music

2015. január 24., szombat

19. Rész - Őrangyal

Halihó Frees! ^^

Olyan boldog vagyok, hogy ilyen hamar tudtam hozni a követező részt! Lehet egy ici-picit érzékenyre sikeredett, de azért remélem senkinek sem bolygattam meg a lelkivilágát. :)
Azt is remélem, hogy a nyálas, csöpögős rész ellenére is tetszeni fog nektek!
Köszönöm a kommenteket és a pipákat!

Nem húzom tovább a szót. 
Hagyjatok magatok után nyomot. 
Jó olvasást Drágáim! 

Puszi: Lishiza xx. 


"Hogy mi a legrosszabb amit egy fiú tehet egy lánnyal? Úgy gondolom, hogy az mikor figyelmen kívül hagyja, míg a lány teljes szívéből szereti őt. És mi történik akkor, hogyha a dolgok a feje tetejére állnak, hogyha fordítva történik ez meg? Tehettem bármit figyelmen kívül hagyott, csak egy csókot kértem tőle, nem nagy dolog. Egy csókot amit a teljes szívéből Ő ad, és nem nekem kell odafúrnom magam ajkaihoz. Hát nem sikerült..."


Sophie Angel


Égető, szúró fájdalmat éreztem bal könyökhajlatomban, szemeim azonnal kipattantak és a hasogató ponthoz kaptam kezem. Testem megfeszült amint szembesültem azzal, hogy infúzióra vagyok kötve. Idegesen és talán túl gyorsan ültem fel, nem figyeltem a körülményekre, csak megszerettem volna tudni, hogy mi történt, de abban a pillanatban fulladó köhögésben törtem ki. Szemem sarkából megpillantottam, ahogyan az éppen széken alvó Harry felugrik és hozzám siet. Egyik kezét hátamra teszi míg másikkal a szekrényen lévő segélyhívő telefonért nyúl, pillanatokon belül egy nővér tűnik fel látószögembe. Egy teli pohár vizet nyom a kezembe, és visszafektet az ágyba.
-Vedd be ezeket! - nyomott a kezembe pár darab gyógyszert. - Maga pedig jobban ügyeljen rá! - mordult rá Harry-re. A Göndör arcizmai megfeszültek, úgy ahogyan keze is ökölbe szorult. Óvatosan végig simítottam rajta, mire rákulcsolta ujjait az enyémekre. Az alacsony vörös hajú nővér szerencsénkre igen hamar elviharzott, összesen talán 5 percre találkoztam vele, de egy kicsit mogorva volt a természete.
-Vissza kell fognod magad. - suttogtam arra utalva, hogy képes lett volna neki ugrani egy nővérnek, aki... csak segíteni szeretett volna nekem. Nem emelte rám tekintetét, alsó ajkába harapott, eléggé ismertem már ahhoz, hogy megállapítsam valamit tud, amit én nem. Nem kérdeztem meg, hogy már megint mibe keveredett, helyette folytattam az elméletem. - Csak jót akar nekem, ő az orvos jobb keze. - a mellettem ülő fiú egyre jobban feszengett, tényleg nem értettem miért. - Szóval kérlek ne foglalkozz azzal amit mondd! - fejeztem be. Harry hirtelen felállt, lendületétől a széke hátradőlt, meglepettségem miatt összerezzentem.
-Már hogyne törődnék vele baszd meg! Tudod mit éltem át ezen a pár órán keresztül? Van fogalmad róla mennyire ideges voltam? - kiáltotta. - Nem ettem, nem ittam, nem aludtam, ha le is hunytam a szemem tudatnál voltam. És ég ilyet szól, hogy vigyázzak rád jobban, ha nem hívom a mentőket, akkor... akkor... - hangja elcsuklott a mondat végére. Kikelt magából, remegni kezdett a dühtől, jobb kezével erősen belevert a falba, majd ez követően a ballal is, és így folytatta míg teljesen vérzésig ütötte azokat. Mire ki tudtam mászni az ágyból - az infúzió megnehezítette a járást és a mozgást-, addigra maga alá került. Mintha a tudata alatt lenne egy másik személyisége és ilyenkor az törne elő, amolyan Dr. Jekyll és Mr. Hyde, megőrül és nem lehet ráismerni.
Kezeim közé vettem sérült testrészét és egy papír zsebkendővel próbáltam letörölni a vért és izzadságot. Éreztem meleg leheletét nyakamon, csak tudnám miért teszi ezt. A kis kirohanása után nem mertem rákérdezni az "újabb" titkára, talán levetette volna magát az ötödik emeletről. Izzadt homlokát enyémnek döntötte, olyan hidegnek tűnt az enyémhez képest. Lágy puszit lehet puha ajkaival bőrömre, még hidegebbnek és zordabbnak éreztem. A nedves puszikkal egyre lejjebb haladt végül megtalálta ajkaimat, tétovázott. Lehet arra ment ki, hogy én kezdeményezzek, vártam.
-Nem akarlak elveszíteni. - suttogta. Kihúzta kezeit fogásomból és az arcomra helyezte őket. Szája súrolta az enyémet, még mindig nem kezdeményeztem. Könnyeket éreztem meg az arcomon, ám nem az enyémek voltak azok.
-Harry! Harry!? Mi a baj? - a fiú meggyötörten nyögdécselt, egy mozdulattal elkapta derekam és olyan erősen ölelt magához, hogy azt hittem az asztmás rohamom megint előjön. - Mondj már valamit! - hangom kicsit hisztérikusan hangzott, göndör fürtjei közé túrtam és erősen szorítottam magamhoz. Fejét vállamba temette, nem eresztett el. Féltem, hogy nálam is eltörik a mécses, de attól is tartottam, hogyha eltörik akkor ketten leszünk a padlón... Kis idő múlva eltolta magát tőlem, kibontakozott ölelésemből és egyenes a szemembe nézett. Kezei remegtek, az egész teste didergett, immáron nem a dühtől, hanem a csillapíthatatlan sírástól. - Mi a baj? - ismételtem meg a kérdésem.
-Jól vagyok. - váltott hangnemet, egészen másképp nézett rám. - Sophie - mondta halkan és magához húzott. - Kérhetek valamit? - zöld szemei smaragdokként csillogtak a kicsit félhomályos szobában. Még mindig értelmetlenül, teli kérdésekkel botladoztam előtte, és őszintén mondva nagyon féltem amikor kiejtette száján e szavakat: "Kérhetek valamit?". 




-Harry... Persze - mondtam teljesen természetesen, még mindig nem összetörtnek mutatni magam. Egyre jobban furdalt az, hogy mi történhetett míg én nem voltam magamnál. Fáradtan és nyúzottnak éreztem magam és Őt is. Ezért nem akartam terhelés alá ejteni lelkem semmiféle "csodálatos" hírrel.

Csípőm köré fonta erős karjait és továbbra is tartotta a szemkontaktust.
-Csókolj meg! Úgy ahogyan még soha. - forgatta szavakat nyelve. Kicsit örülten felnevettem.
-Megcsókolhatsz, nem értem miért nem teszed meg, hiszen mi... mi - céloztam arra, hogy több van köztünk, mint barátság. Igazából eddig egyikünk se mondta ezt ki. Szemöldököm a gondolatmenetem során a hajam kezdetéig szaladt fel. Tényleg még egyikünk se erősítette meg, hogy mi van közöttünk, és az a bizonyos "szeretlek" szó sem hangzott még el akkor, bármennyire is akartam, szerettem volna hallani Tőle.
-Nem Sophie. Azt karom, hogy végre egyszer Te csókolj meg! Úgy igazán... - fakadt ki. 'Ó' formát formálva ajkaimmal végre megértettem, hogy mi a baja. Ő is arra várt, hogy én erősítsem meg a kapcsolatunk. Elhúzódtam tőle, ezzel jelezve, hogy nem igen értem a kiakadása okát. - Mondd csak, jelentek én neked egyáltalán valamit? Vagy te is olyan van, mint a többi lány... Egykor Te vádoltál meg ezzel, hát elárulom neked egy lányt se csókoltam meg, egy lányt se féltettem még így, egy lányra sem vigyáztam még így, mint Rád.
Mondata végére - hiába próbáltam erősebbnek és erősebbnek mutatni magam - elsírtam magam. Hevesen és sűrűn pislogtam, arra gondolva, hogy nem veszi észre megroskadásom, elég sötét volt a szobában... De azt hiszem, ez nem a látásról vagy a nem látásról szólt. Harry vénáiban volt az, hogy sírok-e? Undorodni kezdtem magamtól, undorodtam attól, hogy egykor azt mondtam neki "csak kihasznál". Undorodtam az addig tett minden egyes csókunktól, hogy nem vettem észre mit akar hallani, hogy nem voltam neki elég jó, hogy nem tudtam a kedvére tenni, hogy csak Ő küzdött és tepert a szerelmünkért. Undorodtam attól, hogy egykor Luke-nak hittem, miközben mindig is Harry mondott igazat, undorodtam attól, hogy képes voltam megbántani, attól is, hogy annyi rosszat gondoltam róla. És ami fájt, az az, hogy hagytam szenvedni, és voltam olyan vak, hogy nem vettem észre mit érez.
-Megcsókolsz? - az ajtó kilincsére helyezte kezét, most Ő várt. A sötét szobában egyesek csak az alak körvonalát látják, én viszont minden egyes porcikáját láttam. Megráztam a fejem, kezeimmel takarva arcom tenyerembe sírtam.
-Neh-nem. Sajnálom Harry, úgy sajnálom. - esedeztem, undorító férgek nem csókolóznak törékeny tökéletes fiúkkal, nem érdemeltem meg, abszolút nem. Egy pillanat múlva ismét érezhettem erős, izmos karját körülöttem. Lehámozta kezeimet arcom elől, és óvatosan ügyelve a belőlem kilógó csövekre az ágyra döntött. Így utoljára...
Heves, szenvedélyes, forró, érzéki, figyelmes, égető, kicsit vad, tökéletes - ezekkel a szavakkal illetném csókját, és tényleg úgy falta ajkaimat, mintha azt az utolsónak szánta volna. Felém tornyosult, kezei fel-le mozogtak testemen, pólója alá nyúltam és végig húztam tökéletes mellkasán kezeim. Éreztem a vállánál elhelyezkedő kötést, a sebe, ezt is miattam tette, mindent miattam tett. Képes volt visszajönni és elterelni azokat a dögöket, csak, hogy betartsa az apámnak tett ígéretét. Képes volt olyan dolgokra... Végig simítottam kidolgozott, megfeszült izmain, melyek izzódtak a vágytól. Végig simítottam minden részét a testének, az arcának, a csodálatos ajkán, a páratlan orcáján. Beletúrtam göndör, barna fürtjeibe, melyek csapzottan csapódtak elképesztően zöld szemeibe. Majd ismét felsőtestére tértem át, elnevettem magam mikor az ágy megnyikorgott súlyunk alatt, de akkor az számított a legkevésbé. Egy idő múlva Harry is bátrabban nyúlt hozzám, érződött, hogy teljesen elveszíti az önkontrollját amit addig tökéletesen megtartott. A kórházi hálóingem alatt csak egy bugyi volt rajtam, vártam rá, hogy mikor kerül le rólam a ruhadarab, hát... Nem került. Immáron egész testsúlyát rám helyezve tornyosult fölém, olyan vad volt, de mégis óvatos.
A Göndör belecsípett fenekembe, mire én is intimebb helyre vezettem kezeimet. V-vonala körül legyeskedtem, a fiú egyre gyengébb lett, egyre jobban merültünk bele. Halk nyögés hagyta el száját, élvezte. Teste reszketett, reszketett a vágytól, akart engem, tudom.
-Ha tudnád - zihálta. - ...ha tudnád, hogy mennyi mindent megtennék még érted. Ha kellene - nyomott egy gyors csókot ajkaimra - lehoznám a Napot, a Holdat, vagy az összes csillagot csak Neked! - egyszerűen hihetetlen mennyire édes, kedves egy sác és egyesek csak a rosszat látják benne. Menthetetlenül belezúgtam, fájt, hogy olyanokkal vádolt meg... 
Ajkaink érintkezésekor késztetést éreztem arra, hogy beleharapjak az övébe. Ismét csendes nyöszörgésére kuncogtam fel.
-De nem lehet... - komorult el, lefagyva néztem szemeibe, muszáj volt nyelnem egyet. Rekeszizmaimat csiklandós érzés fogta el, nem akartam elrontani azt a csodálatos pillanatot azzal, hogy újabb rohamom tör ki. Harry nem is foglalkozott azzal, hogy kicsit hörögve vettem a levegőt, gondoltam elkönyvelte annak, hogy (én is) élvezem.
Komolyan mondva csodálkoztam, hogy az orvosok még nem jöttek megnézni, kicsit kínos helyzetben éreztem volna magam ha akkor ránk nyitnak. Végül is kik azok az idióták akik a kórházban egymásnak esnek?
-Harry - lihegtem mikor nyakamat puszilgatta és egy ponton teljesen extázisba estem. Semleges tekintettel nézett rám. Tarkójára tettem kezeim, úgy húztam magamhoz - Akarlak! Akarlak fizikailag, lelkileg, a Tied vagyok! Csókolj úgy, ahogyan csak tudsz, csináld azt amit csak akarsz... Éreztesd velem, hogy szeretsz... - mormoltam fülébe. Beállt a csend, már nem fészkelődött rajtam, mereven, gyorsan lihegve nézett szemeimbe.
-Nem tudok - suttogta riadt arccal, a Fürtös megemelkedett, teste már nem melengette az enyém.
-Ne, Harry. - mondtam magas, vékony hangon. A tervem nem igen úgy sült el, amire számítottam. Nem tudtam mivel ártottam, hiszen csak azt akartam amit egykor Ő is. - Kérlek! Csak a Tied! - kaptam el karját. Valami rossz ribancnak nézhettem ki, aki nyavalyogva kéri egy kórházi ágyon a tökéletes lovagot, hogy feküdjenek le. Még mindig undorodtam magamtól, de a vágy és az a felülmúlhatatlan szeretet amit éreztem iránta eluralkodott rajtam. Visszafeküdt egy pillanatra és egy puszit nyomott a homlokomra.
-Légy erős és kérj meg egy nővért, hogy mérje meg a lázad. - lihegte arcomba. Nem. Nem akartam elengedni. Nem voltam készen rá, valahogy magamhoz kellett láncolnom. Egy utolsó édes csókolt lehet ajkaimra, és az ajtó felé irányult.
-Mik vagyunk mi? - kiáltottam utána végső megoldásként, ha lett volna erőm tuti utána futok, vagy nem tudom, egy biztos nem engedtem volna el. Tartottam a lehetséges válaszoktól, tartottam, hogy csak a "baráti zónába sorol", de nem... Ennél rosszabb szavakat forgatott meg nyelve alatt.
-Én vagyok az Őrangyalod. Te pedig csak egy átlagos lány, aki most már kurvára békén hagyhatna engem. Egy senki aki számomra soha nem létezett, egy árnyék aki átsuhant rajtam, csak egy bábu a polcról. Sophie, számomra senki vagy... - feszültség ült közénk. Ajkaim ismét remegni kezdtek, minden végtagom és porcikám fájdalomban fürdött. Nem hittem, nem tudtam, nem akartam elhinni amit mondott nekem, azok után amiken keresztülmentünk... 
-Maradj, könyörgöm... - nem tudtam mit tenni, nem dolgoztam fel azt, hogy egy semleges, szinte kitalált történettel itt hagy. Jó, részben igaz volt, de azt hittem, hogy a közöttünk lévő valami ennél erősebb.

Lehunyta szemeit és az ajtófélfának dőlt, könnyek áztatták arcát, úgy ahogyan az én orcámat marta a sós, meleg folyadék. Egyikünk se szólalt meg, még mindig ott állt az ajtóba mikor az utolsó mondatát fűzte hozzám. 
-A szüleid pillanatokon belül itt lesznek. Szervusz! - hangja fáradt, sírástól fojtogató volt, kibőgte magamból mindent és utána hiába próbáltam az egereket itatni, már nem jött semmi. Mazsola nagyságúra préselődtem.
Azt gondolom hiába voltam 20 éves, még nem értem fel ahhoz, a dologhoz, hogy megértsem milyen valakit elveszíteni. A tudat, hogy Harry végzett velem bennem volt, de valahogyan nem hatott meg annyira... Vagy csak nem volt időm lereagálni, a szüleim túl hamar jöttek.


Egy halvány mosoly kúszott arcomra, mikor megláttam anyát az ajtóban. Hónapok óta nem láttam őket, köszönhetően apámnak, a mocskos titkának és Neki. Nagyot sóhajtva szívtam be az ismerős illatot, ami annyira hiányzott, édesanyám mindig mellettem állt, mindig védett, akkor is ha nem nekem volt igazam. 
-Kislányom! - szöktek ki könnyei. 
-Úgy hiányoztál! - simítottam meg kezét. - De most már itt vagyok, nincs semmi bajom. - a "nincs semmi bajom" kicsit túlzás volt, de próbáltam terelni a gondolataimat. Mégis éreztem azt az űrt, azt a nyomot, amit a Göndör hagyott bennem.
-Nem úgy tűnik - húzta száját. A lázam igencsak magasra emelkedett, tükörbe nézve végtelen fekete karikák helyezkedtek el szemem alatt. A sírás és a fájdalom megtette a hatását.
-Anya, hidd el, jól vagyok. Bár eléggé kimerültem. - magyaráztam. Tovább nézve arcomat teljesen kipirultam, smink nélkül úgy néztem ki, mint egy zombi, vagy rosszabb... Egy hulla.
-A bentről kiszűrődő hangok alapján elhiszem, hogy kimerültél. - jegyezte meg apám. Kidülledt szemekkel meredtem rá, és éreztem, hogy még jobban belevörösödök, kezeimet arcom elé kaptam, annyira kínos volt. Miért olyan vékonyak a kórházi falak? Egyáltalán hogyan trafált bele a témába?
-Thomas! - szólt rá anyám. Lelegyintettem. 
-Hagyd. - ráharapva alsó ajkamra próbáltam eltüntetni (?) magam. Csak egy varázslattal, egy pillanat alatt. Huss. Elárulok valamit: nem sikerült. 
-Direkt megmondtam, hogy hozzád ne merjen érni, vagy kikészítem! Nem azzal bíztam meg, hogy kikezdjen a lányommal, hanem azzal, hogy vigyázzon rád. Erre tessék, ennyire vigyáz rád! Itt fekszel a kórházban ki tudja meddig?! - idegesen hadonászott kezeivel. Csak próbálta a helyzetet rontani, vagy terelni a FREE-s témát. Nekem igazán mindegy volt, nem voltam olyan állapotban, hogy rákérdezzek. 
-Nem az Ő hibája. - suttogtam félve a válaszától. 
-Talán szex közben fulladtál ki? - jött újabb kérdéssel. Tekintetem ráemeltem, hála Istennek türelmes természetem van, nem hoztam felszínre a véleményem. Anyám viszont annál jobban próbált védeni. 
-Thomas fejezd be! Sophie-nak most pihenésre van szüksége, nem pedig arra, hogy...
-És mi van akkor, hogyha lefeküdtünk? - vágtam illetlenül közbe. A mogorva pillantásokat megdöbbent tekintetek kísérték. Apám feje vörösödni, anyámé fehéredni kezdett. Halántékomat dörzsölve sóhajtottam egy nagyot, elegem volt. - 20 éves vagyok, ami már rég felnőttnek számít. Vannak jogaim, van jogom ahhoz, hogy eldöntsem mit akarok az élettől, hogy miért harcolok. 
-Te és a... - akadt meg édesapám, végre elért a tudatához, hogy a Göndör valamit jelent nekem. Aprót bólintottam, már reflexszerűen szorítottam szemeimet, tudtam, hogy ordítani fog. - Sophie Jane Angel! Nagyon gyorsan felejtsd el ezt a srácot! Nem olyan, mint te, egyáltalán nem. Te egy okos, kifinomult, intelligens ember vagy aki egyetemre - nyomta meg az egyetem szót - jár, míg ő csak egy semmirekellő, mihaszna, földönfutó. Se apja, se anyja, nincs családja. Mellesleg bonyolult múltja van... - csak próbált felhúzni. Minden egyes szavával egyre közelebb került ahhoz, hogy elpattanjon nálam a húr és megelégeljem azt amit Harry-ről mond. Teljesen jogtalanul és alaptalanul, nem tud róla semmit, nem ismerte, egyszerűen csak próbált felhúzni. 
-Nem igaz - ráztam meg hitetlenül fejemet. Nagyon a hisztérikus-kiakadás szélén billegtem, érezte, hogy bármelyik pillanatban betelhet a pohár. Két dolgot nem tűrök: hogyha valaki kikezd velem, legyen az testileg vagy lelkileg; és ha valaki szid egy olyan embert akit... akit szeretek. Már pedig Harry közel sem volt számomra közömbös. - Fejezd be apa, kérlek! 
-Nem tudod milyen egy ember, nem ismered eléggé. Hazug, piás, drogos ember...
-Kuss legyen! - kiáltottam rá, a hangnemem és ez a "kuss" szó megdöbbentett még engem is, nemhogy a szüleimet. Anyám a biztonság kedvéért felállt és az ágy másik felébe ült. Ujjaim tördelésével próbáltam magam nyugtatni, fáradt voltam ehhez az egészhez, és még mindig nem értettem Harry furcsa viselkedését, valami állt a háttérben. - Ő a piás, ő a drogos, ő a piszkos ember! Igaz? Mégis az Ő felügyeletére bíztál, rábíztad az életem! Az Ő kezébe adtál, majdnem meghalt miattam, inkább legyél hálás hogy megmentette az egyetlen lányod! Ő óvott, Ő figyelt, Ő ugrott minden egyes mozdulatomra. Úgy pátyolgatott engem, mint egy porcelánbabát. Ha már a hazugságoknál járunk - itt kellett rákérdeznem, nem hagyhattam futni. - Szeretnék hallani a FREE-ről... - magabiztosan összefontam magam előtt karjaim és egy elégedett mosollyal dőltem hátra az ágyon.
Anyám ijedtében felsikított a velem szembe ülő apám, pedig megdörzsölte homlokát, majd felállt és elhagyta a kórtermet.

9 megjegyzés:

  1. Tudod, hogy ki fogsz nyírni? Előbb, utóbb végem lesz <3 De inkább előbb ♡ Hány részesre tervezed a történetet? *-*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem terveztelek kinyírni... Majd csak a következő részekkel. :D
      30-35. :) ❤

      Törlés
  2. Atya..úr...isten. *_*
    Nagyon jo. :)
    Csak igy tovabb!
    Varom a kovetkezo reszt:)

    VálaszTörlés
  3. Lizi mindig kihozod belőlem a sírást :'( <3
    Gyorsan következőt!!! *.*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A következő részhez is készíts zsepit ;) (hihi)

      Törlés
  4. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  5. Aaaaaaajjj kövit gyorsaaan!!!

    VálaszTörlés