,,Van, hogy egész életünkben hazugságban élünk, azonban nem azt hisszük fő hazugságnak, ami valójában előttünk lebeg és meghatározza az életünket. Néha a baj a gyökereknél kezdődik. Néha erre nem jövünk rá időben,és mire magától feltárulkozna, addigra már késő.
Harry Styles
- Roy Lesthalds - hívott be a börtönőr. Arckifejezések nélkül léptem be az üvegfal mögé, ahol már várt régi jó barátom. - Rendben Roy, az unokabátyjával eltölthető idő 30 perc. Ez fölé nem mehetünk, ha alább menne, akkor az ajtó melletti jelzőt megnyomva tudja tudomásunkra adni, hogy végzett.
- Elég lesz, köszönöm!
Az őr belökte előttem az ajtót, az asztalnál ülő Fred arca pedig gyorsan átváltott a ragyogásból szimpla szánalommá.
- Roy Lesthalds - bólogatott. - Mikor alkalmaztad utoljára ezt a nevet Harold Styles?
- Mikor terveztél minket beavatni abba, hogy közöd van a Desire-höz?
- Harry-Harry-Harry... - ingatta fejét rosszallóan. - Vannak dolgok, amiről jobb, ha nem tudsz.
- Vannak dolgok, amiket jobb, ha elmondasz, mielőtt kifutnál az időből és elintézném azt, hogy életed végéig itt rohadj a rácsok mögött.
Fenyegetésem nem bizonyult hatásosnak, Fred arcára önelégült vigyor ült ki. Mosolyától szeme alatt sorakozni kezdtek azok a ráncok, amik a börtönélete előtt nem voltak ott. Ahogyan előredőlt, azzal a lendülettel dőltem felé, jelezte, hogy bizalmas infókat akar elárulni. Csak nem olyan bizalmas infókat, amire nekem szükségem volt.
- Szólj Tomlinsonnak és Hemmingsnek, hogy vigyázzanak magukra - póker arccal tűrtem, ahogy belekezd -, tudom, hogy itt vannak veled és a kocsiban várnak.
- Blöffölsz - vágtam rá azonnal nevetve. Lehetetlenség volt, hogy egy elzárt alagsori cellából ilyen adatokra tegyen szert.
- Igen? Pedig hallottam a kedveseddel is szépen elbántál... Kicsit büszke is voltam rád, szépen kidolgozott tervvel hagytad magad mögött.
- Fejezd be! - emeltem meg a hangom, miközben próbáltam nem visszaemlékezni. Abban a pillanatban elégedett pillantással konstatálta Fred, hogy elárultam magam, innentől pedig tudtam, hogy a francba, nem csak találgat. Valahonnan tisztában van a történtekkel.
- Nem akartad belekeverni a mocskos játékodba, és ha jól tudom, pont ezzel tetted célponttá. Csak nem visszafele sült el a terved és miattad van ott, ahol, Styles? Hogy is volt?...
Mondatai cikáztak fejemben, igyekeztem kizárni még a gondolatot is, hogy miattam történt ez az egész. Az emlékképek ezrei törtek rám, ahogyan Freddel szemben feszengtem a széken, s minél jobban próbáltam leküzdeni őket, annál gyorsabban pörögtek.
*Visszaemlékezés*
/A veszekedés előtt, aznap, amikor Sophie elsőnek találkozik Aaronnal, Harry tudta nélkül./
Hanyatt fekve bámultam a kórház hófehérre mázolt plafonját, miközben mindenféle gép csipogott körülöttem. Vártam, hogy az aznapi gyógyszeradag hasson, nemrégen mentek el a nővérek, akik csak napi viziten jelentek meg nálam. Nem volt egyszerű annyi fizikai fájdalommal - amelyek a műtétnek voltak köszönhetőek -, egymagamban átvészelni a hosszú napokat. Alig vártam, hogy Sophie megérkezzen, főleg, hogy tudtam Louis is vele lesz. Ez különösen megnyugtatott, tisztában voltam azzal, hogy valaki vigyáz rá, és a sok szarból, amit okoztam, okoztunk neki, végre kezdtünk kilábalni. Mosolyra húztam számat, amikor belökődött a kórházi szobám ajtaja, vártam, hogy a gyönyörű barna szempár és az édes arc, aminek minden részletét ismertem feldobja a kedvemet és elvarázsoljon, azonban fagyos, zaklatott tekintettel találtam magamat szemben. Az ajtó bevágódott, automatikusan ültem fel, amit egy hangos felszisszenés követett.
- Hé-hé! Lassabban! - ugrott mellém azonnal Louis. - Ne haragudj, hogy ennyit késtem, kicsit felha-...
- Hol van Sophie? Ugye nem esett baja? - nyögtem ki rögvest az első gondolatomat félbeszakítva az éppen beeső, erősen lihegő srácot. Egyből éreztem a körülöttünk lévő energiákból, hogy valami nem stimmel.
Tommo megrázta fejét, arcára azonban a teljes kétségbeesés volt kiülve.
- Harry... - sóhajtotta miközben tarkóját vakarta, enyhén fájdalmas arcal. - Attól tartok bekövetkezett az, amit igyekeztünk elkerülni. Niallnek igaza volt vele kapcsolatban...
Lefagyva pislogtam a srácra. Mintha az agyam megkapta volna az error üzenetet, majd rövid pillanat múlván, miután magamhoz tértem, rögvest megoldást kezdtem keresni a problémánkra.
- Ugye nem hagytad, hogy kettesben maradjon vele?... - préseltem ki fogaim között. Louis halkan súgva válaszolt, hogy sajnálja. - Az a szemét, mocsok Hyland! - csaptam idegesen az ágyra.
- Ssshhh - csitított, miközben megfogta az ágyam mellett lévőszéket és egészen közel húzódott hozzám, hogy senki más ne hallja, amiről beszélünk. - Kérhetném azt, hogy ne legyél ideges, de ehelyett azt kérem, hogy tartsd a látszatot, ne rendezz jelentet. Harry, van egy érzésem, hogy itt nem csak egy egyszerű összeesküvés van kiforróban ellenünk, valamit sürgősen ki kell találnunk.
- Igen - bólintottam az idegtől szinte fortyogva. - Első sorban azt, hogy hogyan üldözzük el a dilidokit a barátnőm közeléből. Most meg konkrétan szabadjára engedted őket!
Louis csalódott tekintettel ingatta mellettem a fejét.
- Nem üldözzük el, me-... - közben füléhez emelte a telefonját.
- Felejtsd el - közöltem hidegen, azonnal tudván, hogy mit szeretne felvezetni. - Nem fogjuk csalinak használni, nem rángatjuk bele. Többször nem engedem, hogy bármi, vagy bárki ártson neki. Nem fogja tudni feldolgozni és elviselni.
- Ijesztő, hogy egyből tudtad mire gondolok - kopogtatott ujjaival az ajtófélfán, miközben továbbra is erőszakosan tárcsázott.
Kimérten ismételtem meg magam: - Felejtsd el!
- Van egy tervem - védekezően pillantott rám, miközben idegesen rázta lábát és nem adta fel a hívogatást. - Ami nem száz százalékos, de így a legjobban megoldható, hogy ne essen baja.
- Ugye nem arra gondolsz, hogy tartsuk Hyland közelébe? - nevettem fel hitetlenül. Azonban a mellettem helyet foglaló srác nem rezzent. - A picsába Louis, ugye nem?
- Csak annyit kérek hallgass meg - nyitottam számat, amikor felemelte mutatóujját -, anélkül, hogy félbeszakítanál, Harry. Kérlek!
Ezúttal higgadtan és visszafogva magam, hagytam, hogy levezesse mire gondolt. Akkor is, ha nem örültem neki, akkor is, ha komplett őrültségnek és hülyeségnek tartottam, akkor is, ha százszor félbe akartam szakítani, bíznom kellett benne. Ő volt az egyetlen aki teljesen tisztában volt a történtekkel, részemről, Sophie részéről és a FREE részéről is.
- Ha nem haragszol meg, akkor végre elkezdem előröl, félbeszakítás nélkül, hogy mi történt. Azért késtem ilyen tűrhetetlen mennyiségű időt, ugyanis az előbb raktam ki otthon Sophie-t. Igen, elment Hylanddel találkozni. Igen beigazolódott minden előítéletünk és feltételezésünk, a féreg kikezdett Sophie-val, akinek pedig elégerős kétségei támadtak az idézőjeles doktorunk iránt a nyomulása miatt. Elég bizonytalannak tűnt szegény lány, egyben viszont biztos, hogy a te érdekedben és kicsit a saját érdekében is - hogy óvja mentális állapotát -, de ezért találkozott Aaronnel. Teljesen elhiszi, hogy valójában orvos orvosról beszélünk, aki majd segíteni fog mindkettőtöknek fizikailag, illetve lelkileg is helyrehozni a múlt sérelmeit, és nem egy olyan alakról, aki valami háttérszervezet meghatározó tagja. Azonban, ahogyan már említettem, érzi, hogy valami nem okés Hylanddel. A tervem pedig erős kapcsolatban áll ezzel. Készítsd ki Sophie-t. Törd össze úgy a szívét, ahogyan csak tudod, a lényeg az, hogy lökd magadtól olyan távol, amennyire lehetséges. Nem lehet a közeledben, közelünkben, mert az csak azt eredményezné, hogy belekevernénk az ismeretlenbe. Ha szerencsénk van Hylandnél talál menedéket, aki meg fog győződni arról, hogy Sophie többé nem áll a befolyásunk alatt, nem fogja bántani és zaklatni, ezáltal befogadja, talán kicsit bele is esik, az még előnyünkre is válhat. Bebiztosítjuk a védelmét, illetve párhuzamban időt nyerünk a FREE-nek, amíg kiderítjük kikkel állunk szemben, ugyanis jelenleg fogalmunk sincs kik ezek és milyen erővel rendelkeznek. Időhiányban szenvedünk, amit hogyha nem lassítunk le, elfogy és szépen egyesével vadásznak le bennünket.
Hitetlenül felnevettem, miközben megráztam a fejemet.
- Louis - pillantottam rá -, te mégis mi a faszról beszélsz itt? Én ebbe fixen nem megyek bele, és ezt olyan szentül állítom, mint azt, hogy van egy bazi nagy műtáti heg az oldalamon. Ennek az egésznek semmi értelme, baromi hülyén is hangzik! Ez nem terv, csak egy összecseszett vázlat, ami teli van kétségekkel és ,,mi van ha" mondatokkal, hiszen te mondtad, hogy nem száz százalékos! Óriási a kockázat, ami nem éri meg...
- Mielőtt azt mondanád, hogy más vonalon kellene elindulnunk, és nem éri meg, csak gondold át, a kockázat az összes létezőember, akit szeretsz.
Szaggatva fújtam ki a levegőt, miközben valami nehezékként préselődött mellkasomnak. Oh, az újabb terhek. Ez vagyok én. Harry Styles, aki nem is olyan rég még fegyvert szegezett bárkire, érzelmek nélkül, fejjel ment neki a falnak, csak, hogy megszerezze, amit akar. Nem voltam elkötelezett és soha nem gondoltam volna, hogy valaki képes lesz olyan mértékben megváltoztatni, hogy a régi életem csak mesébe, vagyis tizennyolc pluszos filmekbe illő lesz.
Gondterhelten temettem arcomat tenyereim közé, miközben erősen küzdöttem az ismét előbúvó démonjaimmal, és igyekeztem minden aggodalmamat félredobni, ugyanarra a következtetésre jutottam, hogy őrültség,amivel Louis előállt.
- Rettegek attól, hogy nem lesz képes elviselni még egy csalódást, és örök életemre megutál. Rettegek attól, hogy elveszítem - motyogtam továbbra is arcomat eltakarva, hirtelen remegésbe kezdve. - Louis, ez őrültség! Soha nem fog nekem megbocsátani, soha a büdös életben. Mégis, hogy magyarázom meg ezt neki? Mit fogok mondani? Mivel indoklom, hogy takarodjon mellőlem? - emeltem meg hangomat, mire válaszul Tomlinson is hasonlóképpen cselekedett.
- Elrejtjük akkor? Vagy mi a fészkes fenét teszünk, Harry? Mindenki sérülni fog, mindenkinek bántódása esik, ha nem állítjuk le időben ezt a folyamatot, az első lépés pedig határozottan az, hogy kiderítjük mi a fészkes fenét csinál ez a Hyland. Rosszban sántikál, érzem, érzed, Sophie is érzi, mindenki érzi, hogy nem stimmel az ember és a FREE nem véletlen kap annyi fenyegetést. Sophie szeret téged, meg fogja érteni, hogy az ő érdeke is, hogy meglépjük ezt.
- Hogy értené meg, ha el se mondhatom neki, meg se magyarázhatom neki a történéseket? Mi lenne, ha színjáték lenne az egész?
- Te is tudod, hogy akkor nem fog eltávolodni tőled, nem bírnátok ki a távolságot.
- És... - akadtam meg egy pillanatra - és így én hogy fogom kibírni?
Louis csalódottan nézett félre. Nem bennem csalódott, hanem a helyzetben, abban, hogy felismerésre került, nincs más módja az emberek megmentésére.
- És ha elvinném más kontinensre? Megszöktetem! - próbálkoztam tovább.
- Azzal nem nyerünk időt, nem lesz mi lekösse a dilidokit - idegesen rázta fejét -, mellesleg nem gondolod komolyan, hogy lelépsz és itt hagysz minket a szarban?! - nagyot sóhajtottam, másokra is gondolnom kellett.
- Leszarom miben sántikál Hyland, de ha hozzá mer érni Sophie-hoz, ha egy haja szála is meggörbül, esküszöm hidegvérrel megölöm! - csattantam fel, talán kicsit hangosabban, mint szabadott volna. Tommo élesen pillantott rám, amitől kicsit összébb húztam magam.
- Na és ezt vajon megbocsátaná a te kedves Sophie-d? Valószínűleg nem gondolna gyilkosnak és nem rettegne tőled...
Szavai mintha késdöfések lettek volna. Fejemet hátradöntve a párnára felszisszentem. Próbáltam mérlegelni. Hyland kezébe lökjük azt a lányt, akit éppen csak visszakaptam, nemrég jöttem vissza a halál kapujából, és máris a küszöbén fogok ismét toporzékolni, várva, hogy ezúttal maga az ördög nyissa ki előttem a pokol bejáratát, mert hogy a tetteim után fixen nem fehérbe öltözött angyalok fognak várni. Minden igyekezetem ellenére sem tudtam helyrehozni a körülöttem lévő dolgokat. Talán én magam vagyok a könnyed káosz, aminek a hatáskörében csak a pusztulás létezik. Talán jobb lesz Sophie-nak, ha eltávolítom magam mellől. Talán mindenkinek úgy lesz a legjobb, ha amint kiengednek a kórházból visszamegyek a FREE-hez és száz százalékosan én leszek az az ember, aki vezérként magára vállalja a felelősséget és elrendezi a banda lezáratlan ügyeit. - Ezekhez hasonló gondolatok kavarogtak bennem, amíg Louis némán az ablakhoz fáradt és a város nyüzsgő életét követte. Hihetetlen, hogy mindenki békésen él, természetesen rajtunk kívül, akik közül senki nem tud arról, hogy milyen veszedelmek közelednek, és mikkel kell szembenéznünk.
- Nem fog belé szeretni, ha ezen kattogsz - fordult meg Louis és ismét füléhez emelte a telefont -, és ha a tervet követjük, akkor baja sem fog esni - magabiztosan nézett a szemembe, mire elnevettem magam.
- Mégis milyen tervet Tomlinson? - ismételten a fehér mennyezetet bámultam. - Csak, hogy tisztában legyél vele, képtelen vagyok szándékosan fájdalmat okozni neki, fogalmam sincs mit fogok mondani, vagy hogyan fogom csinálni, nem bírok többet előtte hazudni és titkolózni, de ha így látod jónak, akkor most nem szabad önzőnek lennem. Nem csak az én kapcsolatom és életem függ a manővertől - nagyot sóhajtva bólintottam, majd ráemeltem tekintetem. Mélyen néztem szemeibe, lelkemből ismételten kiszakadt egy darab -, nem veszíthetünk el mindent, Louis. Azonban szeretném, ha a tervet közösen átdolgoznánk, mert ilyen kidolgozatlan állapotban használhatatlan. Első, sőt! Nulladik lépésünk az, hogy mindig az ellenfél előtt járjunk, na most úgy érzem mögöttük vagyunk, cirka négyezer kilométerrel. Illetve beavatjuk a többieket is, de azt akarom, hogy te legyél a jobb kezem. Szükségem van egy barátra, aki ott lesz mellettem. Nem! Szükségem van a legjobb barátomra, most mindennél jobban szükségem van rá... Meg neki is rám, hogy a terve igazán működjön. De figyelmeztetlek, nem elégszem meg száz százalékkal, kétszáz a minimum!
A torkomban akadt gombóccal hagytam, hogy Tomlinson vállon veregessen, miközben mindkettőnk arcán egyszerre jelent meg a kétségbeesés és a fájdalom mögötti mosoly. Valószínűleg azt gondolta, hogy a sok fájdalomcsillapító beszél belőlem, valójában csak átértékeltem az életet, komolyan szükségem volt rá.
- Haver, mindig számíthatsz rám - ismét tárcsázott.
- Kit hívogatsz ennyire észt veszve? - kíváncsian fürkésztem arcát.
- Hazudtam Sophie-nak. Azt mondtam voltam már nálad, eléggé kiborult a kocsiban, csak szeretnék megbizonyosodni arról, hogy valójában jól van-e. Ja és van rá esély, hogy Clifford meghackelve a telefonod küldött egy ,,Jó éjt!" SMS-t neki...
- Váááárj! - állítottam le egy nagy intéssel, közben már nyúltam is készülékem felé, hogy megbizonyosodjak arról, amit összehadart nekem. - Hogy mit csináltatok a telefonommal és mit kamuztál már megint mindenkinek össze?
Összekavarodott pillanatunkat a telefon hangos csengése zavarta meg, viszont nem az ő kezében lévő készülék csörrent meg, hanem az enyém. Nehezebben kezdtem venni a levegőt, amikor megpillantottam a kijelzőn felvillanó nevet.
- Sarah Angel - mutattam fel.
- Hangosítsd ki! - kérte a srác, én pedig így tettem, amint felvettem és beleszóltam.
- Sarah! Örülök, hogy hívtál, mikor látlak legközelebb?
- Szervusz Harry! Remélem minden rendben... - hangja fáradtnak és meggyötörtnek hangzott. A következő mondata az volt, hogy ne aggódjak, csak... természetesen aggódtam. - ...de az ok amiért ebben az esti órában zaklattalak, az ismét a lányom állapota.
Hatalmas gombóc keletkezett torkomban és szívem máris rögvest erősebben kezdett verni. Összehúzott szemöldökkel pillantottam Louis felé, akin látszott, hogy gőzerővel igyekszik összerakni minden apró részletet.
- A helyzet az, hogy a mai napon nem találkoztam Sophie-val - mondtam kimérten.
- Tudom. Amint belépett a házba már tudtam, hogy nem mondd, bocsánat, nem gondol semmi igazat. Viszont elmesélte, hogy az orvosoddal... Öhm... Orvosotokkal töltötte a délutánt. Én nagyon örülök, hogy végre megfogadta a tanácsunkat, amire olyan nehezen vettük rá és eljár egy pszichiáterhez, de nem hiszem, hogy egészséges-e ez, vagy egyáltalán lehet-e ilyet csinálni, hogy az orvos a páciensével találkozgat.
Egyszerre kaptuk fel tekintetünket, amely végig a telefon kijelzőjére volt szegezve. A büdös életbe! Szóval Sophie nem kér a kezelésekből, de az anyjának azt mondja Hylandhez jár, és mégis megkezdte őket.
Sarah ismételten rákezdett, Tommo pedig a telefonom fölé tornyosult és egy mozdulattal némította a mikrofonunkat.
- Ezt fogjuk kihasználni! - motyogta maga elé dermedten.
- Értelek - bólintottam.
Visszakapcsoltam a mikrofont, majd mielőtt válaszoltam volna Sarah-nak, idegesen megköszörültem torkomat.
- Sarah, nyugodj meg! Mindenképpen beszélni fogok vele erről, amint eljön az idő és a megfelelő alkalom felhozom a témát, hogy mi lenne, ha...
- Nagyon hálás vagyok Harry! Egyszerűen annyira aggódom miatta. Tudom, érzem és látom, hogy romlik a mentális egészsége - visszafojtotta könnyeit, nehezen mondta ki azokat a szavakat, amiket régóta megfogalmazott már magában. - Veszekedtünk. Úgy érzem, hogy tulajdonképpen a mi hibánk Thomasszal, hogy érzelmileg ennyire labilis. Elvettük azokat az éveket tőle, amiknek a legszebbeknek kellett volna lenniük. De megvolt rá az okunk, mint ahogyan te is tudod...
- Sarah. Nekem nem tartozol magyarázattal. Szeretném, ha egyszer Sophie is megértené, hogy minden miatta volt, annak érdekében, hogy biztonságban legyen, azonban úgy érzem ez nem mostanában jön el. Idő kell neki, rengeteg idő és meg fog békélni.
Szavaimat valójában nem csak Sophie édesanyjának, hanem magamnak is szántam. Biztatásul. Hogy egyszer majd megbocsájt nekem életem értelme, mindazok ellenére, amit elkövettem és el fogok követni ellene. Miatta teszem. Mert ha süllyed a hajó, mindketten ugrunk, de azon a bizonyos ajtón ő férjen el.
Elköszöntünk egymástól.
- Mi lesz ezután? - meredtem Louis-ra miután leraktuk a telefont.
- Kimész a kórházból, hazacuccolsz a te lakásodra, ott fogod lerendezni Őt. Összepakolsz és azt mondod neki nem bírod tovább, elmész. A kocsiban foglak várni, ott leszek.
Fájdalmas arccal és keserű szájízzel, de még ezeknél is szörnyűbb, sajgó szívvel vettem tudomásul Tomlinson szavait. A bizonytalan terv bukása vagy sikere kétségtelenül rajtam múlt.
- Megoldom, ne aggódjatok!
- Oh, és még valami Harry. Kérlek ne legyél ideges, de Hemmings ismét szabadon jár...
*Visszaemlékezés vége*
- Na mi van Styles? Elvitte a cica nyelved? Pár másodperce csak bambulsz - nevetett fel Fred, ezzel kizökkentve rémes emlékképeimből.
Idegesen csaptam a köztünk lévő asztalra, mire az előttem ülő férfi összerezzent.
- Fred, óriási szarban vagyunk - préseltem ki ajkaim közül, ezzel együtt pedig kabátom oldalához nyúltam - Leszarom, hogy hány beépített embered van, hogy kik azok és hol vannak, az se érdekel, hogy levadásznak, de ha itt és most nem segítesz, akkor esküszöm - óvatosan meglengettem mellkasom előtt fekete pisztolyomat. - Itt és most megöllek, és tudod, hogy képes vagyok rá - mosolyogtam kedvesen arcába, mire a férfi arca eltorzult. Sikerült. Megfélemlítettem.
- Nem tudom azt hogyan sikerült behoznod - biccentett a fegyver felé - de ne akard, hogy a biztonságiak után kiabáljak - fenyegetett.
- Ne akard, hogy kitálaljak a beépített embereidről. És valószínűleg egyúttal a pisztolyt is rád kenném - húztam még nagyobb vigyorra ajkaimat.
A férfit rendesen leizzasztottam, elértem célomat,megadta magát és hátradőlt.
- Hálátlan féreg vagy, de legalább az a Harry Styles, akire büszke voltam anno - szavai hallatán elfogott az undor. A viselkedés, amit a börtönben tanúsítottam Frednél, mér nem attól a Harrytől származott, aki egykor voltam. - Amúgy, fogalmam sincs mi van a Desire-vel jelenleg...
- Te büdös... - emeltem meg hangomat - Hazudsz! - vettem visszább, amint észhez tértem. - Komolyan agyonverlek!
-Hízelgő Styles, de esküszöm nem tudom mit terveznek, valószínűleg köze van a lezáratlan ügyünkhöz. Tudod, ami miatt most itt ülök. A könyv még mindig Angelnél van? Megsemmisült?
Bassza meg!
- Mire akarsz kilyukadni? - szemöldököm egyenesen hajam vonaláig szaladt.
- Oh Styles. Olyan sokat nem tudsz még. Szerintem menj és látogasd meg a drágalátos barátnőd édesapját. Mondd neki, hogy üdvözlöm, illetve, hogy rögvest semmisítsétek meg azt a rohadt könyvet. Vagy tudod mit? Szimplán mondj neki csak annyit, hogy ,,Harangoznak a toronyban"!
- Uraim! - a biztonságiak benyitottak, s azonnal megragadták Fredet két oldal. - Az idejük lejárt.
- És ez mégis mit jelentsen? - loholtam utána.
Fred az ajtóból visszafordulva pillantott vissza rám.
- Tudni fogja, a többit pedig el fogja mesélni...
Otthagyott millió kérdéssel, millió kétséggel és bizonytalansággal. Amiben biztos voltam, két ember által is, hogy a következő utam Thomas Angelhez vezetett, hogy kiderítsem mégis miért ködösített ennyit Fred, és mi áll a háttérben, ami miatt továbbra is annyira fontos az a rohadt könyv.
