music

2019. július 13., szombat

II. Évad: 14. Rész - Esélyek

,,Szerinted tudja milyen érzést vált ki belőlem? Fogalma sincs róla. Bármire képes lennék, hogy előre törjek és megkaparintsam. Ezt mind a múltért teszem, az elcseszett múltam miatt, amit vissza ugyan már nem csinálhatok, de a jövőmre kihat. Ezért megállítanom."




Sophie Angel


Békésen pakoltam vissza a vásárlók által kiszedett könyveket. Közben a könyvesbolt rádiójából ezerrel szóltak a frissebbnél frissebb slágerek, szóval néha ütemre lépve táncoltam át magam egyik helyről a másikra. Jól esett ez a fajta nyugalom, egy ideje a lelkemben is ezt éreztem. Legalább is az elmúlt napokban sikerült kitisztítanom a fejem. Úgy tűnt a könyvesbolt légköre jó hatással volt rám, még ha a terápiám kezdete óta egyfolytában gyengeséget érzek. Lelkileg javulok, fizikailag azonban nehezen viselem a napokat, ezért is jó a könyvboltos munka, ahol nem kell megerőltetnem magam, és csend van. Nem reped szét a fejem a zsivajtól, illetve bármikor leülhetek, ha egészségi állapotom nincs a tetőponton.

Mosolyogva kaptam fel a fejem minden egyes alkalommal, amikor meghallottam a csilingelő hangot, ez ugyanis azt jelentette, hogy újabb vásárló, könyvszerető tette be a lábát hozzánk.
- Miben segíthetek? - ugrottam azonnal fülig érő szájjal a fiatal lány elé. Pár másodpercig csak pislogott, úgy tűnt kizökkentettem őt a koncentrációjából. Két könyvet szorongatott a kezében, az egyik egy igen vastag jogi könyv volt, a másik pedig egy kottakönyv Beethoventől.
- É-én - vacillált a két könyv között kapkodva a fejét -, én még gondolkozok. - Zavartan hátratűrt füle mögé egy tincset, majd elmosolyodott. És mintha villámcsapás érte volna, megtört. - Egyszerűen nem tudom mihez kezdjek. Előttem van a pályaválasztás és rendesen be vagyok parázva. Nagy a nyomás a suliban, nagy a nyomás otthon és őszintén fogalmam sincs mihez kezdjek az elkövetkezendő időszakban. Gondoltam körbenézek milyen lehetséges könyveket kell beszereznem, ha a szüleim akaratának megfelelően jogra megyek...
Csalódottan ejtette le azt a kezét, amiben a kottakönyv volt. Megszakadt a szívem, mintha magamat láttam volna. Teljesen átéreztem a szülői kényszer és nyomás általi befolyást. Belső késztetést éreztem arra, hogy beszéljek hozzá.
- Válaszd azt, ami boldoggá tesz - sóhajtottam hosszas másodpercek elteltével, és keserű mosolyra húztam ajkaim. A lány keze alább hagyta remegését, viszont továbbra is a jogról szóló könyvet szorongatta.
- Ennyi lesz csak. - Rövidre zárta, én azonban nem bírtam nézni szenvedését. A félre rakott kottakönyvet is lecsippantottam. - De én...
- Ajándék - mosolyogtam, s feljegyeztem a nevem mellé a könyv árát. A fizetésemből ez természetesen levonásra kerül.
A lány boldogan és óriási vigyorral hagyta el az üzletet két könyv társaságában, én pedig még boldogabb voltam, hogy hiába volt döntésképtelen, ennyivel hozzá tudtam járulni a jövőjéhez.


Néhány könyv elszámolását intéztem a kasszánál, amikor újabb vevő állt meg a pult előtt.
- Jó napot kívánok! Miben segí... - tekintetem találkozott a két hideg kék szempárral. Ajkaimat mosolyra húzva figyeltem a nagy csokor virágot és a forró, pohárból gőzölgő kávét, amely mellett egy zacskóban a kedvenc péksütim csörgedezett. - Aaron! - megkerülve a pultot hagytam, hogy magához öleljen.
- Ezt neked hoztam, gondoltam kell egy kis energiabomba! - óvatosan nyújtotta át a forró italt az édességgel együtt.
- Köszönöm! - vetettem rá hálás pillantást.
- Ó, ezt pedig... - nyúlt a pultra időközben lehelyezett fehér rózsacsokor felé. - Ami azt illeti... Nehéz szavakat találnom, de valahogyan összeszedtem magamat a hetek folyamán. Sophie - nézett mélyen a szemeimbe - szeretnélek elvinni vacsorázni.
Már vettem volna a levegőt, szerettem volna megmagyarázni, hogy mivel jelenleg ő lát el szállással, így tulajdonképpen minden este együtt vacsorázunk. Közbe szólt és automatikusan javította magát.
- Egy olyan vacsorára!
Lélegzetvisszafojtva figyeltem arcvonásait. Nem tudtam mi a helyes. Hálás voltam neki, amiért segédkezett nekem, a szállás, a terápiám, a gyógyszereim.
- Aaron... - ráztam meg hitetlenül fejemet, ugyanis az utóbbi időben ezt többször is eljátszottuk. - A páciensed vagyok, az orvosi esküd tiltja, hogy a betegeiddel alakíts ki kapcsolatot. - Nekem pedig a szívem ezer darabkája hevesen tiltakozik, hogy továbblépjek és új életet kezdjek.
- Figyelj - tett egy lépést felém, és kezeimet kezei közé vette. Hüvelykujjával simított végig kézfejemen. - Én hiszek abban, hogy meg tudnánk oldani. Gondolj csak bele, felnőttek vagyunk, te hamarosan 22, én pedig frissen végzett orvos, akinek még a szakdolgozata hátra van. A köztünk lévő korkülönbség zavar? 4 év nem sok, a kor csak egy szám. Ha a terápiák aggasztanak és az, hogy az orvosod vagyok, ne félj. Így csak közelebb kerülnénk egymáshoz. Sophie - nagyot nyelt, angyali tekintete miatt megolvadt rideg szívem -, meg szeretnélek ismerni. Mindenhogyan. Adj egy esélyt könyörgöm.
Hatalmas súly nehezedett mellkasomra, hirtelenjében nem kaptam levegőt és szótlanná váltam. Én nagyon szerettem volna neki esélyt adni. Ez a férfi maga a tökély megtestesítője, én pedig pont ettől féltem. Hogy ismét beleszeretek egy olyasvalakibe, aki teljesen elbűvöl, magáévá tesz, és egyszer csak megint szétnyílik a talaj alattam, zuhanásba kezdek, de akkor már nem lesz ott senki, aki elkapna. Félek, hogy ezt a tökéletes dolgot is elveszi tőlem az ég, és magamra maradok. Viszont nem maradhatok életem végéig a jól kiásott gödrömben, ki kell belőle másznom valahogyan. A kapaszkodó meg itt van az orrom előtt, csak ki kellene tapasztalnom, hogy stabil-e?
- Kérlek - súgta.
- Rendben - sóhajtottam. Azzal a lendülettel felszabadult érzés fogott el, mintha ismét leráztam volna magamról a láncokat és szárnyaimat kibontakoztatnám. Természetesen vegyítve a kellemetlen fejfájással. Arcom eltorzult miközben halántékomhoz kaptam. - Ne haragudj, egész nap gyötör a rosszul lét.
- Lehet erősebb gyógyszerekre lenne szükséged - aggódó tekintete tükrözte a mérhetetlen boldogságát, amit én váltottam ki belőle. - Mindig van nálam pár darab az ilyen esetek miatt, kiszaladok érte a kocsiba.
Átadta a nagy csokor virágot, majd perceken belül visszatért. Én eközben újabb vásárlót eresztettem el mosolyogva.
- Köszönöm! - vettem át a kis dobozt.
- Én köszönöm. Este találkozunk! - mellém lépve egy óvatos puszit lehelt orcámra, s sietősen elhagyta a helyszínt.



Harry Styles


Idegesen doboltam térdemen, gyűrűimet már századjára rendezgettem át ujjaimon, mire Louis is végre megérkezett a FREE ideiglenes tárgyalótermébe, ami egy átrendezett nappali volt, közepén egy óriási asztallal. A szoba lassacskán hasonlított egy kémek által belakott terepre. A fehér mágneses táblákon különféle színkódokkal elhelyezett térképek és fényképek sorakoztak, post it cetlikkel ellátva.
- Elkapták még két tagjukat! - dobott le egy sárga borítékot Tomlinson az asztal közepére.
Kezeimet összekulcsolva vártam, hogy annak az átkozott csalónak is közötte legyen a neve. Luke nyúlt először a borítékért, én próbáltam megőrizni a hidegvéremet és azt sugározni a többiek felé, hogy ezúttal nem vesztem el a fejemet, kezeim között tartom az ügyet és nyugodtan kezelek mindent. Akár csak régen. Sophie előtt.
A szőke hajú srác felnyitotta, majd a fényképeket tanulmányozva, fejét megrázva felém hajította, mire megzuhanva bámultam azt a két fotót. Egyik sem Aaron Hyland volt.
- A mai kiküldetésre én megyek - álltam fel, s a képeket egy-egy mágnessel felhelyeztem a fémtáblára, közben piros filccel kihúzva a két férfi nevét.
- Hogy aztán lebukjunk? Felejtsd el Harry! Ha Sophie meglát és elköpi annak az átkozott drogosnak, akkor vége az egész tervnek, baszhatjuk a Desire lebuktatását! - köpte Hemmings a szavakat.
- Így meg időt hagyunk nekik! Azt akarjátok, hogy előbb bukjon a FREE?! - fordultam vissza továbbra is erősen megőrizve higgadtságomat. Éreztem magamon a srácok képzeletbeli hátba veregetését, amiért nem estem neki Luke-nak.
- Papíron nem létezik a FREE - erősítette meg Clifford a szőke seggfejet. - A rendőrség szerint Fred letartóztatásával véget vetettek mindennek!
Tekintetem találkozott Louis-éval , aki aprót bólintott. Pár nappal ezelőtt tisztázta velem ezt a ,,hogyan oszlottunk fel-hogyan vagyunk most mégis itt" ügyet. Erre eszeltünk ki közösen egy tervet, amit nem lehetett csak úgy, simán tálalni a többieknek. Várnunk kellett a megfelelő pillanatra, várnunk kellett arra, hogy szépen be tudjuk adagolni, be kellett biztosítanunk a legkiélezettebb helyzetet, amikor mindenki egyöntetűen rábólint az ajánlatunkra.
- Adjuk fel magunkat a rendőrségnek - kimért hangsúllyal közöltem, majd nekidőlve az ajtófélfának vártam a reakciókat. Döbbenet, kikerekedett szemek és elhűlt tekintetek fogadtak.
- Neked az agyadra ment az élet, Styles! - kiáltott fel Luke. - Normális vagy? Mégis, hogy juthat ilyen az eszedbe?!
Magabiztos mosolyra húztam ajkaimat, ellöktem magam az ajtókerettől és az asztalra támaszkodva belekezdtem a terv ismertetésébe.
- Nos, a rendőrség a cuki Fred elfogásával betudta a FREE feloszlatását. Amely annyit jelent, hogy a drogkereskedő, kurva futtató, ember rabló alakulatunk befuccsolt. Ez kinek szívfájdalom, ki pedig új esélyként éli meg az életben. Hiszen nem sokak vagyunk veteránok, a nagykutyák mind a rácsok mögött pihennek. Ahogyan elnézem az újított szervezet maradt meg - egyenként végig pillantottam a tagokon. Ki nagyon fiatal volt, ki teljesen új, azonban egy közös dolog miatt voltunk egy helyen. A FREE a családunk része volt, valakinek képletesen, valakinek ténylegesen. - Ne mondjátok azt, hogy nektek nem fontos, ami itt van. Nézzetek körbe, mindannyian hálásak lehettek azért, hogy itt vagytok. Miért ne folytathatnánk ezentúl a jó oldalon? Fejezzük be a mocskos ügyeke, és próbáljunk meg az életért cselekedni. Kaptunk egy második esélyt...
- Baszd meg a második esélyedet! - csapot az asztalra Luke.
Kezeimen megfeszültek az izmok, ez volt az a pillanat, amikor elpattant a húr és az addig büszkén bent tartott levegő feltört, minden sérelmemmel együtt.
- Majdnem megöltél te rohadék! Neked kellene a legnagyobb kussban ülnöd a sarokban cseszd meg! Fred jóindulatán múlt, hogy itt lógathatod a pöcsödet, abban a kényelmes fotelben, amúgy meg gecire életfogytiglant kellene kapnod! Szóval Luke Hemmings, húzd be füled-farkad, és lapulj meg mielőtt meggondolom magam és arra buzdítom a társaságot, hogy folytassuk az ember kínzó tevékenységeinket, ne aggódj, veled kezdenénk! - idegesen csaptam öklömmel a fa bútorzatra, amin támaszkodtam. - Nem azért vagyunk itt, hogy tétlenül üljünk és várjuk a sült galambot! Nem akarok több életet áldozni. Soha többet nem akarom látni az emberek szemében a félelmet! Segíteni akarok nekik. Mindenki megérdemel egy szép életet, egy új életet, egy új esélyt. Ti nem vágytok erre? Nem azért vagyunk itt, mert mindannyian elvesztettünk valami, ami miatt megtörtünk? Ez tart minket össze, és ezt az összetartást kell átformálnunk valami olyasmibe, amivel nem rontunk mások helyzetén, illetve nem állunk bosszút senkin. Szimplán jóindulatból egy új esélyt adunk, azt az esélyt ami nekünk lehet nem adatott meg, de másoknak még összejöhet.
Lihegve halkultam el. Egyesével lépésenként fordítottam hátat a szobának, míg fülemben lüktetett a vér. A kilincset lenyomva pedig meghallottam a székek súrlódását.
- A szüleim válása miatt nem volt normális gyerekkorom - kezdte Niall -, de másoknak még lehet!
- Egy felelsz vagy mersz játék miatt szívtam el az első füves cigim, onnantól kezdve pedig egyenes volt az út a lejtőn. Nem akarom, hogy a példámat kövessék - csattant fel azonnal Irwin.
- Veled vagyok Styles! Rám számíthatsz - Payne megkerülte az asztalt és férfiasan vállba bokszolt.
Elismerő pillantásokat láttam, teli felismerésekkel. Mindenkinek kattogott az agya, valami új vette kezdetét, valami olyasmi, ami végre változást idézett elő, és felcsillant a remény, hogy a múltunkat megtisztíthatjuk egy jobb jövő érdekében.
Elégedetten fogadtam a gratulációkat, a kézfogásokat és a támogatást, miközben a szoba másik felébe pillantottam, ahol Louis állt. Ő találta ki a tervet, viszont az én markáns és határozott karakterem kellett ahhoz, hogy véghez vigyük a feltálalását. Továbbra is ő az ész.



Sophie Angel



Az utolsó simításokat végeztem. Még egyszer átfésültem ujjaimmal hullámos hajtincseimet, még egy kis púdert vittem fel az orromra, megigazítottam a rúzsomat, és egy utolsó mozdulattal kisimítottam a fekete csipkeruhámat. Aaronnak el kellett utaznia a szüleihez délután, szóval úgy beszéltük meg, hogy nyolc óra körül vesz fel engem a saját lakásán. Pontban nyolckor kettő rövidet dudált, és én bezárva a nagy ház ajtaját a kocsihoz siettem. Udvariasan nyitott ajtót nekem.

- Gyönyörű vagy - mosolygott. Kijelentésére elmormoltam egy halk köszönömöt, s feszengve húztam magam össze az anyósülésen.
- Jobban vagy? - kérdezte. Az autó motorja felbőgött, majd elindultunk az üres utcákon. Aggódva pillantott rám egy másodperc erejéig.
- Aludtam egyet délután, mert hányingerem volt. De ahogyan mondtad bevettem még egy adaggal a gyógyszerekből, amiket felírtál, és most majd' kicsattanok az energiától!
- Örülök neki, hogy végre jobban érzed magad - húzta széles mosolyra ajkait. Egyszerűen annyira jól állt neki.


- Hogy ízlik a borsmártás? - kérdezte.
- Hálát adok neked, ez egyszerűen mennyei! Az elmúlt időszakom egyik legjobb döntése volt, hogy hallgattam rád és ezt rendeltem. Elmondhatatlanul passzol a steakhez és a vörösborhoz!
Nyelvem megeredt, és végig csacsogtam az estét, magam sem eszméltem fel abból, hogy mekkora energiával indultam neki a vacsorának. Meséltem neki a családomról bővebben. Hogy honnan jöttem és mit tanultam.
- Szeretnék visszamenni tanulni - mondtam két kortyolás között.
- Ezt támogatom. A tudás hatalom! - nevetett. - Anno engem is ez hajtott, meg persze az, hogy segítsek az embereken.
Nemes szándékát hallva szívem nagyot dobbant. Annyira jó másokhoz és hozzám is. S miközben egyre jobban megismertem, annál jobban éreztem azt, hogy képes lennék vele egy párt alkotni.
- Mindig is az orvoslás volt az, amit csinálni szerettél volna? - kérdeztem.
- A kémia világa vonzott. Érdekel, hogy hogyan hatnak az anyagok a szervezetekre. Egy időben a gyógyszerészet is szóban forgó volt nálam, de a családomhoz hűen, maradtam az orvosi pályán.
- Ez nagyon szép! - hüledeztem.
- Akárcsak te - éreztem, ahogyan elönt a forróság bókja hallatán és belepirulok. Közelebb húzódott hozzám a vörös boxban, tenyerét arcomra helyezte, s lágyan végig simított a kipirult részen. - Annyira gyönyörű vagy, olyan okos és bájos. Sophie, szeretnélek tényleg megismerni. Régen éreztem ilyet, ilyen hatalmába kerítő dolgot... - Mondanivalója közben kábultan pislogtam rá. Elvesztem kék szemeiben, annyira csodálatos volt és olyan gyengéden bánt a szavakkal, magával ragadott. Átfutott agyamon az is, hogy talán képes lennék beleszeretni. Esélyt kellene neki adnom. Túlságosan elzárkózok. 
Azonban hamar kiábrándultam, amint olyan vizekre evezett a témák között, amely gyengén érintett. - Az az átkozott Harvey meg sem érdemelt téged. Nem is értem mit kerestél egy olyan elkeserítő alak mellett...
- Harry - javítottam ki automatikusan, furcsa arckifejezést kaptam válaszul. Remegve ejtettem ki a fiú nevét, olyan régen nem hangzott el számból, hogy féltem netán összekeverek valamilyen betűt. Így lassan megrágva csúszott ki ajkaimon.
- Tessék? - pislogott rám értetlenül, mint akinek fel sem tűnt, hogy kényes témánál járunk.
- A neve. Harry.
Magam elé bámulva egy levegővel lehúztam a pohár vörösboromat, míg Aaron intett a pincérnek, hogy lesz egy egész üveggel. Számomra akkor kezdődött a randi. Nevezzük így.




Várom a megjegyzéseket, visszajelzéseket véleményeket, teóriákat. Ha gondoljátok szívesen válaszolgatok kérdésekre is! :) 
All the love, L xx.

2018. június 30., szombat

II. Évad: 13. Rész - Visszatértem

A blog él.
Én élek. 
Ő visszatér.
S én is visszatérek.

Üdvözletem Drágáim! 




,,Önző módon azt keressük mi a jó magunknak. Sokszor nem nézünk körül, s nem észleljük a körülöttünk lévő emberek nyomorát. Ha változunk, változik a világ. Erre kell ráeszmélni. Ugyan változik az idő, változnak az emberek, és változunk mi, saját magunk is. Kár..."


Sophie Angel


- Szia - szóltam bele a készülékbe hosszú másodpercek után. Összeszorított szemekkel markoltam a fotel karfájába, és vártam, hogy a vonal túlsó oldalán történjen valami. Eléggé ijesztő volt csak a lélegzetet hallgatni, s miután nem történt semmi, a lényegre tértem. - Tudom őrültnek gondolsz, de a segítségedre lenne szükségem. Nem kerestelek téged egy ideje, és szeretném, ha tudnád ez nem miattad volt. Egyszerűen csak rengeteg dolog halmozódott fel, bár gondolom ezzel tisztában vagy... Én csak azt szeretném mondani, hogy összeszedtem magam, azt hiszem... Képes vagyok ismét emberek közé menni, munkát vállalok a könyvesboltban, csak hiányzik pár dolgom, amit szeretnék elhozni otthonról, de egyedül kénytelen vagyok elmenni bárhova is, az interjúm pedig délután négykor lesz...
- Sajnálom Sophie, de ez nekem nem fog menni - vágott hirtelen közbe Louis. A meglepettségtől erőm elhagyott, elengedtem a fehér színű karfát és ölembe ejtettem kezemet. Értetlenül pattantam fel, hogy járkálással csillapítsam le magam.
- Ne-nem a te hibád - ráztam meg kínosan fejemet, mintha látná is mozdulataimat. - Mi tettük tönkre ezt az egészet, vagyis Ő... - kelletlenül álltam meg a nagy üvegajtó előtt és küszködni kezdtem a fojtogató levegővel.
- Nem erről van most szó - tagadta, és szinte láttam szemeim előtt sajnálattal teli arcát. - Azzal, hogy Őt okolod, még te is ugyanúgy részese vagy.
- Szükségem van egy lelki támaszra, nincs senki a közelemben, aki kellőké... - hadartam kapkodva továbbra is a levegőt.
- Úgy hallottam, hogy az orvosod nagyon segítőkész, talán ezúttal hozzá kellene fordulnod.


A telefon kisípolt.


Pillanatokon belül kellett leülnöm, hogy ne essen bajom. Kinyomtam a telefont, így Louis már csak a sípoló hangot hallotta, mikor én már javában hullajtottam könnyeimet.  Megfogadtam, hogy újra kezdem és nem hagyom, hogy ismét összetörjek, de nem ment. Belém döfött, és nem csak a döfést észleltem, hanem a kés forgatását is, mert iszonyúan fájt. Nem mi rontottuk el, ezúttal nem mi, hanem én. Azzal, hogy akkor ellöktem magamtól mindent és mindenkit, és egy harmadik felet választottam, hogy meggyógyuljak. Ez pedig nem az első alkalom volt, hogy engedtem kicsúszni a dolgaimat, amiben Louis is részes volt, a kezeim közül. Egyedül szedtem össze Aaron lakásában a cuccaim, egyedül mentem haza, egyedül borultam anya nyakába, egyedül öleltem meg apát, egyedül készültem el, és egyedül jelentem meg az interjún. Egyedül vágtam neki valami újnak, s miután rengeteg, kifogyhatatlan köszönettel megháláltam Aaronnak, hogy átsegített a borzalmas időszakon, nagyon úgy tűnt, hogy magányosan töltöm az elkövetkezendő időszakot.


Harry Styles


- Tudom, hogy nehéz. - Louis ujjaival dobolt az autó kormányán, miközben kikaptunk egy pirosat. Az eső ugyanúgy esett, mint napokkal ezelőtt, tökéletesen kedvezett a hangulatomnak. Ismét a FREE főhadiszállására tartottunk, hogy belekezdjünk egy soha véget nem érő vitába, amelyhez valahogyan nem volt kedvem.
- Az - dőltem hátra. - Tudod mi a legrosszabb? - kérdeztem miközben lejjebb engedtem az ablakot, hogy egy is friss levegő szivárogjon be. - Tudom, hogy mi történik körülötte, de nem tehetek ellene semmit, és a történtek miatt a közelébe se mehetek. Nem tudom mikor lesz ennek vége, egyáltalán vége lesz ennek valaha is?
- Nézd Harry, rendben van az, ha neked nem jelent sokat a fenyegetés, mert kemény srác vagy, és kevés fontos ember maradt számodra a Földön, de másoknak még ott van a csalá...
- Állj! - kaptam Louis felé fejemet. - Ne próbáld meg nekem megmagyarázni, hogy miért akarok ennek az egésznek véget vetni ilyen gyorsan. Mindketten tisztában vagyunk a miértjével... - hitetlenül felnevettem, amikor Louis végre leparkolt. - Nem is értem... Hogy tudtad ezt felhozni? - csaptam a műszerfalra. Barátom elhallgatott és ahelyett, hogy heves magyarázásba kezdett volna, hagyta, hogy kiordítsam magamból, mindazt, ami akkor nyomta belülről mellkasomat. - Szerinted nekem nem maradtak fontos emberek az életemben? A lányt, akit teljes szívemből szeretek teljes depresszióba lököm! El kell vele hitetnem, hogy már nem érzek iránta semmit, miközben majd' belegebedek az érzéseimbe. Harry Styles vagyok, Istenem... Akiről a legtöbben azt hiszik, hogy a múltja miatt nem hogy szeretni, de még érezni se képes. Ehelyett arra vágyom a legjobban, hogy leülhessek, átölelhessem életem szerelmét, és nyugodtan megnézhessek vele egy filmet, a saját nappalinkban, míg a gyermekeink alszanak, fent a szobájukba. Ezalatt kipihenjük magunkat, és ha vége a filmnek boldogan megyünk ki az udvarra hintázni velük. Ennyire előre tervezek, miközben az se biztos, hogy megélem a holnapot! - Nehézkesen vettem a levegőt, egyre jobban verejtékeztem. Oldalam lüktetni kezdett egy pillanatra olyan érzés hasított belém, mintha a sebem felnyílt volna. Pedig csak a hirtelen rám tört idegesség váltotta ki ezt belőlem.
Továbbra is lihegve pislogtam magam elé.
- Megváltoztál - súgta. - Nem ilyen voltál, nem így viselkedtél. Nem mondom azt, hogy a szerelem tette veled, de ha továbbra is így fogsz viselkedni, akkor semmi hasznodat nem vesszük. - nézett maga elé Louis, láttam, hogy elveszíti minden reményét, még azt a maradékot is, amit belém vetett. Majd sürgősre fogta magát, s miután felnyitva a csomagtartót kikapkodta cuccait megjegyzést tett arra, hogy nekem is jobb lenne, ha összekapnám magam. Benne volt az is, ami azt jelentette, hogy ő is pontosan ezen megy keresztül. Monát próbálta magától olyan szinten távol tartani - hogy Sophie se fogjon gyanút -, amennyire csak tudta. Nem mondta, de tisztában vagyok vele, hogy a játékom rámegy mindenki életére, és mindenki hazavisz belőle egy kis darabot. Hol így, hol úgy. Louis nem mondta, de tudom, hogy lassacskán ő is abban a gödörben fog kikötni, ahova én estem be. Aztán ketten fogunk benne ülni. És én ezt nem akartam. Ezért makacsoltam meg magamat, és löktem távolra Sophie-t, hogy másokon tudjak segíteni, ha már magunkon nem tudok. Viszonzásul vártam mások segítségét, amit csak az esetben kaphattam meg, ha rendbe szedem a mentális állapotomat, és végre bemegyek a FREE épületébe.
Megdörzsöltem arcomat, s úgy döntöttem szembe nézek vele, egyenesen az Ördöggel.


***


Bevettem az utolsó kanyart is a folyosón, azon a folyosón, melyen utoljára akkor jártam, amikor menekültünk. Összeszorított fogakkal lépdeltem továbbra is Louis mellett, egyenesen a nagyterembe. A kétszárnyas ajtót belökve elém tárul az elmúlt hetek rejtélye. Mindenhol parafatáblák, iratok, feljegyzések díszelegtek. Képek lógtak kitűzve, azokat vagy egyes térképrészleteket piros fonal kötött össze. Minden egyben volt, de mégis szétesve. A részleteket nem lehetett teljességében összerakni, pontosan ezért egyesítettük erőnket, hogy megkapjuk a hiányzó darabokat.
Megemelkedett pulzussal tekintetem végig a társaságon, amikor pedig megakadt a tekintetem Luke-on, egy kielégült vigyorral konstatálta, hogy megérkeztem.
- Nocsak, nocsak. A kiscica is előbújt? - biccentett. Azon nyomban megfeszültek karjaim, s ha nem éreztem volna magamon Louis éles pillantását, egyből neki is estem volna annak a faszarcnak. Tartoztam ennyivel mindenkinek, hiszen nem csak az én szerettemről volt szó, hanem mindenki máséról is. Mellesleg válaszokat követeltem.
- Nem térhetnénk egyből a tárgyra? Fogy az időnk - préseltem ki magamból. A terem megfagyott, és a levegő is megállt egy pillanatra, amikor Luke előre dőlve ránehezedett az asztalra. Várták, hogy robbanunk.
- Ahogy akarod - vetette oda nekem a szavakat szárazon, s leült a helyére. Mikor pedig már azt hitte mindenki, hogy elmúlt a veszély, ismét hozzám irányult. - Óhajtod felvázolni? - vonta fel szemöldökét, s az a kínzó vigyor ismét megjelent a képén.
- Majd én! - ugrott Niall, mielőtt bármit is mondhattam volna. Hálásan pillantottam rá, ahogyan kiállt a többiek elé. Régen ő volt az esetlen tag az alakulatban, mára felnézek rá, hogy mennyire összeszedett egyén lett belőle. Kezébe vette az asztalon lévő levelet, amely már kicsit meg volt viselve a sok újraolvasás miatt, majd kihúzva magát olvasni kezdte tartalmát a többiek előtt.
- FREE, Szövetségesünk, Bajtársaink...
- Ugorj a közepére - dőlt előre Luke szemforgatás közepette. Niall eleget tett utasításának.
- ...Mindazonáltal tudatjuk veletek, amennyiben nem kapjuk meg a fent említett összeget, illetve az adathordozó pendrive-ot, módunkban áll oda szúrni, ahol a legjobban fáj. A hozzátartozóitokkal kezdjük, bármelyik pillanatban lecsapunk szó nélkül. A szövetségnek ezennel vége, magatartásotok, az utóbbi időben megsínylett hírnevetek miatt nem engedhetjük meg magunknak, hogy innentől kezdve egy ilyen társasággal kezdjünk. Ezúttal fölényben vagyunk, és bármennyire is vágtok rá, nem szabadultok meg tőlünk addig, amíg meg nem kapjuk azt, amit követelünk!...


Gombóccal a torkomban pislogtam magam elé. Vissza kellett zökkennem a régi énembe, muszáj volt ismét egy kicsit a régi Harrynek lennem, mert ha azt mutatom a többiek előtt, hogy elnyom a gyengeség, akkor Luke rajta kap az alkalmon és a végén még ő is lecsap rám. Ezt pedig nem tehettem meg. Azt se engedhettem meg magamnak, hogy ismét rám szegeződjön mindenki figyelme, hiszen továbbra is az össze FREE tag hozzátartozója veszélyben volt. Az csak hab volt a tortán, hogy az én egyetlen szerettemet hálózták be először.
- Milyen részleteket birtoklunk eddig? - fordultam körbe megtörve a ránk telepedett csendet.
- A Desire nem alku képes - dobta be Irwin.
- A FREE amúgy se alkudozna - ráztam meg fejemet, s többeknél láttam ugyanezt a cselekedetet. - Mennyit követelnek?
- Szerinted ha ki tudnánk fizetni, akkor most itt ülnénk, nagyokos? - csattant fel Luke. A körülményekhez képest higgadt maradtam, fájt nyugtáznom magamban, de igaza volt.
- Az adathordozó pendrive pedig... - motyogtam magam elé. Élesen keresgéltem elmémben, hogy mit követelhetnek.
- Tartalmazza minden eddigi titkunkat, amivel egyszer már majdnem elbuktunk. - Payne fejezte be helyettem a mondatot.
- Még mindig áll az, hogyha feloszlik a FREE, akkor békén hagynak minket? - félve kérdezte meg Cal, jogosan, egyszerre ugrottunk Luke-kal.
- Olyat nem teszünk! - Furcsa pillanat volt, hogy ketten fogtuk ugyanazt a pártot, de mindkettőnk számára sokat jelentett az alakulat.
- Ez nem csak egy szimpla szövetség, hosszú ideje a FREE a családom. Nem fogom hagyni, hogy csak úgy a semmibe vesszen. Még ha tettük is azt, amit, és ha fel is hagytunk vele, a lényeg, hogy embereket kovácsolt össze, barátságokat, és egyeseknek többet is hozott... - a kapcsolatomra céloztam. Sophie-ra...
- Styles, ez ocsmányul nyálas, főként tőled - sziszegte Luke. A pumpát ismét elindította bennem.
- Nem mindenkinek adatik meg, hogy a megkívánt nőt elérje - kacsintottam, mire a szőke felállt és hevesen megindult felém. Nem féltem, vártam a pillanatot és készen álltam arra, hogy kiütöm.
- ÉS... - kiáltva állt meg Louis kettőnk között, pont a legjobb pillanatban. Szemeit összehúzva nézett rám. - ...ha továbbra is így folytatjuk, egyikünknek sem lesz több lehetősége elérnie a megkívánt nőt. - Igaza van, ezzel tisztában voltunk. - Nem tehetünk róla, hogy pont téged szemeltek ki először Harry. Valahogyan meg kell mentenünk Sophie-t, és ha onnantól leállítjuk a Desire-t, mindannyian megmenekülünk.
- Mi a terv? - lehunyt szemekkel préseltem ki magamból a szavakat. Tudván, hogy ez a küldetés nekem fog a legjobban fájni, de számítanak rám a többiek.
- Távoli megfigyelés - közölte Louis hidegen.
- Az kizárt - megráztam fejemet. - Lehetetlen, hogy én ismét a közelébe férkőzzek...
- Akkor meg ne sírj amiatt, hogy elveszíted őt, Styles - morgott Luke. - Megvan a terv, a te bajodon pedig nem tudunk mi segíteni. Most szerinted mennyivel vagyunk közelebb a megoldáshoz, ha engem küldenek oda? Sőt, a drágalátos szerelmed azt hiszi még mindig az életfogytiglanomat töltöm.
- Tölthetnéd gyökérarc - vetettem oda. Ettől ismét elvigyorodott, kezdtem megijedni, hogy esetleg gerjed ezekre a beszólásokra.
- Ezt ismét bóknak veszem és elkönyvelem annak, hogy beismered igazam van.
Ugyan nem mondtam, de igen, tudtam. Luke-nak igaza volt. Nekem kellett ezt a csatát megvívnom, persze némi segítséggel, de főként nekem kellett beleállni. Tisztában voltak az erősségemmel, a tapasztalatommal és, hogy nem állíthat meg semmi.
- Mit kell tennem? - sóhajtottam, többeken, legfőképpen Louis-n megkönnyebbülést láttam.
- Ez a beszéd - biccentett.
- Első sorban, kérjük vissza a régi Styles! - kíváncsian fürkésztem Payne-t. Ez mégis mit jelentsen? - Kémeink lenyomozták, hogy a következő helyszín, ahol a Desire lecsapni készül az a Buddha lesz. Szóval vesd bele magad, jó szórakozást! 


Ledermedve nyugtáztam, hogy az előttem álló társaság egy szórakozóhelyre küld engem, hogy szem előtt tartsam ellenségünket. És most kellett csak igazán megküzdenem a bennem lakozó démonokkal. Számítottak rám, és legbelül én is számítottam magamra. 
- Van még abból a piából, amit a múltkor kínáltál nekem? - fordultam Louis felé. A srác szó nélkül ellépett, majd visszatérve a kezembe nyomott egy pohár Jacket. 
- Üdvözöllek újból a FREE-ben, Harry Styles.
A keserű itallal leöblítettem torkomat. Belül fortyogtam, mindennél jobban meg akartam menteni Sophie-t, de ehhez az kellett, hogy visszanyerjem a régi énem. A sötét énem, azt aki készen áll a legmocskosabb dolgokat is végrehajtani. Még egy pohár whiskyt kértem. 
- Állok elébe... mindennek - emeltem fel, s míg a terem üdvrivalgásban tört ki, én már javában a harmadik poharat ürítettem ki. Egy idő után már az üveg volt a kezemben, a bennem lévő vihar egyre csak nőtt, s a falon lévő tükörből az elsötétedett képű, méregzöld szemű Harry köszön vissza rám. Visszatértem. 



Régen, már az idejét sem tudom mikor volt az, hogy új résszel szolgáltam. Megint jöhetnék a szokásos szöveggel, hogy sajnálom... DE! nem teszem. Helyette elmondom az igazságot. Nem ment az írás. Azóta nem megy, hogy középiskolás vagyok. Szeptemberben kezdem a végzős évemet, ez pedig elég hosszú idő. Az életemben is történt néhány változás, elvesztettem embereket, barátokat, és kaptam is újakat. Ez inspirált. Nem feledkeztem meg a blogról, hiszen megígértem, hogy méltóképpen be fogom fejezni. Ehhez továbbra is tartom magam. Egyszerűen csak nehezebben megy az írás. A One Direction szünetre menetelekor is elvesztettem egy részemet, a suli miatt is és az életem miatt is. A mostani rész egy kicsit hajazni is fog arra, hogy mindezek ellenére sem fogom feladni. Ezt a részt majdnem egy évig írtam. Igazából hónapokig olykor csak megnyitva állt. Ma azonban leültem, és befejeztem.

Várom a megjegyzéseket!

All the love, L. xXx

2017. július 25., kedd

Második évad: Összefoglalás

Szervusztok Drágáim! 

Rengeteg üzenetet kaptam, amiben áradoztatok a folytatásról, ezúttal is szeretném nektek megköszönni! Néhány üzenetben azonban segítségég kérés is volt a részetekről. Nagyon régen hozta új részt, ezért összefoglaltam nektek pár mondatban a második évad történéseit, hogy aki nem emlékszik, az ezt elolvasva visszanyerje az elveszett sorokat. :) 

Remélem segít valamennyit! Hamarosan jelentkezek. 

All the love, L xx.


1. Rész - ,,A vágyak ide kevesek"

Sophie felébred az altatásból és szembesül a ténnyel, hogy szerelme válságos állapotban van, miután Luke meghúzta a pisztoly ravaszát, és az Harry felsőtestébe fúródott. Louis próbálja óvni a lányt, hogy csak rosszat tesz magával, ha a fiút ilyen állapotban akarja látni, de Sophie makacsságának köszönhetően nem enged. Ellök magától ezzel egy olyan személyt, akire szüksége lett volna a nehéz időkben. A körülmények miatt mindenki teljesen ki van készülve, és ezt még fokozza az is, hogy Harryt ismét újra kell éleszteni.


2. Rész - ,,Önző vagyok"

Történtek után mindenki megzuhanva magába fordult. Sophie és Louis kapcsolata nem javul, sőt a helyzet csak rosszabb lesz, mikor a lány az önzőségével magyarázza meg viselkedését, pedig a félelem állt a háttérben. Sophie az orvosok felszólítására visszamegy a kórtermébe, ahol egy csokor virág, és doboz csokoládé mellett talál egy üres ,,jobbulás" kártyát is. A lány belemerül gondolataiba, amik elnyomják őt, és megfordul fejében az öngyilkosság, miszerint kiugrik a kórház ablakán.

Ezután Louis szemszögéből tudjuk meg, hogy Harry mit mesélt neki anno a lányról. Niall megérkezésével pedig ráeszmél a fiú, hogy azzal, ha ellöki magától Sophiet és hátat fordítva neki kisétál a képből, nem segít. Eközben a fiút is nyomasztja a félelem, barátja elvesztése miatt. Monában találta meg nyugalmát, ő segít neki lelkileg, míg Dr Lawrence ismerteti az állapotokat. Sophienak kezeléseket ajánl fel, míg Harryről semmi biztatót nem mond.


3. Rész - Mi lenne ha maradnál?

Harry állapota stabilnak volt mondható, de még mindig fent állt a veszély. Louis végre enged egy kicsit és végre megszerzi első csókját a kék szemű Monától. A fiú időben érkezett meg Sophie szobájába, sikerült visszahúznia a lányt a haláltól. Miután megbeszélték nézeteltéréseiket és egyetértettek abban, hogy egymásra van szükségük az elkövetkezendő időben, nem haragra, Sophie megkönnyebbülve látogatta meg Harryt. A sok gép és cső között kérte maradásra szerelmét, aki a megható beszéd után kinyitotta szemeit.

4. Rész - Újra látni

Harry tehetetlenül, ám kitartóan küzdött a benne lakozó démonokkal és sikerült átlépnie azt a bizonyos vonalat, ami az életben tartotta őt. A boldogság és megnyugvás kiült mindenki arcára. Sophiet éppen Niall boldogította, amikor megjelent Dr Hyland, a fiatal orvos. Fekete hajjal, és rikítóan tökéletes kék szemekkel. Flörtölni kezd a lánnyal, amit Niall rossz néven vesz, pedig Sophie állítása szerint nem kellene neki. Kisebb vita alakul ki közöttük, ami fenyegetéshez vezet. Úgy tűnik Sophie elveszti egy másik barátját is a káosz közepette.

5. Rész - Szökjünk meg!

A történet másfél hónappal később játszódik. Harry és Sophie visszaköltöznek Harry lakásába, ahol ismét minden a helyén volt, és azt remélik a fiatalok, hogy velük is minden rendben lesz. A fiút nyomasztja a lány egészsége, akinek az utóbbi időkben rémálmai voltak. Fél, hogy az őrületbe kergetik őt. Harry a hosszas ölelkezés után előáll az ötlettel, hogy szökjenek meg, maguk mögött hagyva mindent.

6. Rész - Távolság

Harry ismertette tervét, hogy menjenek el egy távoli országba, ahol kipihenhetik a fáradalmakat. Vagyis Sophie kipihenhetné a fáradalmait, ugyanis a terv nyaralásnak álcázott rehabilitáció lett volna, amibe a lány nem ment bele. Makacsul tartózkodott attól, hogy valaki segítsen rajta mentálisan. Szerinte Harry, a barátok és a családja segíti túl majd a történteken. Veszekedésük addig fajult, míg Harry idegesen meg nem markolta Sophie csuklóját, amin zúzódás keletkezett a hirtelen rántástól. A fiatalok elhidegülnek, Harry állítása szerint, távolságra van szüksége.

Megtudhatjuk, hogy Sophie hogyan ismerkedett meg Aaron Hylanddel, és hogy a fiatal orvos már ekkor próbált a lány társaságába férkőzni.

7. Rész - ,,Nem érzi ugyanazt?"

A fiú vad pakolásba kezd, Sophie értetlenkedve nézi, hogy mi történik, hiszen egyik pillanatban még boldogan estek be a lakás küszöbén, a másikban pedig Harry a bőröndjének esik.

Visszaemlékezésbe pillanthatunk be, ahol Sophie elmeséli hogyan öntötte ki Louis-nak szívét és, hogy Louis hogyan segítette ki akkor lelkileg. A lány aggódik Harry miatt, és nyomasztja Niall szótlansága. Kitalálja, hogy az éjszaka közepén azonnal beszélnie kell Niallel, mert szerinte elmondta Harrynek azt, mikor Aaron arcátlanul megbámulta a lányt, ezért hidegedtek el Harryvel. Louis is értesül erről egyrészt Niall, egyrészt Sophie felől.

Harry még mindig pakol, továbbra se mondd semmit Sophie-nak, hogy miért döntött ilyen hirtelen, hogy hova megy, és hogy mi okból kifolyólag. Hidegen elhajtja a lányt.

8. Rész - ,,Bízhatok benned?" 

Ismét visszaemlékezéssel kezdünk. Tommo és Mona kapcsolata kezd kibontakozni és a friss szerelmes pár boldogan készít együtt reggelit, amikor Sophie levánszorog az emeleti szobából. Aaron és a lány telefonon keresztül beszélik meg a találkozót, amit Louis véletlen meghall és hevesen ellenkezik, hogy Sophie találkozzon az orvossal. A találkozó célja kizárólak a lány gyógyulása érdekében történt volna meg. Sophie arra kéri Louis-t, hogy húzza az időt Harrynél, amíg Aaronnal leegyeztetik a dolgokat. 

A kisebb találkozó késő estig elhúzódik. A fiatalok jó érzik magukat, Sophie belsős titkokba avatja be Aaront, eközben megfeledkezik Harryről és az édesanyja figyelmeztetéséről, hogy érjen időben haza, mivel beszélniük kell. 

Az utolsó pár sor ismét a jelenben játszódik. Harry elmegy. 

9. Rész - Fehér rózsa

A fiataloknak véget ér az estéjük, ugyanis Aaron félreértette a jeleket és bepróbálkozott a lánynál, aki ijedten, sietősen távozott. Mellesleg a Big Bennek köszönhetően rájött, hogy totálisan kiment a látogatási idő. Sürgősen hívja fel Louis-t, de ekkor már késő volt. Csalódást okozott, ismét hazugság és bonyodalom keletkezett, azon a napon nem ment be Harryhez. Ahogyan hazafele sietett ismerős, szőke tincseket pillantott meg az út túloldalán, amitől még jobban remegni kezdtek végtagjai. Luke Hemmings személyét vélte felfedezni. Louis érte megy és hazaviszi. Otthon szembesülnie kell a ténnyel, hogy a szülei elfogadták Dr Lawrence ajánlatát és beíratják a lányukat egy gyógyszeres terápiára. Sophie még mindig képtelen elfogadni, hogy kezelésekre lenne szüksége, durván elutasítja szülei ajánlatát. Szerinte Aaron az, aki jelen pillanatban kezelni tudja. 

10. Rész - Hosszú út lefelé 

A jelenben járunk, Harry továbbra is rendíthetetlen és továbbra se tudjuk, hogy miért megy el. Sophie össze van zavarodva, számtalan kérdést tesz fel Harrynek, aki gúnyt űz a lányból. Próbálja Aaronra terelni a hibákat, vagy arra, hogy Sophie nem akart vele megszökni, ezek természetesen csak kifogások. 
A fiú nem marad, Sophie összetörik. Megtörténik a nagy szakítós jelenet, a lány pedig úgy érzi, hogy nem számíthat senkire, így elmenekül. 

11. Rész - Desire

Harry szemszögéből tudjuk meg a fele igazságot. Nem azért hagyta ott Sophie-t, mert nem szereti, egyszerűen csak ,,nem akarta belekeverni Őt". Louis-val siet el a FREE új főhadiszállására, ami ezúttal egy sokemeletes épület tizedik emeletén lévő apartman. A FREE megmaradt tagjai már ott vannak, Niallel, Payne-nel, Clifforddal, Hooddal, Irwinnal és Luke Hemmings személyével is. Az ex maffiózók ahelyett, hogy egyesítenék erejüket, egymásnak esnek. Luke provokálja Harryt, aki egy mozdulattal leüti. A göndör hajú srác pedig ezek után álomba sírja magát. 

12. Rész - Ott van mindenhol

Sophie elmeséli, hogy hogyan élte meg a legszörnyűbb napjait, és hogy Aaron milyen segítőkész volt ez idő alatt. A napokat nála tölti, megpróbálja összeszedni magát, és talán elkezdeni az új életét. Figyelmes lesz egy hirdetésre, amit az újságban lát meg. Munkára jelentkezik a könyvesboltba.

2017. június 19., hétfő

II. Évad: 12. Rész - Ott van mindenhol

Szervusztok Drágáim! 

Régen találkoztunk, régen jelentkeztem, régen írtam. Nem szeretnék különösebb magyarázatot adni, nem szeretnék ígérgetni és a bocsánatotokért esedezni. Ha kíváncsiak vagytok, hogy mi történt velem az elmúlt nyolc hónapban, akkor kérlek jelezzétek, addig nem szeretnélek titeket untatni. 
Sajnálom, hogy csak most kerül sor az újabb részre. Talán most már visszatalálok magamhoz és bepörgök. Be kell valljam elkezdtem egy új blogot még régebben, és ha volt időm írni, akkor oda ötleteltem. Ezt a részt is szerintem már nyolc hónapja húzom. Nem lett eseménydús, de itt is észre lehet venni, hogy elindul 1-2 szál.

Ha bármilyen kérdésetek, megjegyzésetek vagy teóriátok akad, mindet nagyon szívesen várom odalent! :)

Millió puszi, L xx.




,,Várni a vonatot a reptéren egy hajójeggyel a kezedben. Így próbáltam menekülni a gondjaim elől, és nem vettem észre, hogy közben rohamtempóval süllyedtem és zuhantam. Aztán gondoltam megpróbálok talpra állni, de rájöttem elkezdeni előröl nehezebb, mint hinni és reményt táplálni abba, ami már rég elszállt."

Sophie Angel


actress, beautiful, and brunette képHetedik napja volt az, hogy duzzadt szemekkel ébredtem fel, és egyszerűen képtelen voltam enni, inni, vagy megmutatkozni valakinek. Vagy sírtam, vagy aludtam, a kettő közötti állapot valahogyan sehogy sem volt jó, mert rám tört a pánik, elfogott a félelem, olykor a düh, és azt kell, hogy mondjam, ha akkor nincs a közelemben valaki, akkor lehetséges, hogy már fél nap után feladtam volna. Hiába aludtam naphosszakat, nem álmodtam semmit, pedig volt pillanat, hogy próbálkoztam vele és kaptam pár tanácsot, hogy mivel tudnék könnyebbíteni magamon. Mind hiába, hiszen ha a szív fáj, azt nem lehet holmi gyógyszerrel rendbe hozni. Aaron házában töltöttem az elmúlt napokat, aki rengeteget segített nekem, ott kezdődve, hogy beestem egy héttel ezelőtt az ajtaján. Az este nem tudott szóra bírni, sőt még az utána lévő napon is csak keserves sírásban törtem ki, ha próbált valamit kiszedni belőlem. A negyedik teljes nap vége fele, azonban leültünk a nappaliba és ahogyan a bögrémet szorongattam dermedt ujjaimmal, valami teljesen megfordult bennem. Beláttam, hogy nem csak egy orvossal állok szemben, hanem egy igazán jó baráttal is. Belegondolva nem is tudom ki viselt volna el engem, annyi ideig ilyen állapotban. Szóval a nappaliban ülve, egy-egy bögre teával a kezünkben átbeszéltük, hogy mégis mi történt pontosan - Aaron az elejétől kezdve tudta, hogy mi, vagyis ki áll a tettek mögött. - A beszélgetés végén pedig megerősítést kaptam afelől, hogy addig maradhatok, ameddig csak szeretnék, mivel Aaron nem díjazná, hogyha valami történne velem és ismét a kórházban kötnék ki. Én pedig úgy döntöttem, hogy egy kicsit elzárkózok minden, s mindenki elől, hogy egyedül lehessek egy olyan környezetbe, ami kevésbé megszokott. Nem akartam magyarázkodni, nem akartam kérdéseket kapni, nem akartam olyanok között lenni, akik bármilyen kapcsolatot létesítenek Vele, és nem azért nem szerettem volna mindezt, vagy mert bekattantam, ebből adódóan hirtelen el szerettem volna lökni magamtól a barátaimat, hanem mert egyszerűen erre vágytam. Csendre, hogy rendezhessem a gondolataimat és az érzelmeimet. Nem volt állapot az, ahogyan az este ott maradtam, és ki tudja meddig fajult volna az egész, ha továbbra is tűrnöm kellett volna azokat a személyeket, dolgokat, tárgyakat, amik Hozzá kötöttek engem.


A napok nagy részében a háztulajdonos dolgozott, így tényleg egyedül töltöttem az időm többségét. A szüleimnek annyit mondtam, hogy adódtak gondok, és egy kicsit muszáj kikapcsolódnom, persze másnap már tudták a valódi okát hollétemnek, köszönhetően az orvosomnak, khm. Igazából a beszélgetések, amik köztem és Aaron között zajlottak hatottak rám, egy hét után pedig valamennyivel könnyebbnek éreztem mellkasomat, de természetesen a valamennyi itt nem számított semmit. Akárhányszor eszembe jutott valamiről Ő, számat keserű íz töltötte be, s nagy nehezemre esett könnyeimet visszafojtani. Ott volt minden aranyló napsugárban, minden csípős fuvallatban, minden éles madárcsicsergésben. Ott volt mindig mindenhol. Eleinte reménykedtem valamiben. Hogy miben? Én sem tudom... Egy hívásban, egy levélben, egy e-mailben. Abban, hogy talán megjelenik az ajtó előtt, vagy feltűnik egy álmomban, esetleg abban, hogy én álmodom ezt az egészet. Reménykedtem valamilyen magyarázatban, de nem kaptam meg. Igen, voltak elképzeléseim, hogy köze van a FREE-hez, hogy ismét behálózták és azért lökött el magától, miközben minden a helyére látszódott kerülni. Az is megfordult a fejemben, hogy csak egy rossz vicc, de hetek óta nem jelentkezett, és mellesleg nagyon rossz vicc lett volna. Hetek óta nem hallottam senkiről semmit, egyedül voltam a saját kis világomban, pontosabban Aaronnal és a nyugtató teákkal együtt. Reménykedtem és talán ez volt a legrosszabb az egészben. Nem kellett volna.


Sokadik napunk reggelén Aaron rontott be vendégszobába, ahol laktanyámat levertem. Valami nagyon keresett a beépített szekrényben, azonban megérezte, hogy az ágyon elterülve, magamhoz szorítva az egyik párnát a figyelmem a televízióról, hamar rászökött, megfordult és zavarodottan nézett rám.
- Sajnálom, ha felébresztettelek - nézett rám bocsánatkérően -, de adódott egy kis krízis. Sikeresen leöntöttem az egyetlen fehér ingemet kávéval, ami még ép volt, és az a helyzet, hogy a héten egy kicsit el voltam havazva, szóval nem volt időm mosni. Viszont pont ki volt számolva, hogy mára még van egyetlen darab ingem, amit fel tudok venni, de azt is tönkretettem. Késésben vagyok, ott tartok, hogy nincs egy darab fehér ingem se és... - ahogyan hadart, én pedig néztem őt mosoly kúszott arcomra. Keserves napok után megjelent egy halvány kis vigyor valahol a fájdalmak fölött. Észre se vette, hogy képes volt három mondatba, háromszor szőtte bele, hogy ,,ing", tejesen szétesetten magyarázkodott, nekem pedig feltűnt, hogy attól függetlenül, hogy ilyen komoly munkája van és ezt mennyire szigorúan veszi, ugyanolyan huszonéves, mint én, vagy bárki más a Földön.
Fájó végtagjaimmal tápászkodtam fel az ágyból, ahova begubóztam magam, a segítségére siettem.
- Kérlek mondd, hogy varázsló vagy és lehetőleg két percen belül eltudod tüntetni ezt a foltot a mellkasomról - húzta ajkait óvatos mosolyra, miközben megálltam előtte, és a foltot tanulmányoztam. Gondolkozás nélkül megráztam a fejem.
- Nem vagyok varázsló - sóhajtottam. Ha az lennék, akkor valószínűleg már rég elvarázsoltam volna mindenkit valahova, akárhova, máshova -, de két perc alatt ki tudom szedni, vagyis megpróbálhatom kiszedni a foltot... Ha szükséges.
Aaron szeme felcsillant, miközben a fürdőszoba fele biccentettem. Elővettem egy tiszta, száraz törölközőt és meleg vizet engedve rá, hagytam, hogy nedves legyen egy része, majd a csap szélén található szappannal megdörzsöltem a vizes törölközőrészt. Óvatosan érintettem hozzá a fehér anyaghoz és vártam. Vártam, hogy Aaron észrevegye nem tudok rajta segíteni, amíg hordja az inget. Szerencsétlenül álltunk, addig míg össze nem szedtem a bátorságom és megköszörülve a torkomat, jeleztem neki, hogy ez így nem a leghatékonyabb.
- Khm... A-aaron... - biccentettem az ing felé és egy picit megrántottam.
- Ó... Egy pillanat, persze. Máris leveszem - kapkodott, s miközben lerángatta magáról az inget, én enyhén kipirult arccal meredtem a tükörbe, hogy leplezzem valahogyan zavartságomat. Majd mikor lerakta mellém, felkapta magára a sötétkék köntösét. Így már neki tudtam látni a kávéfolt kiszedéséhez. - Remélem nem terhellek ezzel, hidd el rettentő nagy segítség most az amit nyújtasz - magyarázkodott, mire felpillantottam rá és hitetlenül felsóhajtottam.
- Most komolyan te hálálkodsz nekem? Ez a legkevesebb, amit tehetek. Nekem kellene szörnyen hálásnak lennem azért, amit eddig tettél értem...
Szavaim után keserű íz töltötte be számat, gondolataim ismét cikázni kezdtek, persze mikor már azt hittem nem lehet rosszabb, akkor mégis.
- Kész - léptem hátrébb miután a hajszárítóval egy kicsit átszárítottam a nedves anyagot.
- Hű, életmentő! - lépet mellém Aaron. Köntösét levetve vette kezei közé a ruhadarabot. Én pedig próbáltam magam türtőztetni, és valahogyan elfojtottam kíváncsiságomat. Alsó ajkamba haraptam és szigorúan a tükörbe meredve támaszkodtam meg a mosdókagylón, amíg be nem gombolta az inget. - Be kell raknom egy mosást, amint hazaértem - jegyezte fel magának.
- Hagyd! - csattantam fel. - Majd én megcsinálom.
- Megtennéd? - mosolygott kedvesen, s közelebb lépett, mire szívdobogásom felerősödött. - Biztos nem teher? - férkőzött szemeimbe. Zavartságomban hátrébb léptem és elkapva tekintetemet róla, egyszerűen csak kikerültem.
- Biztos - biccentettem összeszedve magam. Minden energiámmal azon voltam, hogy ne essek össze, és minél hamarabb kikerüljek a fürdőből. - Addig se gondolok a... a...
- Indulnom kell - vágott közbe és kedvesen elmosolyodtam. Mindketten tudtuk, hogy miért tette. Addig se gondoltok Rá.


Aaron elment, én pedig ledőltem a nappaliban található heverőre és adag csokoládé fagyival a kezemben. Rávettem magam arra, hogy bekapcsoljam a televíziót, habár csak ide-oda kapcsolgattam, semmi értelme nem volt létemnek. Nem szerettem volna a külvilágról tudni, ezért szakítottam meg mindent. Aztán megpillantottam a dohányzóasztalra szépen kiteregetett újságokat, és az egyik szalagcímen különösen megakadt tekintetem. Apróhirdetések. Felkaptam a papírt és gőzerővel átkutattam a változatosabbnál változatosabb munka ajánlásokat. És volt egy ami különösen megtetszett, mintha Rám lett volna szabva.


,,A Longstreet és a Piccadilly W1 sarkán lévő könyvesboltunkba keresünk nyugalomra vágyó, türelemmel rendelkező, kedves, mosolygós, huszonéves eladókat. Érdeklődni e-mailben, vagy telefonon, az alábbi elérhetőségeken..."



Nekem több se kellett. Hosszú idő után aktiváltam a mobilomat és bepötyögtem a hirdetésben található telefonszámot. Nem sípolt ki, hamar felvették. Gombóccal a torkomban és remegve szóltam bele.

- Jó napot kívánok. Sophie Angel vagyok, és láttam az újságban meghirdetett állást az Önök könyvesboltjába. Érdeklődni szeretnék, hogy még aktuális-e? - intéztem szavaimat kedvesen és bájosan a vonal másik végén lévő személyhez.
- Szervusz! Igen, még mindig aktuális. Meg tudnánk beszélni egy időpontot, hogy lebonyolítsuk a találkozást?
- Ma délután? - mondtam ki hirtelenjében, és igazából át se gondoltam teljesen. Csak azt tudtam, hogy nekem kell az az állás. Nagyon nem tudtam mit kezdeni magammal, semmirevalónak éreztem magam. Itt volt az ideje tovább lépnem és új fejezetet nyitnom az életemben, amíg visszatudok csatlakozni majd az egyetemi élethez. Az orvosi kezelések mellett pedig ez látszódott a legtökéletesebb helynek, ahol csendben dolgozhatnék, nem zavarnék senkit, és senki nem zavarna engem. Egy könyvesboltban mégis mi történhet, ami feldúlhatná az életem? Elvágja egy papír a kezem? Esetleg rossz helyre rakok vissza egy példányt? Ideális munkahelynek látszott. 
- Lényegre törő és spontán - nevetett a nő a vonal másik felén. - Négy óra megfelel? A boltban találkozunk. Egy rövid személyleírást, nem muszáj önéletrajznak lennie, és igazolványokat várunk. 
- Igen megfelel, ott leszek! Köszönöm, viszont hallásra!
- További szép napot! - köszönt el ő is. 
Másodpercekig csak néztem magam elé. Túl könnyen ment az egész, túl hirtelen és túlságosan kevés időm volt, hogy összeszedjem magamat a találkozóig, így szélsebesen rohantam fel az emeleti szobámba, ahol tapasztaltam, hogy nincs semmim amiben állásinterjúra mehetnék, ráadásul a fejemet is rendbe kellett hoznom némi sminkkel, amit szintén nem birtokoltam. Kénytelen voltam ahhoz folyamodni, hogy hazamenjek. Ám, ha hazamegyek akkor kénytelen leszek szembe nézni a családommal, és természetesen ezer kérdéssel záporoznak majd meg. Máshoz kellett fordulnom, más valakihez, akiről tudom, hogy nem fog letámadni, mert tudja min megyek keresztül. Tudtam, hogy bonyolult nap elébe nézek majd, de hogy ennyire. Ismét kezembe vettem a telefonomat, ám ezúttal nehezebb szívvel keresgéltem a telefonkönyvemben. Még nem tudtam mit fogok mondani, elképzelésem se volt, hogy hogyan közlöm vele a történteket, hiszen régóta nem láttam, és részemről úgy tűnt, hogy nem is szeretném. Pedig szükségem volt rá, csak rosszkor volt rossz helyen, ezért keveredett bele a balhéba. 
A telefon kicsengett, sóhajtva hunytam le szemeimet. Miért választom mindig a nehezebb utat? 

2016. november 13., vasárnap

II. Évad: 11. Rész - Desire

Drágáim! 

Megint itt vagyok és ismét a hajnal közepén fejeztem be a részecskét. Nagyon úgy tűnik, hogy én ilyen éjszakai bagoly vagyok és csak ilyenkor megy az írás. Minden esetre köszön szépen a YouTube-nak, a Spotifynak, Sabrina Carpenter új albumának, Lady Gaga zseniális új számainak, Bea Millernek és a Little Mixnek, hogy a zene létezik és inspirál! Nem tudom mi lett volna velem most a zene nélkül...

És természetesen köszönöm Nektek a rengeteg türelmet és atya ég, azt a nagyon-nagyon sok értesítést wattpaden, illetve az előző részhez érkezett reakciókat! Zseniálisok vagytok, nem tudom mit kezdenék nélkületek! 

Terveztem mostanság egy LIVE-ot a facebook csoportban (ugyanis a facebook új tulajdonsága, hogy lehet élő közvetítést is csinálni), ahol feltehetnétek olyan kérdéseket, amik a történet folyamán megfogalmazódtak bennetek és eddig nem kaptatok volna rájuk választ. Ez lehet velem, a Just be FREE-vel, illetve a blogolásommal kapcsolatos is. Lenne kedvetek hozzá? :) 

Nem szaporítom tovább a szavakat, remélem élvezni fogjátok a részt! 
Várom a véleményeket a szokásos helyen és, ha esetleg új vagy a blogon, akkor egy kis összefoglalót is, hogy hogyan tetszett/tetszik a Just be FREE! :)

Jó olvasást. 
All the love, L xx. 



Harry Styles


Reszkető testtel léptem át a küszöbön, szívem azt súgta utoljára pillantsak vissza, mert muszáj látnom még egyszer az arcát, mielőtt végleg elmegyek. Már fordultam volna vissza mikor lábaim megmerevedtek és eszem másik irányba vezérelt. Szörnyen látni akartam őt, nem olyan állapotban, nem olyan összetörten és szétesetten, mint ahogyan otthagytam. Így történt, hogy becsuktam magam mögött az ajtót és nekidöntöttem a hátamat, hogy ne rogyjak össze.
- Ta-takarodj! Takarodj az életemből! Utállak! Gyű-gyűlöllek Harold Edward Styles!! Soha többet nem akarlak vi-viszont látni! - hallatszott a fal másik feléről a szívszorító ordítás. Könnyek gyűltek össze szemeimben, s még jobban megzuhantam, mikor kiejtette nevemet a gyűlöllek szó kíséretében. Keserű mosolyra húztam ajkamat, mert tudtam az igazságot. Hazudott, szeretett engem, hogyne szeretett volna. Mérhetetlenül szeretett és nem volt képes elengedni, pontosan úgy, ahogyan igazából én se őt. Találtam egy lányt aki úgy szeretett, mint még soha senki, és akit én is szerettem. Az érzéseink adottak és kölcsönösek voltak, de én mégse tudtam a szívemre hallgatni, mert azzal csak neki ártottam volna.
Végig futtattam hajamon ujjaimat és megdörzsöltem arcomat, majd egy egy nagyon mélyről felszakadó sóhaj kíséretében visszadöntöttem a fejemet az ajtónak. A folyosó kihalt volt úgy ahogyan a ház is aznap. Senki nem volt tanúja veszekedésünknek, nekem pedig pont erre volt szükségem, hogy csendben lerendezhessem a dolgokat. Borzasztóan fájdalmas volt nem megmondani Sophienak, mégis miért kellett azt tennem amit. Igazából nem akartam magyarázkodni, nem akartam neki azt mondani, hogy bajban vagyunk, nagyobban, mint eddig, akkor csak még jobban belekeveredtünk volna. Nem akartam belevonni őt is, sőt mindenki mást se. Pedig annyira szükségem lett volna rá, annyira kellett volna, hogy mellettem álljon és támogasson. Abban a pillanatban értetem meg igazán, hogy mégis milyen nehéz tud lenni valami elvesztése, valami olyan elhagyása amihez észt veszítve kötődik az ember. Arcomhoz emeltem kezemet, és nem meglepődve vettem észre, hogy könnyek áztatják orcáimat. Valószínűleg soha többet nem ad az ég nekem még egy esélyt, arra az életre, amelyikre vágytam volna. Arra az életre, amelyikben Sophie játssza körülöttem a legnagyobb szerepet.
Mobilom némán rezgése zökkentett ki a szemben lévő fal bámulásából. A kijelzőre pillantva tápászkodtam fel helyemről, a fülemhez emeltem a készüléket.
- Megyek - mondtam fáradt hangon, s irtózatosan lassú léptekkel megindultam a lépcsőn lefele. Nem pillantottam egyszer se hátra, csak mikor kiértem az épületből és megláttam, hogy a lakásomból nem szűrődik ki fény. Egyre nagyobb görcs keletkezett gyomromban, féltem attól, hogy valamit tesz magával, amit nagyon nem kellene, és bár fent állt az esélye annak, hogy soha többet nem látom, a sötét szoba még nagyobbra keltette aggodalmamat.
Az út másik oldalán végre megpillantottam a sötétkék járművet, ekkor kicsit gyorsabban szedtem lábaimat, már amennyire a bennem keringő érzések engedték. Felrántottam az ajtót, majd úgy, hogy majdnem leszakadt, dühömben bevágtam magam után, és úgy kapaszkodtam az akkor már mozgó jármű kilincsébe, ahogyan csak tudtam. Igazából ekkor tört rám mindaz, amit fent az emeleten sikeresen elkerültem. Pánikszerűen kapkodtam a levegőt és könnyeim is szélsebesen kezdtek folyni arcomon. Rémülten kapkodtam tekintetem, a sokk miatt pedig sokáig bajlódtam az övem becsatolásával, ujjaim remegése nem szűnt meg oly' könnyedén.
- Megtettem - motyogtam magam elé, s miután beleátkoztam a biztonsági övemet helyére, kezeim közé temettem arcomat. - Nem akartam, annyira nehéz volt. Szétszakadok, egyszerűen felemészt!
- Hidd el, ez volt az egyetlen módja annak, hogy ne keverd bele - próbált megnyugtatni egy egészen jogos érvvel.
- Nem így kellett volna történnie, kurvára nem - ráztam fejemet makacsul, miközben tudtam Louis-nak mégis igaza volt. Lendületemből hirtelen belevertem egyet az autó kesztyűtartó részébe. A gondjaimon ugyan nem segített, de legalább kiadtam magamból egy adag idegességet, még ha egy nagyon kicsi is volt az, amit kivertem.
Louis nem felelt, rám hagyta a kitöréseimet, tekintetét szigorúan előre szegezve vezetett, neki se hiányzott egy közúti baleset. Így is minden teljességgel a feje tetején állt.


***


gif and Harry Styles képMire leparkoltunk a felhők is jobbnak látták, ha nem tartják magukban könnyeiket. Az eső zúdulni kezdett, szaporább léptekkel közelítettük meg a hatalmas téglaépületet, amely London egyik legveszélyesebb negyedében volt megtalálható. A veszély itt abban rejlik, hogy rengetegen járnak erre fele bulizni, tinédzserek, huszonévesek, idősebbek, gazdagok, csórók, szinte minden korosztály megtalálható itt, amikor a nap lemegy. Most lehet arra gondolni, hogy a bulizás tulajdonképpen nem nagy cucc és nem lehet benne olyan sok veszély. Ó, dehogynem. Ha a környéken működik a legnagyobb drogelosztó, és több ember felől is kaphatsz illegális, vagy akár káros dolgokat, akkor igenis veszélynek teszed ki az életed, ha erre jársz. A mellettünk lévő épületekben folynak a dolgok, már amennyire jól tájékoztatott vagyok mostanság. A nagy fehér épület egy négy csillagos hotel. Mit keres egy ilyen neves hotel ezen a környéken? Hülyék lennének nem idetelepíteni egyet, forgalmas hely rengeteg turistával és bulizni vágyóval, akiknek kell egy hely ahol megszállnak. Kisebb klubok működnek, bárok és egyéb szolgáltatást nyújtó helyek. És akkor itt van az új ,,főhadiszállásunk", ami inkább hasonlított egy nagy, egész emeletet átfoglaló lakosztályra, teraszokkal, illetve egy hatalmas tetőterasszal, ahol oltári egyetemi bulikat lehet csapni, és alkalmanként fel lehet csalni pár lányt, mint egy ex-maffiózókból álló csapat szállására.
- Ezt a Fred letartoztatásából megkapott pénzből tudjátok így fenntartani? - léptem be Louis mellé a liftbe. Barátom elnevette magát, majd fejét megrázva benyomta a 10-es gombot.
- Ez a FREE! - jelentette ki, úgy, mintha csak most hallanék róla először. Szavaira összeráncoltam homlokomat. -  Vagyis ami maradt belőle... - javította ki mondatát.
Éreztem, hogy amint haladunk felfelé egyre jobban ideges leszek, s egyre jobban fokozódik bennem valami adrenalin. Remegő kézfejemről Louis-nak is elég hamar leesett, hogy nincs rendben az állapotom.
- Csak próbáld magad visszafogni, ha meglátod - állt elém. Gondolom ezzel azt akarta elérni, hogy ne rontsak csak úgy be, és ne verjem szét a képét annak az átkozott embernek.
- Neki köszönhetem, hogy a barátnőm többé már nem a barátnőm, és valószínűleg soha többet nem láthatom. Mellesleg van egy brutális sebhely az oldalamon, meg akarod nézni?
- Több is van rajtad - legyintett le, megint igaza volt. Nem a seb fájt, hanem Sophie elvesztése. - Mellesleg azt is neki köszönheted, hogy most itt vagyunk és próbálunk valamit tenni, hogy a kedves Doktor bácsi ne terrorizálja a szeretteinket.
Szemeit lesütve lépett ki a liftből, mikor kitárult előttünk az ajtó. Onnantól már csak pár lépés vezetett minket a lakáshoz. Ismét kavargó érzelmekkel teltem meg, és abban a pillanatban úgy tűnt egy ideig nem szabadulok a dühtől, ami legfőképpen akkor ragadott el igazán, mikor átléptem a lakosztály küszöbét. Nem akartam ott lenni.
Louis hamar beilleszkedve a társaságba kezet fogott mindenkivel és leült egy bárszékre. Én inkább lassú léptekkel közelítettem meg őket, felmértem magamban, hogy ki kicsoda, tanulmányoztam a terepet, és próbáltam magamban rendezetten visszafogni a dolgokat, mielőtt bárkinek is nekiestem volna. Aztán elfogyott a lábam alól az a talaj, ami kicsit messzebb volt a többiektől, és muszáj volt nekem is férfihoz méltóan, felszegett állal viselkedni. Elsőként Niallhöz léptem oda.
- Jó újra látni téged, bár rendkívül szarul festesz... - veregette meg a hátam, miközben kezet fogtunk. Halványan rámosolyogtam. Hiányzott, hogy valaki ennyire őszinte legyen velem. Tudtam arról, hogy mi történt a szobában, hogy az az átkozott orvos megpróbált rászállni Sophie-ra, és persze Niall próbálta megmagyarázni a barátnőmnek, hogy Hyland rossz hatással van rá, kevés sikerrel. Eltűnése óta én sem láttam, természetesen tudtam, hogy mi van vele, tartottuk a kapcsolatot és hiába vártam, hogy Sophie rákérdezzen mégis hol van az ír barátunk, nem tette... Úgy gondolom az őszinteség és a bizalom kettőnk között már ekkor a levegőben lebegett és nem volt biztos pontunk.
- Én is örülök a találkozásnak Horan! - erőltetett mosolyommal tovább álltam. - Örülök, hogy végre egy oldalon vagyunk - néztem Payne szemeibe.
- El sem hiszed mennyire meglepődtem mikor Louis felkeresett, hogy baj van. Azt hittem már rég kinyúltál Styles... - nyelt nagyot, mikor erősebben kezdtem szorítani kézfejét. - Nem tudom, hogy neked vagy nekem kattant be valami, de mellesleg én is örülök.
Rövidre zárta, s miközben odafurakodtam a többiekhez éreztem, hogy a hangulat kezd megfagyni körülöttem.
- Megvagyok - sütöttem le szemeimet Michael kérdésére válaszolva.
- Nem úgy hallottam - biccentett Irwin Louis felé. Magamban elmormoltam pár káromkodást, majd a fiúra néztem.
- Meglepő, hogy már nem annak a seggfej Luke Hemmingsnek nyalod a talpát és magadtól is össze tudsz rakni egy fél mondatot - szúrósan néztem rá, ő pedig keményen állta tekintetemet egészen addig a pontig, míg el nem nevettem magamat. Az pedig, hogy egyszerűen ilyen félvállról veszem a dolgokat felbosszantja az embereket, megtört és azzal a lendülettel tovább állt. Amint Ashton teste elvánszorgott előlem, szemben találtam magamat Niallel. Arcára kiült a rémület - egy FREE taggal nem szokott ilyen történni -, és amint megfordultam tengelyem körül rájöttem mi váltotta ki a sápadtságot.
Az égnek meredő szőke hajat felváltotta egy sötétebb szőke árnyalat, tincsei kuszán vágódtak homlokába, illetve mindenhova, ahová csak értek. Borosta borította arcát, és öltözködési stílusa is egészen más lett. Szerintem szimplán rájött, hogy az ingek jobban férfivá teszik.
Megfeszült állkapoccsal és merev végtagokkal - amik hol elernyedtek, hol megkeményedtek - pásztáztam végig a szobában lévő embereken. Louis biztatóan biccentett, ő bízott bennem, hogy nem teszek semmit. Persze én is jól tudtam, hogyha meg akarom menteni Sophie-t, akkor össze kell fognom a sátánnal, még ha életem legrosszabb húzása is lesz. Így nem gondolva a múltra, egy rövid köszönés erejéig közelebb léptem hozzá.
- Na, most már nem csak a barátnőmet szeretnéd lenyúlni, hanem az öltözködési stílusomat is. Szólj, ha esetleg szükséged van egy hajtincsemre, bár ahogyan elnézem a tied is kezd eléggé önállósulni! - Határozottan néztem kék szemeibe, mondatom hallatán gúnyos mosoly ült ki arcára és kellemetlenül felnevetett. Hogy kínjában-e, vagy csak azért mert tényleg viccesnek találta a beszólásomat, azt soha nem fogom megtudni.
- Harry Styles - biccentett -, a humorod ugyanolyan szar, mint régen. Azt pedig, hogy seggfejnek tituláltál bóknak veszem.
- Majd csináltatok hozzá neked egy névtáblát is, lehet még nem ismerik elegen a börtönben a híres-nemes nevedet. Drága Luke Hemmings - folytattam. Hideg kezeket éreztem meg vállamon. Valahogyan át kellett állítanom magamat arra, hogy ne essek neki fizikailag is és a küldetésünkre koncentráljak. Leráztam magamról Louis kezeit és tovább álltam.
- Csak el ne hamarkodd! - jött utánam Luke. Megpróbáltam a tíz másodperces ,,levegő be, levegő ki" trükköt. Négyig jutottam, onnantól kezdve inkább Sophie lebegett a szemeim előtt. Hátat fordítva a szőkének bemutatkoztam még pár embernek, akit amúgy soha életemben nem láttam, de a többiek szerint szükségünk van rájuk, hogy félresöpörjük a zavaró tényezőket.


***


Képtalálat a következőre: „luke hemmings”- Szóval - csapta össze Lou kezeit, hogy egy kis figyelmet kérjen, ugyanis a pár fős társaságunk elég nagy hangzavart csinált. Összehúzott szemekkel méregettem a körülöttem lévőket, miközben Niall lehuppant mellém és a kezembe nyomott egy jégkockákkal megáldott whiskys poharat. Esetlenül néztem rá.
- Fenékig! - koccintotta össze az üvegcséket. Nagy sóhaj kíséretében előre dőltem és lehelyeztem a nappali közepén tátongó asztalra a poharat.
- Nem iszok - ráztam meg fejemet, rákönyökölve a térdemre megtámasztottam az államat.
- Harry... Oké, hogy egészségesen élsz a...a... - egy pillanatra megakadt és Luke-ra nézett - a baleseted óta, de kell, hogy csillapítsd a fájdalmat és a stresszt.
Elkerekedett szemekkel néztem sznoklatát. Óha.
- Hé, állj le! Itt nem a fájdalomról van szó, egyszerűen csak képtelen vagyok inni. Nem tudom a számhoz emelni azt a nyamvadt poharat, mert szerintem ebben a szobában mindenki tudja... még az az alak is - mutattam egy számomra ismeretlenre -, hogy mi történik hogyha nekiállok ökör módjára inni bánatomban. Nekem most pedig fontos, hogy megoldjuk valahogyan ezt a helyzetet és ezt teljesen józanul szeretném végig csinálni.
Szegény barátom kicsit megilletődve pislogott rám, mintha meglepődött volna, hogy én ilyenre is képes vagyok, félretenni az alkoholt és mást előnybe helyezni.
- Ejha! Te aztán rohadtul belehabarodtál ebbe a lányba - mondta.
- Szerelmes vagyok belé - súgtam, hogy csak mi ketten halljuk. Niall megértően bólintott, talán egy halvány mosolyt is fel lehetett fedezni arcán, majd fogta a poharat és szó nélkül elvitte. Én pedig idegesen próbáltam koncentrálni a közben előttünk felállított táblaszerűségre, amit odavarázsoltak.
- Na akkor most már tényleg elkezdhetnénk! Fogytában az idő... - állt meg a tábla mellett Tommo és mikor ténylegesen mindenki elhalkult belecsapott. - Első kérdésem. Ért-e valakit fenyegetés a közelmúltban, azzal kapcsolatban, hogy fel fogják hánytorgatni a múltját, esetleg ha nem fejezi be a FREE-nek nyújtott szolgálatát, akkor a családja, a barátai, szerettei fogják megbánni?
Kisebb nyüzsgés alakult ki, körbepillantva láttam a kétségbeesett, aggódó tekinteteket, végül lehunytam szemeimet és felnyújtottam kezemet. Mire ismét körbenéztem egész kézerdő nőtt körém.
- Nagyszerű - folytatta Lou. - Esetleg a fenyegető üzenetek és levelek is előkerültek? - Bekiabálásokkal jelezték, hogy igen. Nekem csak elég volt összenéznem barátommal. - És végül, de nem utolsó sorban, vagyis de... Az utolsó sorban az aláírás helyén a Desire szó szerepelt?
Szerintem a szobában lévők többségének, akkor állt el a lélegzete, mikor Louis kiejtette azt a szót. Desire. Ismertük őket, és tisztában voltunk a dolgaikkal, de soha nem gondoltuk volna, hogy az egykori szövetségeseink képesek ellenünk, azaz a FREE ellen fordulni. A Desire csapatot úgy kell elképzelni, mint ahogyan minket, annyi különbséggel, hogy míg mi adtunk választási lehetőséget az áldozatoknak, ők nem. Kegyetlenül ejtenek csapdába embereket, és a lassú, fájdalmas halált pártolják, sok-sok kínnal. Évek óta képtelenek lebuktatni őket a zsaruk, talán ez volt a FREE egyik erős támaszpontja, hogy amíg egy oldalon álltunk semmi gond nem volt. A buktató ott kezdődött, hogy utánam, egyre többen kezdtek kiválni a maffiózó társaságból. Luke hadművelete ellenem pedig teljességgel lerombolta a FREE maradék jó hírét.
- Csak nem a volt barátnőd fehérneműs képe lebeg a szemeid előtt Styles? - a sátán érdes hangja zökkentett ki elmélkedésemből. Luke állt szorosan a fotelem mögött.
- Legalább én láttam fehérneműben, meg mellesleg anélkül is - próbáltam enyhíteni fájdalmas mondatát, de csak jobban belekevertem magamat.
- Emlékszel arra, hogy én kínoztam - számoltam. Szörnyen gyorsan számoltam, és kerestem a körülöttem lévők tekintetét, hogy segítsenek, vagy Luke-ot segítsék meg, mert nem állok jót magamért. Minden egyes szavánál erősebben szorítottam a fotel karfáját, és azt hiszem az idegeim lassacskán pattogtak szét. - Láttam az idomait. Láttam a formás, feszes fenekét, és a kerek melleit. Volt, hogy elképesztően csipkés fekete és piros fehérnemű volt rajta, de volt amikor egyszerűen csak a motoros ruhákhoz hasonló, bőranyagból készült feszes bugyi takart belőle valamit... Imádtam, hogy kedvemre fogdoshattam a combjait és cirógathattam ott ahol akartam. Na és a legjobb, amikor ő csin...
- Elég! - ordítottam kikelve magamból. Egy mozdulattal felpattantam és megfordulva a tengelyem körül lendítettem karomat Luke irányába. A hirtelenségtől a fiú hátra esett, rám pedig négyen ugrottak, hogy ne érje találat szerencsétlen seggfejet, aki a földön fetrengett. Szerintem ők alapből készenlétben álltak mögöttem. Nem csak arról az állapotról vagyok híres, amit az alkohol vált ki belőlem, hanem arról is, amikor felhúz valaki és lendül a kezem.
Kapkodva vettem a levegőt és négy srác szorításából próbáltam kivergődni magamat, hogy elérhessem azt a férget és letöröljem a gúnyt a pofájáról.
- Engedjetek el! - ordítottam miközben a földet pásztáztam. Akkor járt át igazán a fájdalom, ami egész nap rám nehezedett. Karjaim és lábaim zsibbadni kezdtek, amíg tekintetemmel Luke-ot követtem, Niall és Michael terelte arrébb, jó messze tőlem. - Szétverem azt mocskot, esküszöm szétverem a mocskos pofáját! - fészkelődtem tovább, de akkor szorosabban fogtak. Nem vagyok egy puha legény, de ha négy izomagy akaszkodik rá a karjaimra, akkor egyedül nem tudok mit kezdeni.
- Harry, hahó! - állt meg előttem jó barátom, Louis, majd látva, hogy nem hat rám és szemeim vérben forogtak eltessékelt egy szobába. Furcsa módon mire elértünk a szoba ajtajáig, addigra elég volt már csak Calum és Liam, hogy leszorítsák kitörni készülő végtagjaimat. Lelöktek az ágyra, és hiába mentek ki gyorsan, nekem nem volt erőm onnan felállni. A hasamról a hátamra fordultam és elterültem, majd hallottam ahogyan kattan a zár, azonban nem egyedül tartózkodtam odabent. - Mi a faszt művelsz Harry?! Nem megbeszéltük, hogy nincs balhé? Baszki mondtam, hogy bírd ki! Hallod ha nem csinálnád a fesztivált már lehet megoldottuk volna az egészet! A picsába már, mindjárt fogok egy fegyvert berontok ahhoz a pöcs Hylandhoz, már ha ez a neve, mert még az istenért nem sikerült lenyomoznunk és kinyírom a gecibe! Vágod, hogy nem csak neked vannak gondjaid, ugye? Rettentően ideges vagyok.
- Elfáradtam - súgtam, mire Louis félbeszakadt és nem folytatta. A plafont bámultam a sötét szobában és azt hiszem teljesen elvesztem... Mindenhogyan.
- Hallod - közelebb lépet, ahogyan hangjából megítéltem. Lehunytam szemeimet, hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a fájdalom és a kétségbeesettség. - Aludj egyet. Holnap folytatjuk, így képtelen vagyok kommunikálni veled... - nem vitatkoztam vele, szimplán bólintottam. Hallottam, ahogyan kattan a zár, kimegy, majd ismét kattan a zár. Persze, fő a biztonság! Az akkori állapotomból kiindulva nem mentem volna neki senkinek, de lehet Louis attól tartott, hogy Luke jobban sebezhetőnek vél, és esetleg az éjszaka folyamán a hasamba mélyeszt valamit (ismét...).


Csak feküdtem az ágyon és próbáltam gondolkodni, de még arra se volt erőm. Szemeim pillanatokként leragadtak pár másodpercre, azonban egy pár órás őrlődés után bevillant egy kép. Mikor elsőnek pillantottam meg Sophie-t, a templom kiskertjében. Két galambot nézett a fa tetején, én pedig csak álltam a pisztollyal a kezemben, a megfelelő szögre várva, hogy lőhessek. A lány végig simított haján, és a langyos szél miatt mosolyra húzta rózsaszín ajkait, én pedig szerelembe estem. Lejjebb engedtem a fegyvert mondván nem tudom megtenni, majd a szüleimre gondoltam, hogy Fred azt ígérte találkozhatok velük, mert élnek. Furcsa, de hiába ők dobtak el, mindig is szerettem volna újra látni őket. Ekkor feljebb emeltem a pisztolyt és céloztam, majd az agyamon átfutott a Thomasnak tett ígéretem, hogy megmentem a lányát a FREE keze alól. A pisztoly ismét testem mellett nyugodott. És ekkor jött a varjú, aki leverte a galambok fészkét a fáról. Könny csordult ki szemeimből, és fogalmam sincs szabad-e ilyet egy férfinak, de gyerek módjára szorítottam magamhoz a párnát, amit az éjjel teli sírtam. 


2016. augusztus 21., vasárnap

II. Évad: 10. Rész - Hosszú út lefelé

Sophie Angel


*Visszaemlékezés vége*


Agyamban folyton előugráltak a régebbi történtek képei. Ezer kérdést tettem fel neki, annyit tudtam meg, hogy nem azért távozik, mert nem akartam vele megszökni. Folytonosan egy kérdés nyugtalanított: akkor mégis mit tettem, amiért most itt hagy? Harry szótlanul, olykor felmordulva, kőkemény arcot vágva szedegette össze a holmijait. Én pedig földbe gyökerezve, tehetetlenül állva néztem, hogy mégis miért teszi ezt velem. Régóta ismerem, pont annyira, hogy tudjam valami nagyon nincs rendben. Tudtam, hogy akkor sem volt valami rendben, de egyszerűen nem adott választ, ha pedig adott is, az valami morgásnak könyvelhető csak el. Szóval kínosabb és fájdalmasabb helyzet nem is alakulhatott volna ki közöttünk.

- Harry - álltam meg előtte és végre el tudtam kapni karját, ezúttal nem mozdult előlem. Arcvonásai nem enyhültem, még akkor sem mikor óvatosan végig simítottam orcáját. Mélyen vette a levegőt, nehezére esett, ő ezt nem tudta, de ekkor tisztán a tudtomra adta, hogy titkol valamit. - Zaklat téged valaki? - kérdeztem bátortalanul.
- Nem - rázta meg fejét, szimplán egy szavas választ adva.
- Valaki próbál bemocskolni a múltaddal? Szólhatunk a rendőrségnek, vagy megoldhatnánk...
- Nem zaklat senki, Sophie! - határozottan ejtette ki nevemet. Könnyeim ismét összegyűltek, mire a fiú szemébe néztem. Nem kereste tekintetemet, lazán elnézett fölöttem. - Ne keverd bele a rendőrséget, ne csinálj semmit. Vagyis inkább eressz el, és hagyd, hogy elmenjek.
Szívem abban a pillanatban dobbant az nap először akkorát, hogy szerintem fél London rosszul lett a zajától, s sokak a mellkasukhoz kaptak szédülésükben. A fiú, akit teljes szívemből szerettem arra kért, hogy hagyjam elmenni, hagyjam, hogy tovább sétáljon, kilépjen az életemből.
Nem gondolkozva karoltam át derekát és próbáltam magamat csillapítani ölelésében. Mellkasába fúrva fejemet engedtem szabadjára könnyeimet, amit kevésbé díjazott, nem ölelt vissza.
- Megcsaltál? Meg tudjuk beszélni Harry, mindent meg tudunk beszélni - én hülye képes lettem volna még abba is belemenni, hogy egy hűtlenség utáni monológot rágjunk át. Ennyire szerettem, nem számított mit művelt, vakon szerettem.
- Mi, nem! Soha... - lepődött meg. Hangjában csalódottságot fedeztem fel, hogy ezt mertem róla állítani, de hát akkor mégis mi történt, amit nem mondhatott el? Eszembe jutott Louis mondata, miszerint a kapcsolatoknak az igazságra kell épülniük, nem a hazudozásokra. Nyakig benne voltam a pácban, ki sem láttam a kis titkaim közül, azonban volt bennem egy érzés, hogy Harry mégsem ezek miatt hagy el.
- Nem értem, egyszerűen nem tudom felfogni - sírtam. Alig lehetett kivenni, hogy mit motyogok bele felsőjébe. Megéreztem egyik kezét a hátamon, felsóhajtottam és könnyeim mögül kinézve megkerestem tekintetét. Rám nézett, pont rám, úgy ahogyan hónapokkal ezelőtt, mikor Luke miatt be voltunk zárva. Ugyanolyan szerelmesen - akkor már -, megenyhült arcvonásokkal, édesen, odaadóan fúrta szemeit az enyémekbe, mintha csak az élete lettem volna. Ekkor jöttem rá, hogy nem az élete voltam, hanem csak egy része az életének, ami hamar elmúlt. Másik kezét arcomra helyezte, majd tenyerébe hajtva orcámat letörölt egy éppen lefelé gördülő könnycseppet. Lágyan közelebb vont magához, én pedig hagytam, hogy csinálja. Homlokunkat a másikéhoz döntve, összeforrtunk az ölelésében. Vártam mikor csókol meg. Nem is tudom mikor érezhettem ajkait az enyémen utoljára. A baleset előtt is eltelt egy kis idő, és a kórházban töltött hetek alatt sem mertem megkockáztatni, hogy neki esek ajkainak. Féltettem ugyanis, hogy beviszek neki egy vírust és az kihat a szervezetére. Hiányzott már, hogy megcsókoljon. És mikor már majdnem megtörtént volna, akkor megmakacsolta magát, majd eltolt. - Nem szeretsz. Soha nem szerettél. a szavaid mindvégig üresek voltak - súgtam lehunyt szemekkel. Érzékelhető volt, hogy megfeszülnek izmai és ő sem hiszi el, hogy komolyan kimondtam ezeket.
- Ó, hát így állunk? - szemeit elöntötte a düh, s a smaragd színből átfordultak a méregzöldbe. Akárcsak egy kígyó színe. - Milyen vicces, hogy pont te mondod ezt, te állsz elő a megcsalásos kérdésekkel, mikor tudtommal  te voltál az aki találkozgatott az ÉN orvosommal.
Keményen vágta fejemhez a szavakat, lehámoztam a kezeimet róla, elnehezülve hullottak testem mellé és kétségtelenül némán remegő ajkakkal pislogtam rá.
- K-ki mondta ezt? - dadogtam, így is kellett egy kis idő mire megtaláltam hangomat.
- Az lényegtelen. Viszont úgy gondolom, hogy ezek után nem tartozom neked semmiféle magyarázattal - fájdalmasan szúrt szívembe és talán még meg is forgatta benne a kését.
- Ki mondta neked? - ismételtem meg magamat, mintha csak nem hallottam volna az előző mondatát. Természetesen nem válaszolt rá, elbámult felettem. Tudtam ki mondta, azonnal tisztában voltam, hogy ki köpött. - Miattunk tettem, csakis kizárólag azért találkoztam vele, hogy megtudjak valamit a te állapotodról, hogy én is tudjak valamit tenni miután hazajössz.
- Ó, milyen kedves gesztus tőled - gúnyból jött a mosolya, amitől még jobban összeomlottam. Minden egyes megszólalásánál egy kicsit megzuhantam, s kezdtem elveszíteni a józan eszemet.
- Harry, miért nem hiszel nekem? Féltettelek, most is féltem, ismét végig szenvedném az egészet, csak azért, hogy te egészséges legyél! - megpróbáltam a lehetetlent. Tisztára akartam mosni magamat, azonban Harry úgy átlátott rajtam, mint egy szitán.


Tény, hogy az első alkalom után is találkoztam Aaronnel, de azok után komoly felügyelettel csakis pénzért terápiákat kaptam. A szüleim teljesen széthullva találtak meg az nap este a fürdőkádban, miután begyógyszereztem magamat elhatároztam, hogy ez felőlem se mehet így tovább. Nem sokkal később pedig megkerestem Aaront, hogy normális keretek között, pszichiáter-páciens állapotban - úgyszintén szigorúan NEM baráti módon -, kezeljen engem. Kezdtem megkattanni, szóval megegyeztünk a szüleimmel, illetve Aaronnel, hogy ez köztünk marad, a mi titkunk marad, és nem adjuk se Harry, se Louis, se Mona, se senki tudtára, hogy orvoshoz járok. Csak mindenki idegesebb lett volna a történtektől, Harryről nem is beszélve, el sem tudom képzelni mit tett volna, hogyha megtudja. Szégyelltem amit tettem, hogy ismét a gyógyszerekhez nyúltam és ezért több időt töltöttem a kórházban - kezdve ott, hogy kimosták a gyomromat, amitől teljesen legyengültem. - Harrynek ekkor azt hazudtunk, hogy amit Louis mondott az igaz volt, elkapott valami betegség és nem szeretném hozzá bevinni, mert akkor csak rosszabb lesz. Persze ezt Louis-nak is meg kellett valahogyan magyaráznom, ami annyiból állt, hogy máskor ne viccelődjön a betegség témával, mert nem szeretném elkapni úgy, mint most. Ő is elhitte a ,,Sophie lebetegedett" dolgot, innentől sima pálya volt. Sima pálya volt a folytonos  hazudozásnak, megint úgy összekuszáltam a fonalakat, hogy már nem láttam ki semmiből és én is kezdtem elveszíteni, hogy hol tartok. Amúgy a terápiák segítettek, kaptam pár gyógyszert ami segített megkönnyebbíteni a mindennapokat, bár a végére már úgy voltam, hogy csak éljem túl. És lám túl éltem, viszont azt kívánom bárcsak ne.


- Miért használsz többes számot, mikor csak a rám eső részt hozod fel? Hol vagy ebben te? - felháborodottan került ki és a nappali másik végéhez ment. Idegesen támaszkodott neki a komódnak, ujjaival dobolni kezdett rajta, s miután eltelt egy kis idő, én pedig nem válaszoltam kikelt magából. - Ha? Sophie! Hol a te részed ebben? Az egész hazugság! Nem azért találkozgattál vele, mert rólam szerettél volna megtudni dolgokat... Csupán kellett valaki helyettem, amit totálisan megértek, hiszen hosszú ideig beszámíthatatlan állapotban voltam. Istenem - megtámasztotta magát a kis komódon, s fejét lehajtva hunyta le szemeit. Erősen rágtam szám szélét, nem tudtam mit tegyek vagy mondjak. Ha hazudok még nagyobb bajba kerülök, ha az igazat mondom akkor azért kapom a leszidást, hogy miért nem mondtam el, és az utóbbit választva ki kellett volna tálalnom a fürdőkádas esetről is, meg a betegségemről is. - Nem tudok mit mondani. Hazug ribanc vagy, egy rohadt hazug ribanc Sophie! - kiáltotta. A fonalat, amit én görgettem egészen eddig összegubancolódva találtam, és mégis Harrynek sikerült elszakítania.
- Beteg vagyok Harry! Hát nem vetted észre? Azért találkozok vele, mert nem bírtam elviselni a történteket, rosszul jöttek le az utána lévő érzelmek és most depresszióval kezel! - arcomról folyamatosan folyt a csípős könny, fájdalmasan szakadt fel belőlem minden, már nem számított mit tud vagy, mit nem. - Pszichiáterhez járok, hozzá, mert egyszerűen képtelen vagyok másban megbízni. Te is nagyon jól tudod, hogy mennyire nem akartam ebbe belemenni, te is pont olyan jól tudod, hogy így is mennyire utálhatom most ezt! Mindig mondtátok, hogy ideje lenne valakivel kezeltetnem magamat, mert a FREE után felgyülemlett érzelemáradat elragad és nekem annyi lesz. Elmentem, és most mit kapok? Depressziós vagyok, összezuhantam - hajamba túrva dőltem neki a falnak. Nehezemre esett bevallani neki, és még nehezebben tűrtem az azutáni perceket. Kezeimmel amennyire csak tudtam takartam arcomat, hogy ne lássa mennyire sírok, bár szenvedésem így is láthatóvá vált. - Akkor, mikor nem mentem be hozzád, az nap este megpróbáltam öngyilkos lenni. Nem sikerült.
Mondatom hallatán Harry szemei elkerekedtek. Láttam rajta, hogy nem bír magával és legszívesebben ő is azonnal a torkához szorítana egy kést, amiért olyan csúnyákat vágott a fejemhez. Azonban az ezután történt cselekedetei tették fel az i betűre azt a fránya pontot. Megfogta táskáit, majd félre lökve engem, szél sebesen az ajtó felé irányult.
- Ne me-menj e-el - sírtam átkozottul. - Ké-kérlek Harry! Könyörgöm! Könyörgöm ne hagyj itt! Kér-kérlek szépen ne csináld ezt velem. Nem bírom, nem bírom ki nélküled. Me-megőrülök, belebolondulok a hiányodba! Szü-szükségem van arra, hogy ve-velem legyél! - én csináltam magamból hülyét még ezek után is. Én voltam az aki kíméletlenül könyörgött neki, hogy maradjon mert feltétlenül szereti. - Megoldjuk Harry, mindent megoldunk! Emlékszel? Po-pont úgy, mint régen. Tudom, hogy képesek va-vagyunk ezt is átvészelni. Ne csináld ezt, kérlek  állj le ezzel. Nagyon fáj Harry. Irtózatosan fáj... Kérlek maradj, Harry... Harry - hangom elvékonyodott és teljesen elvesztettem. A síráson kívül pedig nem tudtam mást tenni, csak az töltötte be a körülöttünk lévő síri csendet.


Rám emelte tekintetét. Szemei csillogtak, de nem tudtam megállapítani, hogy a sírástól, vagy csak mert úgy esik rá a fény. Esetleg a mérhetetlen dühtől, ami felgyülemlett benne.
- Én pedig megkérlek arra, hogy ne tedd ezt még nehezebbé - közölte velem.
- Jogosan mo-mondtam mindent, amit csak tudtam! Nem szeretsz, soha nem szerettél! Nem tudom mi áll a háttérben Harry, de ezek után nem is akarom! - teljesen kifordultam magamból. Ordítottam ahogyan csak lelkem és szívem szakadtából tudtam. - Ha kisétálsz azon az ajtón é-én esküszöm... Esküszöm soha többet nem akarlak látni. Ha kimész azon az ajtón és itt hagysz, akkor soha ne gyere vissza az életembe! Az esetben soha többet nem akarlak látni, még a túlvilágon se!
Itt pedig azt éreztem, hogy nyertem magamnak némi időt, azzal, hogy választás elé állítottam. De mégis milyen időt? Harry szaporán vette a levegőt, ismét megtalálta tekintetemet, s nyitotta ajkait.
- Mondhatsz bármit - kezdte meginogva, hangja megcsuklott, de visszanyerte erejét, s nehezen folytatta-, de azt egyetlen másodpercig se hiheted, hogy nem szerettelek, vagy nem adtam volna érted oda az életemet.
Ezek után ismét az ajtóhoz fordult, lenyomta a kilincset, egyszer se nézett rám, egyszer sem fordult hátra. Elment. Nem láttam többet.
Elveszítve a földre rogytam, s kétségbeesetten temetkeztem bele tenyereimbe.
- Ta-takarodj! Takarodj az életemből! Utállak! Gyű-gyűlöllek Harold Edward Styles!! Soha többet nem akarlak vi-viszont látni!
Kegyetlenül bőgtem, kegyetlenül ordítottam és kegyetlenül fájt, hogy megtette, minden ok nélkül teljesen összetörve és eldobva ott hagyott. Még ha pontosan tudtam is, hogy van valami a háttérben, mert nem hiszem el neki, hogy szimplán a Hylandos dolog miatt rázott le, még akkor is teljesen önkívületi állapotba kerültem, amiből nem tudtam egyhamar kimászni. Megmagyarázni se engedte, nem engedte meg, hogy elmagyarázzam mit hitt minek, és miért volt az. Nem érdeklődött a hogylétem felől, abszolút nem úgy reagálta le, mint arra számítottam. Hirtelenjében azt se tudtam, hogy mihez kezdjek, összegömbölyödve itattam az egereket, már sokadszorra. Telefonom rezegni kezdett, meg sem néztem ki az, simán kinyomtam.


Jó sok idő múlva összeszedtem magam annyira, hogy legalább egy hívást tudjak kezdeményezni, mert nem voltam olyan módomban, hogy tudjak vezetni - mellesleg ekkor se néztem meg, hogy ki keresett, átlapoztam felette. - A fejem nem tisztult ki és szerintem életem legrosszabb döntését hoztam meg, mikor beszálltam a taxiba, majd bediktáltam a címet, ahova a fuvart kértem. Nem akartam senki olyan felől hallani, aki bármilyen módon, akár egy kicsikét is fűződik Harryhez. Sem akkor, sem az azutániakban. Két csengetés után türelmetlen kezdtem lenni, és kopogtatni kezdtem az ajtón. Befogadóm meglepődve állt előttem, s gyorsan végigmért.
- Sophie - súgta maga elé Aaron, teljesen letaglózva.
Szavak nélkül szinte átestem a küszöbön, ölelésébe zuhantam. Becsukta mögöttem az ajtót, nekem pedig kezdetét vette a hosszú utam, amely attól a perctől, hogy életem szerelme kilépett azon az ajtón és maga mögött hagyott mindent, csakis lefelé tartott.




OLVASSÁTOK EL...
Szervusztok Kedveseim!

Köszönöm szépen a visszajelzéseket, amiket az előző rész miatt kaptam! Nagyon jól estek wattpaden a csillagok, bloggeren pedig a megosztások. Remélem nem okoztam sem az előző, sem pedig a mostani résszel csalódást. Bevallom nagyon nagy fájdalmamra esett megírni ezt a részt. Konkrétan leültem és egy hajnalon át írtam, addig nem álltam fel míg késznek nem nyilvánítottam. A legszomorúbb zenéket hallgattam közben, s olykor át kellett lapoznom pár számot - If I could fly... -, mert már az én érzelmeim se bírták.

Mint láthatjátok elérkeztünk a pillanathoz, amikor búcsút kell intenünk egy kis időre Harrynek és a bonyodalmak csak fokozódnak, mikor Sophie nem várt ajtónál bukkan fel. Nem tudom, hogy belőletek ez mit vált majd ki, reménykedem abban, hogy senkit se sokkolok le túlságosan. Próbálok hű maradni magamhoz. 

A napokban azonban végig gondoltam a teljes történetet (igen már a befejezés is megvan), egyelőre még nem mondok semmit ezzel kapcsolatban és előre láthatólag nem tudom még hány fejezet van vissza, azt se tudom, hogy hány fejezetesre tervezem a második évadot. Egyet azonban már biztosan tudok mondani, nem lesz olyan hosszú, mint az első. Lehet páran már észrevettétek, hogy nagyon nyögvenyelősen mennek a részek, aminek az oka, az hogy elnyűttnek érzem a sztorit és le kellett volna állnom az első évaddal. Nem, nem mondom azt, hogy megbántam (mert tényleg nem bántam meg), csak egyszerűen túl sok dolgot művelek már Harryvel és Sophieval. Volt egy pontom, valamikor az előző résznél, mikor azt mondtam nem tudok mit tenni, ez van, nem tudom tovább csinálni, elkoptam... Abbahagyom. De ezek után rájöttem, hogy szörnyű bűntudatban élnék és komolyan én érezném magam a legszörnyebben, ha nem adnék méltó befejezést a sztorinak. Hiszen annyi mindenen túl vagyunk már, több, mint két éve írom, és ami a legnagyobb erőt adja, azok ti vagytok! Nem tudnék többet úgy írni, azzal a bűntudattal, hogy adtam nektek egy befejezetlen történetet csomó kérdéssel, amikre nem kaptatok választ. Magamat emészteném, ugyanis annyi mindent tettetek már értem, hogy nem tudnék ezzel megbirkózni. Hálátlan lennék, aljas és cserben hagynám az olvasóimat. Szóval még hogyha ezerszer kell elnézést kérnem, és két hónapot a csak egy rész jön ki belőlem, de akkor is folytatom. Foghatom én a nyárra, az időre, az iskolára, mindenre. Nem azokkal van a baj, hanem velem. Remélem ezt megértitek és nem fogtok emiatt elítélni, aki pedig szintén blogot vezet és esett már ilyen helyzetbe az tudja a legjobban, hogy milyen is ez az érzés...

És hogy őszintén bevalljam, megfogalmazódott egy másik történet is a fejemben, amit elkezdtem leírni. 5 Seconds of Summer fanfiction (nem teljesen fanfiction, a srácok ott sem híresek. Inkább mondanám nyári kalandnak), Ashton Irwinnel a központban (bár ha belegondolok rengeteg szerepet kap benne az összes srác). Jelenleg egy hét alatt 5 részt (5 RÉSZT!!!!!!) írtam meg belőle. Elképesztő milyen módon ontom ott magamból a szavakat. Amit tudni lehet róla az az, hogy jóval könnyedebb a témája. Megfiatalítottam a szereplőket (17-19) és úgy tűnik sokkal könnyebben írok velük. Nyárias a témája, illetve legjobb fiú barátos sztori, csipkelődésekkel, rengeteg kalanddal és ugyan ott is van fájdalom, de inkább több a dráma benne, mint a sírás (ott komolyan az a bajom, hogy mindig mindenki nevet és már nem találok szinonimát a nevetés szóra). Hogy mikor fogom publikálni? Mindenképpen be szeretném fejezni a Just be FREE-t, de ha sok érdeklődőt vonzz, akkor lehet elkezdem kitenni a részeket év közben (csak ezzel meg nem szeretném azt, hogy két blogot tartsak fent egyszerre. Volt már rá példa és nem bírtam). Ez az időn fog múlni és nagyobb részben rajtam is. 

Nektek mi a véleményetek a leírtakkal kapcsolatban? Nagyon szeretnék visszajelzéseket kapni a rész, illetve az Ashton Irwin fanfiction iránt! 

És nagyon szépen köszönöm annak aki idáig elolvasta ezt! Tudom regényt írtam, de muszáj volt ezeket közölnöm veletek! Nagyon szeretlek titeket és el sem tudjátok hinni menyire hálás vagyok Nektek! Mennyire jól esik mikor látom, hogy valaki hozzáadta a sztorimat az olvasandóihoz, illetve mennyire megdobogtatja a szívemet egy-egy visszajelzés!


Köszönök, mindent. 
All the love, L xx.