music

2016. november 13., vasárnap

II. Évad: 11. Rész - Desire

Drágáim! 

Megint itt vagyok és ismét a hajnal közepén fejeztem be a részecskét. Nagyon úgy tűnik, hogy én ilyen éjszakai bagoly vagyok és csak ilyenkor megy az írás. Minden esetre köszön szépen a YouTube-nak, a Spotifynak, Sabrina Carpenter új albumának, Lady Gaga zseniális új számainak, Bea Millernek és a Little Mixnek, hogy a zene létezik és inspirál! Nem tudom mi lett volna velem most a zene nélkül...

És természetesen köszönöm Nektek a rengeteg türelmet és atya ég, azt a nagyon-nagyon sok értesítést wattpaden, illetve az előző részhez érkezett reakciókat! Zseniálisok vagytok, nem tudom mit kezdenék nélkületek! 

Terveztem mostanság egy LIVE-ot a facebook csoportban (ugyanis a facebook új tulajdonsága, hogy lehet élő közvetítést is csinálni), ahol feltehetnétek olyan kérdéseket, amik a történet folyamán megfogalmazódtak bennetek és eddig nem kaptatok volna rájuk választ. Ez lehet velem, a Just be FREE-vel, illetve a blogolásommal kapcsolatos is. Lenne kedvetek hozzá? :) 

Nem szaporítom tovább a szavakat, remélem élvezni fogjátok a részt! 
Várom a véleményeket a szokásos helyen és, ha esetleg új vagy a blogon, akkor egy kis összefoglalót is, hogy hogyan tetszett/tetszik a Just be FREE! :)

Jó olvasást. 
All the love, L xx. 



Harry Styles


Reszkető testtel léptem át a küszöbön, szívem azt súgta utoljára pillantsak vissza, mert muszáj látnom még egyszer az arcát, mielőtt végleg elmegyek. Már fordultam volna vissza mikor lábaim megmerevedtek és eszem másik irányba vezérelt. Szörnyen látni akartam őt, nem olyan állapotban, nem olyan összetörten és szétesetten, mint ahogyan otthagytam. Így történt, hogy becsuktam magam mögött az ajtót és nekidöntöttem a hátamat, hogy ne rogyjak össze.
- Ta-takarodj! Takarodj az életemből! Utállak! Gyű-gyűlöllek Harold Edward Styles!! Soha többet nem akarlak vi-viszont látni! - hallatszott a fal másik feléről a szívszorító ordítás. Könnyek gyűltek össze szemeimben, s még jobban megzuhantam, mikor kiejtette nevemet a gyűlöllek szó kíséretében. Keserű mosolyra húztam ajkamat, mert tudtam az igazságot. Hazudott, szeretett engem, hogyne szeretett volna. Mérhetetlenül szeretett és nem volt képes elengedni, pontosan úgy, ahogyan igazából én se őt. Találtam egy lányt aki úgy szeretett, mint még soha senki, és akit én is szerettem. Az érzéseink adottak és kölcsönösek voltak, de én mégse tudtam a szívemre hallgatni, mert azzal csak neki ártottam volna.
Végig futtattam hajamon ujjaimat és megdörzsöltem arcomat, majd egy egy nagyon mélyről felszakadó sóhaj kíséretében visszadöntöttem a fejemet az ajtónak. A folyosó kihalt volt úgy ahogyan a ház is aznap. Senki nem volt tanúja veszekedésünknek, nekem pedig pont erre volt szükségem, hogy csendben lerendezhessem a dolgokat. Borzasztóan fájdalmas volt nem megmondani Sophienak, mégis miért kellett azt tennem amit. Igazából nem akartam magyarázkodni, nem akartam neki azt mondani, hogy bajban vagyunk, nagyobban, mint eddig, akkor csak még jobban belekeveredtünk volna. Nem akartam belevonni őt is, sőt mindenki mást se. Pedig annyira szükségem lett volna rá, annyira kellett volna, hogy mellettem álljon és támogasson. Abban a pillanatban értetem meg igazán, hogy mégis milyen nehéz tud lenni valami elvesztése, valami olyan elhagyása amihez észt veszítve kötődik az ember. Arcomhoz emeltem kezemet, és nem meglepődve vettem észre, hogy könnyek áztatják orcáimat. Valószínűleg soha többet nem ad az ég nekem még egy esélyt, arra az életre, amelyikre vágytam volna. Arra az életre, amelyikben Sophie játssza körülöttem a legnagyobb szerepet.
Mobilom némán rezgése zökkentett ki a szemben lévő fal bámulásából. A kijelzőre pillantva tápászkodtam fel helyemről, a fülemhez emeltem a készüléket.
- Megyek - mondtam fáradt hangon, s irtózatosan lassú léptekkel megindultam a lépcsőn lefele. Nem pillantottam egyszer se hátra, csak mikor kiértem az épületből és megláttam, hogy a lakásomból nem szűrődik ki fény. Egyre nagyobb görcs keletkezett gyomromban, féltem attól, hogy valamit tesz magával, amit nagyon nem kellene, és bár fent állt az esélye annak, hogy soha többet nem látom, a sötét szoba még nagyobbra keltette aggodalmamat.
Az út másik oldalán végre megpillantottam a sötétkék járművet, ekkor kicsit gyorsabban szedtem lábaimat, már amennyire a bennem keringő érzések engedték. Felrántottam az ajtót, majd úgy, hogy majdnem leszakadt, dühömben bevágtam magam után, és úgy kapaszkodtam az akkor már mozgó jármű kilincsébe, ahogyan csak tudtam. Igazából ekkor tört rám mindaz, amit fent az emeleten sikeresen elkerültem. Pánikszerűen kapkodtam a levegőt és könnyeim is szélsebesen kezdtek folyni arcomon. Rémülten kapkodtam tekintetem, a sokk miatt pedig sokáig bajlódtam az övem becsatolásával, ujjaim remegése nem szűnt meg oly' könnyedén.
- Megtettem - motyogtam magam elé, s miután beleátkoztam a biztonsági övemet helyére, kezeim közé temettem arcomat. - Nem akartam, annyira nehéz volt. Szétszakadok, egyszerűen felemészt!
- Hidd el, ez volt az egyetlen módja annak, hogy ne keverd bele - próbált megnyugtatni egy egészen jogos érvvel.
- Nem így kellett volna történnie, kurvára nem - ráztam fejemet makacsul, miközben tudtam Louis-nak mégis igaza volt. Lendületemből hirtelen belevertem egyet az autó kesztyűtartó részébe. A gondjaimon ugyan nem segített, de legalább kiadtam magamból egy adag idegességet, még ha egy nagyon kicsi is volt az, amit kivertem.
Louis nem felelt, rám hagyta a kitöréseimet, tekintetét szigorúan előre szegezve vezetett, neki se hiányzott egy közúti baleset. Így is minden teljességgel a feje tetején állt.


***


gif and Harry Styles képMire leparkoltunk a felhők is jobbnak látták, ha nem tartják magukban könnyeiket. Az eső zúdulni kezdett, szaporább léptekkel közelítettük meg a hatalmas téglaépületet, amely London egyik legveszélyesebb negyedében volt megtalálható. A veszély itt abban rejlik, hogy rengetegen járnak erre fele bulizni, tinédzserek, huszonévesek, idősebbek, gazdagok, csórók, szinte minden korosztály megtalálható itt, amikor a nap lemegy. Most lehet arra gondolni, hogy a bulizás tulajdonképpen nem nagy cucc és nem lehet benne olyan sok veszély. Ó, dehogynem. Ha a környéken működik a legnagyobb drogelosztó, és több ember felől is kaphatsz illegális, vagy akár káros dolgokat, akkor igenis veszélynek teszed ki az életed, ha erre jársz. A mellettünk lévő épületekben folynak a dolgok, már amennyire jól tájékoztatott vagyok mostanság. A nagy fehér épület egy négy csillagos hotel. Mit keres egy ilyen neves hotel ezen a környéken? Hülyék lennének nem idetelepíteni egyet, forgalmas hely rengeteg turistával és bulizni vágyóval, akiknek kell egy hely ahol megszállnak. Kisebb klubok működnek, bárok és egyéb szolgáltatást nyújtó helyek. És akkor itt van az új ,,főhadiszállásunk", ami inkább hasonlított egy nagy, egész emeletet átfoglaló lakosztályra, teraszokkal, illetve egy hatalmas tetőterasszal, ahol oltári egyetemi bulikat lehet csapni, és alkalmanként fel lehet csalni pár lányt, mint egy ex-maffiózókból álló csapat szállására.
- Ezt a Fred letartoztatásából megkapott pénzből tudjátok így fenntartani? - léptem be Louis mellé a liftbe. Barátom elnevette magát, majd fejét megrázva benyomta a 10-es gombot.
- Ez a FREE! - jelentette ki, úgy, mintha csak most hallanék róla először. Szavaira összeráncoltam homlokomat. -  Vagyis ami maradt belőle... - javította ki mondatát.
Éreztem, hogy amint haladunk felfelé egyre jobban ideges leszek, s egyre jobban fokozódik bennem valami adrenalin. Remegő kézfejemről Louis-nak is elég hamar leesett, hogy nincs rendben az állapotom.
- Csak próbáld magad visszafogni, ha meglátod - állt elém. Gondolom ezzel azt akarta elérni, hogy ne rontsak csak úgy be, és ne verjem szét a képét annak az átkozott embernek.
- Neki köszönhetem, hogy a barátnőm többé már nem a barátnőm, és valószínűleg soha többet nem láthatom. Mellesleg van egy brutális sebhely az oldalamon, meg akarod nézni?
- Több is van rajtad - legyintett le, megint igaza volt. Nem a seb fájt, hanem Sophie elvesztése. - Mellesleg azt is neki köszönheted, hogy most itt vagyunk és próbálunk valamit tenni, hogy a kedves Doktor bácsi ne terrorizálja a szeretteinket.
Szemeit lesütve lépett ki a liftből, mikor kitárult előttünk az ajtó. Onnantól már csak pár lépés vezetett minket a lakáshoz. Ismét kavargó érzelmekkel teltem meg, és abban a pillanatban úgy tűnt egy ideig nem szabadulok a dühtől, ami legfőképpen akkor ragadott el igazán, mikor átléptem a lakosztály küszöbét. Nem akartam ott lenni.
Louis hamar beilleszkedve a társaságba kezet fogott mindenkivel és leült egy bárszékre. Én inkább lassú léptekkel közelítettem meg őket, felmértem magamban, hogy ki kicsoda, tanulmányoztam a terepet, és próbáltam magamban rendezetten visszafogni a dolgokat, mielőtt bárkinek is nekiestem volna. Aztán elfogyott a lábam alól az a talaj, ami kicsit messzebb volt a többiektől, és muszáj volt nekem is férfihoz méltóan, felszegett állal viselkedni. Elsőként Niallhöz léptem oda.
- Jó újra látni téged, bár rendkívül szarul festesz... - veregette meg a hátam, miközben kezet fogtunk. Halványan rámosolyogtam. Hiányzott, hogy valaki ennyire őszinte legyen velem. Tudtam arról, hogy mi történt a szobában, hogy az az átkozott orvos megpróbált rászállni Sophie-ra, és persze Niall próbálta megmagyarázni a barátnőmnek, hogy Hyland rossz hatással van rá, kevés sikerrel. Eltűnése óta én sem láttam, természetesen tudtam, hogy mi van vele, tartottuk a kapcsolatot és hiába vártam, hogy Sophie rákérdezzen mégis hol van az ír barátunk, nem tette... Úgy gondolom az őszinteség és a bizalom kettőnk között már ekkor a levegőben lebegett és nem volt biztos pontunk.
- Én is örülök a találkozásnak Horan! - erőltetett mosolyommal tovább álltam. - Örülök, hogy végre egy oldalon vagyunk - néztem Payne szemeibe.
- El sem hiszed mennyire meglepődtem mikor Louis felkeresett, hogy baj van. Azt hittem már rég kinyúltál Styles... - nyelt nagyot, mikor erősebben kezdtem szorítani kézfejét. - Nem tudom, hogy neked vagy nekem kattant be valami, de mellesleg én is örülök.
Rövidre zárta, s miközben odafurakodtam a többiekhez éreztem, hogy a hangulat kezd megfagyni körülöttem.
- Megvagyok - sütöttem le szemeimet Michael kérdésére válaszolva.
- Nem úgy hallottam - biccentett Irwin Louis felé. Magamban elmormoltam pár káromkodást, majd a fiúra néztem.
- Meglepő, hogy már nem annak a seggfej Luke Hemmingsnek nyalod a talpát és magadtól is össze tudsz rakni egy fél mondatot - szúrósan néztem rá, ő pedig keményen állta tekintetemet egészen addig a pontig, míg el nem nevettem magamat. Az pedig, hogy egyszerűen ilyen félvállról veszem a dolgokat felbosszantja az embereket, megtört és azzal a lendülettel tovább állt. Amint Ashton teste elvánszorgott előlem, szemben találtam magamat Niallel. Arcára kiült a rémület - egy FREE taggal nem szokott ilyen történni -, és amint megfordultam tengelyem körül rájöttem mi váltotta ki a sápadtságot.
Az égnek meredő szőke hajat felváltotta egy sötétebb szőke árnyalat, tincsei kuszán vágódtak homlokába, illetve mindenhova, ahová csak értek. Borosta borította arcát, és öltözködési stílusa is egészen más lett. Szerintem szimplán rájött, hogy az ingek jobban férfivá teszik.
Megfeszült állkapoccsal és merev végtagokkal - amik hol elernyedtek, hol megkeményedtek - pásztáztam végig a szobában lévő embereken. Louis biztatóan biccentett, ő bízott bennem, hogy nem teszek semmit. Persze én is jól tudtam, hogyha meg akarom menteni Sophie-t, akkor össze kell fognom a sátánnal, még ha életem legrosszabb húzása is lesz. Így nem gondolva a múltra, egy rövid köszönés erejéig közelebb léptem hozzá.
- Na, most már nem csak a barátnőmet szeretnéd lenyúlni, hanem az öltözködési stílusomat is. Szólj, ha esetleg szükséged van egy hajtincsemre, bár ahogyan elnézem a tied is kezd eléggé önállósulni! - Határozottan néztem kék szemeibe, mondatom hallatán gúnyos mosoly ült ki arcára és kellemetlenül felnevetett. Hogy kínjában-e, vagy csak azért mert tényleg viccesnek találta a beszólásomat, azt soha nem fogom megtudni.
- Harry Styles - biccentett -, a humorod ugyanolyan szar, mint régen. Azt pedig, hogy seggfejnek tituláltál bóknak veszem.
- Majd csináltatok hozzá neked egy névtáblát is, lehet még nem ismerik elegen a börtönben a híres-nemes nevedet. Drága Luke Hemmings - folytattam. Hideg kezeket éreztem meg vállamon. Valahogyan át kellett állítanom magamat arra, hogy ne essek neki fizikailag is és a küldetésünkre koncentráljak. Leráztam magamról Louis kezeit és tovább álltam.
- Csak el ne hamarkodd! - jött utánam Luke. Megpróbáltam a tíz másodperces ,,levegő be, levegő ki" trükköt. Négyig jutottam, onnantól kezdve inkább Sophie lebegett a szemeim előtt. Hátat fordítva a szőkének bemutatkoztam még pár embernek, akit amúgy soha életemben nem láttam, de a többiek szerint szükségünk van rájuk, hogy félresöpörjük a zavaró tényezőket.


***


Képtalálat a következőre: „luke hemmings”- Szóval - csapta össze Lou kezeit, hogy egy kis figyelmet kérjen, ugyanis a pár fős társaságunk elég nagy hangzavart csinált. Összehúzott szemekkel méregettem a körülöttem lévőket, miközben Niall lehuppant mellém és a kezembe nyomott egy jégkockákkal megáldott whiskys poharat. Esetlenül néztem rá.
- Fenékig! - koccintotta össze az üvegcséket. Nagy sóhaj kíséretében előre dőltem és lehelyeztem a nappali közepén tátongó asztalra a poharat.
- Nem iszok - ráztam meg fejemet, rákönyökölve a térdemre megtámasztottam az államat.
- Harry... Oké, hogy egészségesen élsz a...a... - egy pillanatra megakadt és Luke-ra nézett - a baleseted óta, de kell, hogy csillapítsd a fájdalmat és a stresszt.
Elkerekedett szemekkel néztem sznoklatát. Óha.
- Hé, állj le! Itt nem a fájdalomról van szó, egyszerűen csak képtelen vagyok inni. Nem tudom a számhoz emelni azt a nyamvadt poharat, mert szerintem ebben a szobában mindenki tudja... még az az alak is - mutattam egy számomra ismeretlenre -, hogy mi történik hogyha nekiállok ökör módjára inni bánatomban. Nekem most pedig fontos, hogy megoldjuk valahogyan ezt a helyzetet és ezt teljesen józanul szeretném végig csinálni.
Szegény barátom kicsit megilletődve pislogott rám, mintha meglepődött volna, hogy én ilyenre is képes vagyok, félretenni az alkoholt és mást előnybe helyezni.
- Ejha! Te aztán rohadtul belehabarodtál ebbe a lányba - mondta.
- Szerelmes vagyok belé - súgtam, hogy csak mi ketten halljuk. Niall megértően bólintott, talán egy halvány mosolyt is fel lehetett fedezni arcán, majd fogta a poharat és szó nélkül elvitte. Én pedig idegesen próbáltam koncentrálni a közben előttünk felállított táblaszerűségre, amit odavarázsoltak.
- Na akkor most már tényleg elkezdhetnénk! Fogytában az idő... - állt meg a tábla mellett Tommo és mikor ténylegesen mindenki elhalkult belecsapott. - Első kérdésem. Ért-e valakit fenyegetés a közelmúltban, azzal kapcsolatban, hogy fel fogják hánytorgatni a múltját, esetleg ha nem fejezi be a FREE-nek nyújtott szolgálatát, akkor a családja, a barátai, szerettei fogják megbánni?
Kisebb nyüzsgés alakult ki, körbepillantva láttam a kétségbeesett, aggódó tekinteteket, végül lehunytam szemeimet és felnyújtottam kezemet. Mire ismét körbenéztem egész kézerdő nőtt körém.
- Nagyszerű - folytatta Lou. - Esetleg a fenyegető üzenetek és levelek is előkerültek? - Bekiabálásokkal jelezték, hogy igen. Nekem csak elég volt összenéznem barátommal. - És végül, de nem utolsó sorban, vagyis de... Az utolsó sorban az aláírás helyén a Desire szó szerepelt?
Szerintem a szobában lévők többségének, akkor állt el a lélegzete, mikor Louis kiejtette azt a szót. Desire. Ismertük őket, és tisztában voltunk a dolgaikkal, de soha nem gondoltuk volna, hogy az egykori szövetségeseink képesek ellenünk, azaz a FREE ellen fordulni. A Desire csapatot úgy kell elképzelni, mint ahogyan minket, annyi különbséggel, hogy míg mi adtunk választási lehetőséget az áldozatoknak, ők nem. Kegyetlenül ejtenek csapdába embereket, és a lassú, fájdalmas halált pártolják, sok-sok kínnal. Évek óta képtelenek lebuktatni őket a zsaruk, talán ez volt a FREE egyik erős támaszpontja, hogy amíg egy oldalon álltunk semmi gond nem volt. A buktató ott kezdődött, hogy utánam, egyre többen kezdtek kiválni a maffiózó társaságból. Luke hadművelete ellenem pedig teljességgel lerombolta a FREE maradék jó hírét.
- Csak nem a volt barátnőd fehérneműs képe lebeg a szemeid előtt Styles? - a sátán érdes hangja zökkentett ki elmélkedésemből. Luke állt szorosan a fotelem mögött.
- Legalább én láttam fehérneműben, meg mellesleg anélkül is - próbáltam enyhíteni fájdalmas mondatát, de csak jobban belekevertem magamat.
- Emlékszel arra, hogy én kínoztam - számoltam. Szörnyen gyorsan számoltam, és kerestem a körülöttem lévők tekintetét, hogy segítsenek, vagy Luke-ot segítsék meg, mert nem állok jót magamért. Minden egyes szavánál erősebben szorítottam a fotel karfáját, és azt hiszem az idegeim lassacskán pattogtak szét. - Láttam az idomait. Láttam a formás, feszes fenekét, és a kerek melleit. Volt, hogy elképesztően csipkés fekete és piros fehérnemű volt rajta, de volt amikor egyszerűen csak a motoros ruhákhoz hasonló, bőranyagból készült feszes bugyi takart belőle valamit... Imádtam, hogy kedvemre fogdoshattam a combjait és cirógathattam ott ahol akartam. Na és a legjobb, amikor ő csin...
- Elég! - ordítottam kikelve magamból. Egy mozdulattal felpattantam és megfordulva a tengelyem körül lendítettem karomat Luke irányába. A hirtelenségtől a fiú hátra esett, rám pedig négyen ugrottak, hogy ne érje találat szerencsétlen seggfejet, aki a földön fetrengett. Szerintem ők alapből készenlétben álltak mögöttem. Nem csak arról az állapotról vagyok híres, amit az alkohol vált ki belőlem, hanem arról is, amikor felhúz valaki és lendül a kezem.
Kapkodva vettem a levegőt és négy srác szorításából próbáltam kivergődni magamat, hogy elérhessem azt a férget és letöröljem a gúnyt a pofájáról.
- Engedjetek el! - ordítottam miközben a földet pásztáztam. Akkor járt át igazán a fájdalom, ami egész nap rám nehezedett. Karjaim és lábaim zsibbadni kezdtek, amíg tekintetemmel Luke-ot követtem, Niall és Michael terelte arrébb, jó messze tőlem. - Szétverem azt mocskot, esküszöm szétverem a mocskos pofáját! - fészkelődtem tovább, de akkor szorosabban fogtak. Nem vagyok egy puha legény, de ha négy izomagy akaszkodik rá a karjaimra, akkor egyedül nem tudok mit kezdeni.
- Harry, hahó! - állt meg előttem jó barátom, Louis, majd látva, hogy nem hat rám és szemeim vérben forogtak eltessékelt egy szobába. Furcsa módon mire elértünk a szoba ajtajáig, addigra elég volt már csak Calum és Liam, hogy leszorítsák kitörni készülő végtagjaimat. Lelöktek az ágyra, és hiába mentek ki gyorsan, nekem nem volt erőm onnan felállni. A hasamról a hátamra fordultam és elterültem, majd hallottam ahogyan kattan a zár, azonban nem egyedül tartózkodtam odabent. - Mi a faszt művelsz Harry?! Nem megbeszéltük, hogy nincs balhé? Baszki mondtam, hogy bírd ki! Hallod ha nem csinálnád a fesztivált már lehet megoldottuk volna az egészet! A picsába már, mindjárt fogok egy fegyvert berontok ahhoz a pöcs Hylandhoz, már ha ez a neve, mert még az istenért nem sikerült lenyomoznunk és kinyírom a gecibe! Vágod, hogy nem csak neked vannak gondjaid, ugye? Rettentően ideges vagyok.
- Elfáradtam - súgtam, mire Louis félbeszakadt és nem folytatta. A plafont bámultam a sötét szobában és azt hiszem teljesen elvesztem... Mindenhogyan.
- Hallod - közelebb lépet, ahogyan hangjából megítéltem. Lehunytam szemeimet, hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a fájdalom és a kétségbeesettség. - Aludj egyet. Holnap folytatjuk, így képtelen vagyok kommunikálni veled... - nem vitatkoztam vele, szimplán bólintottam. Hallottam, ahogyan kattan a zár, kimegy, majd ismét kattan a zár. Persze, fő a biztonság! Az akkori állapotomból kiindulva nem mentem volna neki senkinek, de lehet Louis attól tartott, hogy Luke jobban sebezhetőnek vél, és esetleg az éjszaka folyamán a hasamba mélyeszt valamit (ismét...).


Csak feküdtem az ágyon és próbáltam gondolkodni, de még arra se volt erőm. Szemeim pillanatokként leragadtak pár másodpercre, azonban egy pár órás őrlődés után bevillant egy kép. Mikor elsőnek pillantottam meg Sophie-t, a templom kiskertjében. Két galambot nézett a fa tetején, én pedig csak álltam a pisztollyal a kezemben, a megfelelő szögre várva, hogy lőhessek. A lány végig simított haján, és a langyos szél miatt mosolyra húzta rózsaszín ajkait, én pedig szerelembe estem. Lejjebb engedtem a fegyvert mondván nem tudom megtenni, majd a szüleimre gondoltam, hogy Fred azt ígérte találkozhatok velük, mert élnek. Furcsa, de hiába ők dobtak el, mindig is szerettem volna újra látni őket. Ekkor feljebb emeltem a pisztolyt és céloztam, majd az agyamon átfutott a Thomasnak tett ígéretem, hogy megmentem a lányát a FREE keze alól. A pisztoly ismét testem mellett nyugodott. És ekkor jött a varjú, aki leverte a galambok fészkét a fáról. Könny csordult ki szemeimből, és fogalmam sincs szabad-e ilyet egy férfinak, de gyerek módjára szorítottam magamhoz a párnát, amit az éjjel teli sírtam. 


2016. augusztus 21., vasárnap

II. Évad: 10. Rész - Hosszú út lefelé

Sophie Angel


*Visszaemlékezés vége*


Agyamban folyton előugráltak a régebbi történtek képei. Ezer kérdést tettem fel neki, annyit tudtam meg, hogy nem azért távozik, mert nem akartam vele megszökni. Folytonosan egy kérdés nyugtalanított: akkor mégis mit tettem, amiért most itt hagy? Harry szótlanul, olykor felmordulva, kőkemény arcot vágva szedegette össze a holmijait. Én pedig földbe gyökerezve, tehetetlenül állva néztem, hogy mégis miért teszi ezt velem. Régóta ismerem, pont annyira, hogy tudjam valami nagyon nincs rendben. Tudtam, hogy akkor sem volt valami rendben, de egyszerűen nem adott választ, ha pedig adott is, az valami morgásnak könyvelhető csak el. Szóval kínosabb és fájdalmasabb helyzet nem is alakulhatott volna ki közöttünk.

- Harry - álltam meg előtte és végre el tudtam kapni karját, ezúttal nem mozdult előlem. Arcvonásai nem enyhültem, még akkor sem mikor óvatosan végig simítottam orcáját. Mélyen vette a levegőt, nehezére esett, ő ezt nem tudta, de ekkor tisztán a tudtomra adta, hogy titkol valamit. - Zaklat téged valaki? - kérdeztem bátortalanul.
- Nem - rázta meg fejét, szimplán egy szavas választ adva.
- Valaki próbál bemocskolni a múltaddal? Szólhatunk a rendőrségnek, vagy megoldhatnánk...
- Nem zaklat senki, Sophie! - határozottan ejtette ki nevemet. Könnyeim ismét összegyűltek, mire a fiú szemébe néztem. Nem kereste tekintetemet, lazán elnézett fölöttem. - Ne keverd bele a rendőrséget, ne csinálj semmit. Vagyis inkább eressz el, és hagyd, hogy elmenjek.
Szívem abban a pillanatban dobbant az nap először akkorát, hogy szerintem fél London rosszul lett a zajától, s sokak a mellkasukhoz kaptak szédülésükben. A fiú, akit teljes szívemből szerettem arra kért, hogy hagyjam elmenni, hagyjam, hogy tovább sétáljon, kilépjen az életemből.
Nem gondolkozva karoltam át derekát és próbáltam magamat csillapítani ölelésében. Mellkasába fúrva fejemet engedtem szabadjára könnyeimet, amit kevésbé díjazott, nem ölelt vissza.
- Megcsaltál? Meg tudjuk beszélni Harry, mindent meg tudunk beszélni - én hülye képes lettem volna még abba is belemenni, hogy egy hűtlenség utáni monológot rágjunk át. Ennyire szerettem, nem számított mit művelt, vakon szerettem.
- Mi, nem! Soha... - lepődött meg. Hangjában csalódottságot fedeztem fel, hogy ezt mertem róla állítani, de hát akkor mégis mi történt, amit nem mondhatott el? Eszembe jutott Louis mondata, miszerint a kapcsolatoknak az igazságra kell épülniük, nem a hazudozásokra. Nyakig benne voltam a pácban, ki sem láttam a kis titkaim közül, azonban volt bennem egy érzés, hogy Harry mégsem ezek miatt hagy el.
- Nem értem, egyszerűen nem tudom felfogni - sírtam. Alig lehetett kivenni, hogy mit motyogok bele felsőjébe. Megéreztem egyik kezét a hátamon, felsóhajtottam és könnyeim mögül kinézve megkerestem tekintetét. Rám nézett, pont rám, úgy ahogyan hónapokkal ezelőtt, mikor Luke miatt be voltunk zárva. Ugyanolyan szerelmesen - akkor már -, megenyhült arcvonásokkal, édesen, odaadóan fúrta szemeit az enyémekbe, mintha csak az élete lettem volna. Ekkor jöttem rá, hogy nem az élete voltam, hanem csak egy része az életének, ami hamar elmúlt. Másik kezét arcomra helyezte, majd tenyerébe hajtva orcámat letörölt egy éppen lefelé gördülő könnycseppet. Lágyan közelebb vont magához, én pedig hagytam, hogy csinálja. Homlokunkat a másikéhoz döntve, összeforrtunk az ölelésében. Vártam mikor csókol meg. Nem is tudom mikor érezhettem ajkait az enyémen utoljára. A baleset előtt is eltelt egy kis idő, és a kórházban töltött hetek alatt sem mertem megkockáztatni, hogy neki esek ajkainak. Féltettem ugyanis, hogy beviszek neki egy vírust és az kihat a szervezetére. Hiányzott már, hogy megcsókoljon. És mikor már majdnem megtörtént volna, akkor megmakacsolta magát, majd eltolt. - Nem szeretsz. Soha nem szerettél. a szavaid mindvégig üresek voltak - súgtam lehunyt szemekkel. Érzékelhető volt, hogy megfeszülnek izmai és ő sem hiszi el, hogy komolyan kimondtam ezeket.
- Ó, hát így állunk? - szemeit elöntötte a düh, s a smaragd színből átfordultak a méregzöldbe. Akárcsak egy kígyó színe. - Milyen vicces, hogy pont te mondod ezt, te állsz elő a megcsalásos kérdésekkel, mikor tudtommal  te voltál az aki találkozgatott az ÉN orvosommal.
Keményen vágta fejemhez a szavakat, lehámoztam a kezeimet róla, elnehezülve hullottak testem mellé és kétségtelenül némán remegő ajkakkal pislogtam rá.
- K-ki mondta ezt? - dadogtam, így is kellett egy kis idő mire megtaláltam hangomat.
- Az lényegtelen. Viszont úgy gondolom, hogy ezek után nem tartozom neked semmiféle magyarázattal - fájdalmasan szúrt szívembe és talán még meg is forgatta benne a kését.
- Ki mondta neked? - ismételtem meg magamat, mintha csak nem hallottam volna az előző mondatát. Természetesen nem válaszolt rá, elbámult felettem. Tudtam ki mondta, azonnal tisztában voltam, hogy ki köpött. - Miattunk tettem, csakis kizárólag azért találkoztam vele, hogy megtudjak valamit a te állapotodról, hogy én is tudjak valamit tenni miután hazajössz.
- Ó, milyen kedves gesztus tőled - gúnyból jött a mosolya, amitől még jobban összeomlottam. Minden egyes megszólalásánál egy kicsit megzuhantam, s kezdtem elveszíteni a józan eszemet.
- Harry, miért nem hiszel nekem? Féltettelek, most is féltem, ismét végig szenvedném az egészet, csak azért, hogy te egészséges legyél! - megpróbáltam a lehetetlent. Tisztára akartam mosni magamat, azonban Harry úgy átlátott rajtam, mint egy szitán.


Tény, hogy az első alkalom után is találkoztam Aaronnel, de azok után komoly felügyelettel csakis pénzért terápiákat kaptam. A szüleim teljesen széthullva találtak meg az nap este a fürdőkádban, miután begyógyszereztem magamat elhatároztam, hogy ez felőlem se mehet így tovább. Nem sokkal később pedig megkerestem Aaront, hogy normális keretek között, pszichiáter-páciens állapotban - úgyszintén szigorúan NEM baráti módon -, kezeljen engem. Kezdtem megkattanni, szóval megegyeztünk a szüleimmel, illetve Aaronnel, hogy ez köztünk marad, a mi titkunk marad, és nem adjuk se Harry, se Louis, se Mona, se senki tudtára, hogy orvoshoz járok. Csak mindenki idegesebb lett volna a történtektől, Harryről nem is beszélve, el sem tudom képzelni mit tett volna, hogyha megtudja. Szégyelltem amit tettem, hogy ismét a gyógyszerekhez nyúltam és ezért több időt töltöttem a kórházban - kezdve ott, hogy kimosták a gyomromat, amitől teljesen legyengültem. - Harrynek ekkor azt hazudtunk, hogy amit Louis mondott az igaz volt, elkapott valami betegség és nem szeretném hozzá bevinni, mert akkor csak rosszabb lesz. Persze ezt Louis-nak is meg kellett valahogyan magyaráznom, ami annyiból állt, hogy máskor ne viccelődjön a betegség témával, mert nem szeretném elkapni úgy, mint most. Ő is elhitte a ,,Sophie lebetegedett" dolgot, innentől sima pálya volt. Sima pálya volt a folytonos  hazudozásnak, megint úgy összekuszáltam a fonalakat, hogy már nem láttam ki semmiből és én is kezdtem elveszíteni, hogy hol tartok. Amúgy a terápiák segítettek, kaptam pár gyógyszert ami segített megkönnyebbíteni a mindennapokat, bár a végére már úgy voltam, hogy csak éljem túl. És lám túl éltem, viszont azt kívánom bárcsak ne.


- Miért használsz többes számot, mikor csak a rám eső részt hozod fel? Hol vagy ebben te? - felháborodottan került ki és a nappali másik végéhez ment. Idegesen támaszkodott neki a komódnak, ujjaival dobolni kezdett rajta, s miután eltelt egy kis idő, én pedig nem válaszoltam kikelt magából. - Ha? Sophie! Hol a te részed ebben? Az egész hazugság! Nem azért találkozgattál vele, mert rólam szerettél volna megtudni dolgokat... Csupán kellett valaki helyettem, amit totálisan megértek, hiszen hosszú ideig beszámíthatatlan állapotban voltam. Istenem - megtámasztotta magát a kis komódon, s fejét lehajtva hunyta le szemeit. Erősen rágtam szám szélét, nem tudtam mit tegyek vagy mondjak. Ha hazudok még nagyobb bajba kerülök, ha az igazat mondom akkor azért kapom a leszidást, hogy miért nem mondtam el, és az utóbbit választva ki kellett volna tálalnom a fürdőkádas esetről is, meg a betegségemről is. - Nem tudok mit mondani. Hazug ribanc vagy, egy rohadt hazug ribanc Sophie! - kiáltotta. A fonalat, amit én görgettem egészen eddig összegubancolódva találtam, és mégis Harrynek sikerült elszakítania.
- Beteg vagyok Harry! Hát nem vetted észre? Azért találkozok vele, mert nem bírtam elviselni a történteket, rosszul jöttek le az utána lévő érzelmek és most depresszióval kezel! - arcomról folyamatosan folyt a csípős könny, fájdalmasan szakadt fel belőlem minden, már nem számított mit tud vagy, mit nem. - Pszichiáterhez járok, hozzá, mert egyszerűen képtelen vagyok másban megbízni. Te is nagyon jól tudod, hogy mennyire nem akartam ebbe belemenni, te is pont olyan jól tudod, hogy így is mennyire utálhatom most ezt! Mindig mondtátok, hogy ideje lenne valakivel kezeltetnem magamat, mert a FREE után felgyülemlett érzelemáradat elragad és nekem annyi lesz. Elmentem, és most mit kapok? Depressziós vagyok, összezuhantam - hajamba túrva dőltem neki a falnak. Nehezemre esett bevallani neki, és még nehezebben tűrtem az azutáni perceket. Kezeimmel amennyire csak tudtam takartam arcomat, hogy ne lássa mennyire sírok, bár szenvedésem így is láthatóvá vált. - Akkor, mikor nem mentem be hozzád, az nap este megpróbáltam öngyilkos lenni. Nem sikerült.
Mondatom hallatán Harry szemei elkerekedtek. Láttam rajta, hogy nem bír magával és legszívesebben ő is azonnal a torkához szorítana egy kést, amiért olyan csúnyákat vágott a fejemhez. Azonban az ezután történt cselekedetei tették fel az i betűre azt a fránya pontot. Megfogta táskáit, majd félre lökve engem, szél sebesen az ajtó felé irányult.
- Ne me-menj e-el - sírtam átkozottul. - Ké-kérlek Harry! Könyörgöm! Könyörgöm ne hagyj itt! Kér-kérlek szépen ne csináld ezt velem. Nem bírom, nem bírom ki nélküled. Me-megőrülök, belebolondulok a hiányodba! Szü-szükségem van arra, hogy ve-velem legyél! - én csináltam magamból hülyét még ezek után is. Én voltam az aki kíméletlenül könyörgött neki, hogy maradjon mert feltétlenül szereti. - Megoldjuk Harry, mindent megoldunk! Emlékszel? Po-pont úgy, mint régen. Tudom, hogy képesek va-vagyunk ezt is átvészelni. Ne csináld ezt, kérlek  állj le ezzel. Nagyon fáj Harry. Irtózatosan fáj... Kérlek maradj, Harry... Harry - hangom elvékonyodott és teljesen elvesztettem. A síráson kívül pedig nem tudtam mást tenni, csak az töltötte be a körülöttünk lévő síri csendet.


Rám emelte tekintetét. Szemei csillogtak, de nem tudtam megállapítani, hogy a sírástól, vagy csak mert úgy esik rá a fény. Esetleg a mérhetetlen dühtől, ami felgyülemlett benne.
- Én pedig megkérlek arra, hogy ne tedd ezt még nehezebbé - közölte velem.
- Jogosan mo-mondtam mindent, amit csak tudtam! Nem szeretsz, soha nem szerettél! Nem tudom mi áll a háttérben Harry, de ezek után nem is akarom! - teljesen kifordultam magamból. Ordítottam ahogyan csak lelkem és szívem szakadtából tudtam. - Ha kisétálsz azon az ajtón é-én esküszöm... Esküszöm soha többet nem akarlak látni. Ha kimész azon az ajtón és itt hagysz, akkor soha ne gyere vissza az életembe! Az esetben soha többet nem akarlak látni, még a túlvilágon se!
Itt pedig azt éreztem, hogy nyertem magamnak némi időt, azzal, hogy választás elé állítottam. De mégis milyen időt? Harry szaporán vette a levegőt, ismét megtalálta tekintetemet, s nyitotta ajkait.
- Mondhatsz bármit - kezdte meginogva, hangja megcsuklott, de visszanyerte erejét, s nehezen folytatta-, de azt egyetlen másodpercig se hiheted, hogy nem szerettelek, vagy nem adtam volna érted oda az életemet.
Ezek után ismét az ajtóhoz fordult, lenyomta a kilincset, egyszer se nézett rám, egyszer sem fordult hátra. Elment. Nem láttam többet.
Elveszítve a földre rogytam, s kétségbeesetten temetkeztem bele tenyereimbe.
- Ta-takarodj! Takarodj az életemből! Utállak! Gyű-gyűlöllek Harold Edward Styles!! Soha többet nem akarlak vi-viszont látni!
Kegyetlenül bőgtem, kegyetlenül ordítottam és kegyetlenül fájt, hogy megtette, minden ok nélkül teljesen összetörve és eldobva ott hagyott. Még ha pontosan tudtam is, hogy van valami a háttérben, mert nem hiszem el neki, hogy szimplán a Hylandos dolog miatt rázott le, még akkor is teljesen önkívületi állapotba kerültem, amiből nem tudtam egyhamar kimászni. Megmagyarázni se engedte, nem engedte meg, hogy elmagyarázzam mit hitt minek, és miért volt az. Nem érdeklődött a hogylétem felől, abszolút nem úgy reagálta le, mint arra számítottam. Hirtelenjében azt se tudtam, hogy mihez kezdjek, összegömbölyödve itattam az egereket, már sokadszorra. Telefonom rezegni kezdett, meg sem néztem ki az, simán kinyomtam.


Jó sok idő múlva összeszedtem magam annyira, hogy legalább egy hívást tudjak kezdeményezni, mert nem voltam olyan módomban, hogy tudjak vezetni - mellesleg ekkor se néztem meg, hogy ki keresett, átlapoztam felette. - A fejem nem tisztult ki és szerintem életem legrosszabb döntését hoztam meg, mikor beszálltam a taxiba, majd bediktáltam a címet, ahova a fuvart kértem. Nem akartam senki olyan felől hallani, aki bármilyen módon, akár egy kicsikét is fűződik Harryhez. Sem akkor, sem az azutániakban. Két csengetés után türelmetlen kezdtem lenni, és kopogtatni kezdtem az ajtón. Befogadóm meglepődve állt előttem, s gyorsan végigmért.
- Sophie - súgta maga elé Aaron, teljesen letaglózva.
Szavak nélkül szinte átestem a küszöbön, ölelésébe zuhantam. Becsukta mögöttem az ajtót, nekem pedig kezdetét vette a hosszú utam, amely attól a perctől, hogy életem szerelme kilépett azon az ajtón és maga mögött hagyott mindent, csakis lefelé tartott.




OLVASSÁTOK EL...
Szervusztok Kedveseim!

Köszönöm szépen a visszajelzéseket, amiket az előző rész miatt kaptam! Nagyon jól estek wattpaden a csillagok, bloggeren pedig a megosztások. Remélem nem okoztam sem az előző, sem pedig a mostani résszel csalódást. Bevallom nagyon nagy fájdalmamra esett megírni ezt a részt. Konkrétan leültem és egy hajnalon át írtam, addig nem álltam fel míg késznek nem nyilvánítottam. A legszomorúbb zenéket hallgattam közben, s olykor át kellett lapoznom pár számot - If I could fly... -, mert már az én érzelmeim se bírták.

Mint láthatjátok elérkeztünk a pillanathoz, amikor búcsút kell intenünk egy kis időre Harrynek és a bonyodalmak csak fokozódnak, mikor Sophie nem várt ajtónál bukkan fel. Nem tudom, hogy belőletek ez mit vált majd ki, reménykedem abban, hogy senkit se sokkolok le túlságosan. Próbálok hű maradni magamhoz. 

A napokban azonban végig gondoltam a teljes történetet (igen már a befejezés is megvan), egyelőre még nem mondok semmit ezzel kapcsolatban és előre láthatólag nem tudom még hány fejezet van vissza, azt se tudom, hogy hány fejezetesre tervezem a második évadot. Egyet azonban már biztosan tudok mondani, nem lesz olyan hosszú, mint az első. Lehet páran már észrevettétek, hogy nagyon nyögvenyelősen mennek a részek, aminek az oka, az hogy elnyűttnek érzem a sztorit és le kellett volna állnom az első évaddal. Nem, nem mondom azt, hogy megbántam (mert tényleg nem bántam meg), csak egyszerűen túl sok dolgot művelek már Harryvel és Sophieval. Volt egy pontom, valamikor az előző résznél, mikor azt mondtam nem tudok mit tenni, ez van, nem tudom tovább csinálni, elkoptam... Abbahagyom. De ezek után rájöttem, hogy szörnyű bűntudatban élnék és komolyan én érezném magam a legszörnyebben, ha nem adnék méltó befejezést a sztorinak. Hiszen annyi mindenen túl vagyunk már, több, mint két éve írom, és ami a legnagyobb erőt adja, azok ti vagytok! Nem tudnék többet úgy írni, azzal a bűntudattal, hogy adtam nektek egy befejezetlen történetet csomó kérdéssel, amikre nem kaptatok választ. Magamat emészteném, ugyanis annyi mindent tettetek már értem, hogy nem tudnék ezzel megbirkózni. Hálátlan lennék, aljas és cserben hagynám az olvasóimat. Szóval még hogyha ezerszer kell elnézést kérnem, és két hónapot a csak egy rész jön ki belőlem, de akkor is folytatom. Foghatom én a nyárra, az időre, az iskolára, mindenre. Nem azokkal van a baj, hanem velem. Remélem ezt megértitek és nem fogtok emiatt elítélni, aki pedig szintén blogot vezet és esett már ilyen helyzetbe az tudja a legjobban, hogy milyen is ez az érzés...

És hogy őszintén bevalljam, megfogalmazódott egy másik történet is a fejemben, amit elkezdtem leírni. 5 Seconds of Summer fanfiction (nem teljesen fanfiction, a srácok ott sem híresek. Inkább mondanám nyári kalandnak), Ashton Irwinnel a központban (bár ha belegondolok rengeteg szerepet kap benne az összes srác). Jelenleg egy hét alatt 5 részt (5 RÉSZT!!!!!!) írtam meg belőle. Elképesztő milyen módon ontom ott magamból a szavakat. Amit tudni lehet róla az az, hogy jóval könnyedebb a témája. Megfiatalítottam a szereplőket (17-19) és úgy tűnik sokkal könnyebben írok velük. Nyárias a témája, illetve legjobb fiú barátos sztori, csipkelődésekkel, rengeteg kalanddal és ugyan ott is van fájdalom, de inkább több a dráma benne, mint a sírás (ott komolyan az a bajom, hogy mindig mindenki nevet és már nem találok szinonimát a nevetés szóra). Hogy mikor fogom publikálni? Mindenképpen be szeretném fejezni a Just be FREE-t, de ha sok érdeklődőt vonzz, akkor lehet elkezdem kitenni a részeket év közben (csak ezzel meg nem szeretném azt, hogy két blogot tartsak fent egyszerre. Volt már rá példa és nem bírtam). Ez az időn fog múlni és nagyobb részben rajtam is. 

Nektek mi a véleményetek a leírtakkal kapcsolatban? Nagyon szeretnék visszajelzéseket kapni a rész, illetve az Ashton Irwin fanfiction iránt! 

És nagyon szépen köszönöm annak aki idáig elolvasta ezt! Tudom regényt írtam, de muszáj volt ezeket közölnöm veletek! Nagyon szeretlek titeket és el sem tudjátok hinni menyire hálás vagyok Nektek! Mennyire jól esik mikor látom, hogy valaki hozzáadta a sztorimat az olvasandóihoz, illetve mennyire megdobogtatja a szívemet egy-egy visszajelzés!


Köszönök, mindent. 
All the love, L xx.

2016. augusztus 8., hétfő

II. Évad: 9. Rész - Fehér rózsa

Szervusztok Drágáim! 


Sikeresen befejeztem a 2. évad 9. részét! Nem tudom meddig bírjátok Harry nélkül, de sajnálattal közlöm, hogy még egy kicsit ki kell. :( 
Az események bepörögnek, rengeteg csillagos rész lesz, ami ugye azt jelenti, hogy a helyszín és az idő, esetleg a hangulat és a szituáció is rengetegszer változni fog. 

Nagyon-nagyon kíváncsian várom a véleményeiteket, ugyanis egy ismerős jelenet történik majd meg a részben (több szempontból is). Hagyjatok egy hozzászólást odalent, ha tetszett a rész, szeretettel várom és fogadom a folytatással kapcsolatos teóriákat is! :) 

Jó olvasást kívánok. 

All the love, L xx. 





Sophie Angel


*Visszaemlékezés*


Nina Dobrev and beautiful képFejemet fogva nevettem, s letöröltem az éppen kiguruló könnycseppet, amikor Aaron a története vége felé tartott. A brownie és a fagyi igencsak lassan fogyott, a végén pedig még rendeltünk egy pohár bort.
- Ha most azt mondod, hogy benyitottál, én esküszöm... - végig futtattam ujjaimat hajamon, ami időközben a testhőmérsékletem miatt bőrömhöz tapadt és kicsit összegubancosodott.
- Várj! - emelte fel mutatóujját, s felhúzta egyik szemöldökét. - Benyitottam, rányitottam a legjobb haveromra és az exemre - nevetett. Normális esetekben az ilyen legjobb haveros-exes történeteken senki nem nevet, de azon a délutánon nem bírtuk. A következő pillanatban én teljesen összeomlottam, annyira vihogtam, Aaron pedig úgy szintén könnyes szemekkel bámult rám.
- Annyira sajnálom - motyogtam továbbra is levegőért kapkodva.
- Nem...nem kell - rázta meg fejét, s fekete tincsei közé túrt. Kipirosodva nézett a mellettünk elsuhanó pincér irányába. - Pincér! - intett a középkorú férfinak, aki egészen türelmesen állt hozzánk a viselkedésünk ellenére. - Fizetni szeretnék! - mondta én pedig kényelmetlenül hátranyúltam a táskámért és előhalásztam a pénztárcám. A fiú szúrós pillantást vetett rám és kérdőn pislogott felém, miközben kitettem az asztalra pénztárcám. - Ugye csak viccelsz? Én állom.
- Azt nem hagyom, nekem volt szükségem erre a... - ráztam meg fejemet akaratosan, és nem tudtam mégis milyen szót mondjak. Nekem volt szükségem a terápiára? Mert, hogy ez teljességgel az volt, és ha jól tudom egy ilyen kezelés nem ingyen jár.
- Baráti beszélgetésre - mélyen nézett szemeimbe, én pedig azonnal megértettem pillantásából, hogy el kell tennem a tárcám, mert ebből nem fog engedni.
- Köszönöm - motyogtam zavarodottan.


Fizetés után kiléptünk az étteremből, odakint megcsapott a kellemes tavaszi szél. Bőrömet furcsa bizsergés öntötte el, ahogyan Aaronra néztem.
- Van kedved még egy kicsit maradni? - kérdezte óvatos, félmosolyra húzott ajkakkal. Nem tudtam neki nemet mondani, lágy tekintettel indultam el a kis ösvényen, ami a Temze partjához vezetett le, ott egy padon helyet foglaltunk.
- Nagyon szépen köszönöm a mai napot. Azt hiszem érzem a hatását a terápiának - hálálkodtam neki lelkesen.
- Ugyan semmiség - legyintett. - Ezért tanulok, ezért tanultam, hogy másokon tudjak segíteni.
- Nagylelkű tőled - pillantottam rá, majd szemezgetni kezdtem a kezemben lévő fehér rózsával.
- Van még egy utolsó kérdésem - mosolyogtam rá.
- Azt hittem befejeztük a játékot - derült fel. - Na mondjad!
- Miért pont fehér? - kezemben tartott rózsára néztem és egyszerűen nem értettem meg.
- Orvosi hiedelem. Olyan ,,tiszta" a színe, mint annak a személynek a lelkének, aki kapja - felelte. Belenyugodtam a válaszba, tényleg elhittem, hogy csupán csak ennyi áll a háttérben. A vörös rózsa tényleg túlzás lenne, túlságosan romantikus.
Hirtelen melegséget éreztem meg jobb combomon, tekintetemet odakapva megemelkedett pulzussal néztem Aaron nagy tenyerére. Automatikusan felugrottam helyemről és jó pár lépés távolságot hagytam magunk között. Belülről éreztem, hogy valami mardosni kezd, s mintha a világ összes terhe nyomná vállaimat, sürgős dolgom akadt. Merev és kényelmetlen tartásom eltűnt a fiúnak, nem hagyta szó nélkül.
- Sajnálom - lépett elém.
- Ne! - kiáltottam fel remegve. Csalódottan megráztam a fejemet, egyik pillanatról a másikra dőlt bennem össze egy világ, egy kialakított kép. Barátságnak indult, egy tökéletes barátságnak, annyira jól éreztem magam vele, erre el kell rontania egy ilyennel. - Aaron, én tényleg nagyon jól éreztem magam veled a mai napon, de...de... - ajkaim remegése nem szűnt. Bűntudat suhant át rajtam, s szörnyű mellkasi szorítás vette kezdetét, ahogyan felpillantottam a Big Benre. Hat óra lesz 7 perc múlva, és én azt ígértem Louis-nak minél előbb szabadulok, hogy bemehessek Harryhez, magyarázat nélkül. Mégsem tettem azt, sőt volt pillanat mikor csak húztam az időt. Alsó ajkamat rágva kaptam a táskámért és amilyen gyorsan csak tudtam bekapcsoltam a telefonomat.
- Sophie tényleg nagyon szégyellem magam, nem tudom mi ütött belém, én csak...
- Nem akarom hallani! Ezerszer hallottam! Túl sokszor... - ingattam fejemet idegesen, PIN kódommal vacakoltam, s közben éreztem, ahogyan kibuggyan a vér fogaim között. Megszállottság hajtott, ez talán azért volt, mert egyre rosszabbul éreztem magam. - Nézd - engedtem le magam mellé a kezemet, mobilommal együtt -, nekem barátom van. Egy csodálatos fiú, akit teljes, tiszta szívemből szeretek. És fogalmam sincs mi lenne velem nélküle, sokat jelent nekem, nagyon sokat - közöltem és ismét a telefonom képernyőjére meredtem, ezúttal a betöltöttre. Telefonom szüntelen rezgése jelezte a 23 nem fogadott hívás értesítését, 11 Louis-tól, 5 anyától, 4 Mona-tól, 2 apától és 1 Nialltől. Az utolsó láttán összeszorult a mellkasom, végre rászánta magát, hogy felhív és esetleg tisztázhatjuk a dolgokat, de aztán én nem veszem fel. Tuti olyan elméletek szövődhettek ezután a fejében, hogy bevágtam a hisztit és ezentúl látni se akarom. 14 üzenet, úgy szintén a legtöbb Louis jóvoltából, amikben az állt, hogy ,,Merre vagy Sophie?", ,,Idő van!!!", ,,Hívj fel kérlek", ,,Sophie nem tudom tovább tartani, siess amilyen gyorsan csak tudsz!", ,,Kampec", ,,Oké, én hazamentem", ,,Borzalmasan nagyot csalódtam", ,,És csak így négyszemközt megsúgom, nem én vagyok így egyedül ezzel".
Az utolsó sorok olvasásával végleg besokalltam, szörnyű, felemésztő érzés volt megtudni, hogy nem csak Louis, de Harry is lelombozódott. A következő pillanatban ismét rezgett a telefonom, és megjelent rajta egy újabb üzenet. ,,Jó éjszakát. H" - ennyiből tudtam, ennyikéből megéreztem, hogy aznap már nem akar látni engem. Lehet, hogy álmatlan éjszakája lesz, sőt biztos,  de ő hozta ezt a döntést. Nekem is fájt, pont úgy, mint neki - lehet, hogy még jobban -, nem tudtam, hogy mi lesz a következő nap, de annyit sejtettem, hogy sürgősen vissza kell hívnom azokat a személyeket akik kerestek.
- Mennem kell - közöltem sietősen.
- Elviszlek - csattant fel, amire egy hangos és jól érthető nemmel válaszoltam.


***


Zihálva lépkedtem és tárcsáztam azokat az embereket, akik az elmúlt egy órában valószínűleg lilára tördelték az ujjaik miattam. Elsőként természetesen Louis-t próbáltam meg elérni, azonban hosszú csengetések után, csak negyedszerre vette fel a telefont.
- Mielőtt belekezdenél egy hosszas, és tulajdonképpen értelmetlen magyarázkodásba szeretném elmondani, hogy mélységesen csalódtam benned Sophie... - üdvözölt és ezzel ő kezdte a párbeszédünket.
- Tudom - fogtam fejemet -, nagyon jól tudom. És nem akarok semmi magyarázatot adni, jól éreztem magam, elment az idő, ennyi a szín tiszta igazság.
- Azt mondtad sietsz - emlékeztetett ismét.
- Tudom - sóhajtottam. Persze, hogy szerettem volna sietni, de egy idő után tényleg elvesztettem az időérzékemet. - Nagyon elcsesztem? - Nem kellett mondanom kir utalok, tudta magától is, hogy Harry lesz a téma.
- Igen.
Lehunytam szemeimet és erősen összepréseltem ajkaimat, szaggatva fújtam ki a levegőt miközben azzal küszködtem, hogy ne sírjam el magam.
- Mennyire? - tettem fel a kérdést szörnyen félve.
- Mázlis van, hogy rohadtul szerelmes beléd, és azzal is mázlid van, hogy van egy olyan barátod, mint én, aki kimagyarázott téged. Ha holnap kérdezi, hogy vagy, csak mondj annyit, hogy még kapar a torkod, de már jobban. Azt kamuztam neki, hogy gyengélkedsz és nem szeretnél bemenni, hogy megfertőzd.
Állam a földet súrolta, ajkaimmal 'o' betűt formálva csodálkoztam, hogy mégis mi történt. Hirtelen nem tudtam se köpni, se nyelni, csak álltam egy helyben, mint egy darab fa.
- És azért nem hívtad, mert pihensz, hogy holnapra jobban legyél és BE TUDJ MENNI hozzá! - erősen hangsúlyozta mondata végét, amiből megértettem, hogy vár engem. Halványan elmosolyodtam, kínomban pedig hajamba túrtam. Megálltam a zebránál, mert közben pirosat kaptam.
- Írt nekem üzenetet, jó éjszakát kívánt - sütöttem le szemeimet, melegség öntött el, hogy gondolt rám, azonban csupa keserű íz került számba. - Azt mondtad csalódott, tényleg az?
- Tényleg, de amiatt, hogy ma nem látott, és mellesleg aggódik érted, hogy nem érzed jól magad. Nem szeretne zavarni, nagyon hangsúlyozta, hogy pihenésre van szükséged.
A gyalogos lámpa zöldre váltott, én elindultam a zebrán és tovább hallgattam Louis csacsogását, hogy mennyire helytelen, amit tettem.
- Őszintén mondom Sophie, nem kedvelem azt az alakot, legyen akárki, vagy akármi.
- Aaron a neve - feleltem, nem szerettem, ha tárgyiasítják az embereket, főleg, hogy anno velem is úgy bántak, mint egy darab szőnyeggel.
- Pont leszarom! - csattant fel idegességében. Telefonon keresztül is bőven érezhető volt a közöttünk lévő feszültség, a beszélgetés kezdete óta.
- Szerinted ártana nekem? Ő egy orvos, inkább segít... - ingattam fejemet továbbra se értve, hogy mi a rákért nincs kibékülve se Louis, se Niall a doki haverunkkal. - Kérlek Louis legalább te legyél ne legyél olyan, mint Niall. Amúgy nem ő magyarázta be neked ezt az egészet? Hogy Aaron rosszat akar nekem és a kapcsolatom tönkre tevése a célja? Ez kész vicc... - súgtam, s átvágtam két ember között. Majd ismét egy kisebb tömeg következett az út túlsó felén.
- Ismerem a fajtáját, ott fog téged megszúrni, ahol a legjobban fáj, és hidd el ez most nem a lábad között lesz.
Felhorkantottam kijelentésén, istenem, hogy miért kell elefántot csinálniuk a bolhából. Egyszerűen nem értem meg a logikájukat, milyen okból kifolyólag bántana engem Aaron? Pont ő aki eddig egészen sokat segített. Azon kívül, hogy az elmúlt fél órában szörnyen csalódtam benne, és rendkívül erős lelkiismeret furdalást keltett bennem, szerintem nincs oka megsérteni engem. Inkább undorodok magamtól, minthogy féljek tőle.
A cipőm orrát néztem, miközben lépkedtem előre, s mikor leértem az utca végébe egy hang a fejemben, azt sugallta nézzek fel. Fejemet felkapva néztem előre a távolságba. Leengedtem testem mellé kezemet, éreztem, hogy a telefon még rázkódik, Tommo még mindig nekem mondta a magáét. Egy férfi állt az út túloldalán, sebesen elkapta fejét, ahogyan ráemeltem tekintetemet, de túlságosan sokat láttam őt ahhoz, hogy ne tudjam megmondani ki volt az. Szőke tincsei kikandikáltak kapucnija alól, míg kék szemei ismét sebeket hagytak szívemben és ha jobban megvizsgálom magam akkor bőrömön is. Szélsebesen indultam meg feléje. Nem lehet, lehetetlen, egyszerűen képtelenség, hogy őt láttam volna, hiszen a szemem előtt tartóztatták le anno. A börtönből pedig nem szökik meg ,,csak úgy", gyilkosságért ül, kizárt dolog, hogy szabadlábon járjon. Futni kezdtem utána, befordultam a sarkon, majd csalódottan vettem észre, hogy szem elől tévesztettem. Képzelődtem talán, vagy tényleg Luke Hemmings állt az út túlsó oldalán?
Visszavettem telefonomat fülemhez és közbeszakítva Louis-t, érdes, komoly hangon szóltam bele.
- Értem tudnál jönni? A kocsiban mindent elmondok - szóltam bele határozott, remegő hangon. Szerencsémre a vonal másik végén leesett a szitu.
Louis nem ellenkezett, abba hagyta a beszédet, s megkérdezte hova jöjjön, majd leraktuk.


***


Kellemetlenül éreztem magam és feszengtem attól, hogy egy légkörbe kerültem Louis-val. Még mindig combomon éreztem Aaron kezét, amitől kirázott a hideg és undorodni kezdtem magamtól. Ha úgy vesszük teljesen felesleges volt a találkozó, ugyanis Harryről semmit nem tudtam meg és az elválásunk miatt én is feldúltabb lettem.
- Nevetséges Sophie - ingatta fejét, miután elmeséltem, hogy Luke Hemmings ott teremt a szemem előtt. - Börtönben van, lecsukták. embereket ölt és most ott tölti a mindennapjait, ahol kell neki.
- Ti is embereket öltetek - mordultam fel hirtelen, mire résnyire összehúzta szemeit. - Ó - egyetlen vonalba préseltem ajkaim és lesütött szemekkel elmormoltam egy sajnálom szót. Előbb el kellene gondolkodnom azon, hogy mit mondok és mit nem. Nem érdemelte meg Tommo.
- Lényegtelen, elmúlt - rázta meg fejét, amitől egyre hosszabbodó tincsei szerteágaztak. - Kitől van a fehér rózsa? - vonta fel szemöldökét.
A kezembe tartogatott szálra néztem, aminek a tüskéi lassacskán szétmardosták tenyeremet így apró, vérző részek jelentek meg rajta. Letekertem az ablakot és azzal a lendülettel kihajítottam az utcára.
- Aaron adta, de azt hiszem nincs rá szükségem - elgondolkodtam magamban. Rám mászott, és én azok után is képes voltam megvédeni, képes voltam Louis-val veszekedni miatta. - Igazad volt - nyögtem ki és bár brutálisan fájt beismerni, de megtettem. A fiú kérdőn pillantott felém. - Aaron tényleg ,,olyas fajta" - megadva magamat kitálaltam Tommonak, hogy tulajdonképpen az egész ebédlős dolog, úgy alakult, mintha egy randi lenne, majd a végén a kezét megpihentette combomon.
- Megpróbált rád mászni? - dőlt hátra az ülésen, fészkelődve szorította erősebben a kormányt. Nyugodtan vette a megerősítő bólintásomat, nem kelt ki magából, de még csak nem is nézett rám. - Harrynek egy szót se, nem akarom, hogy a kórház dolgozói esetleg a kórház betegei legyenek.
Csendben elfogadtam, próbáltam feldolgozni magamban a történteket és megfogadtam, hogy mindenképpen rákeresek a fehér rózsa jelentésére.
- Visszatérve erre az egészre, mármint nem a dokis ügyre, hanem Harryre és rád. Rátok - mélyen sóhajtott és felém pillantva ellenőrzött engem -, minden oké veled?
Kérdésére halványan, ám őszintén elmosolyodtam. Megtörte a feszültség alatt álló jeget és el sem tudom mondani mennyire örültem kérdésének.
- Nem tudom - bámultam ki az ablakon. - Szerintem köztem és Harry között rendben lesznek a dolgok. Anya beszélni szeretne velem, Niall pedig hívott engem és én idióta nem vettem fel neki... - ismét lesütött szemekkel vizslattam körmeimet.
- Ne aggódj miatta. Időre van szüksége, hogy össze tudja szed... - különösebben nem tulajdonítottam nagyobb figyelmet Louis ezen mondatára, hosszú hetek óta hajtogatja, hogy Niall ilyen, majd rendbe jön. Azonban itt abban a szent pillanatban félbeharapta a mondanivalóját és hirtelen halkult el. Alsó ajkára harapva, szigorúan előre helyezte tekintetét, az útra koncentrált. Túlságosan jól ismertem ahhoz, hogy megállapítsam róla titkol valamit.
- Okééé - elnyújtottam az utolsó betűt, majd mikor bekanyarodtunk az utcánkba kicsatoltam az övem. - Köszönöm a fuvart, esküszöm máskor nem fogok ilyet kérni, és ilyet csinálni, mint a minap - búcsúzkodtam. - És...amúgy... Mi most...
- Mi is rendben vagyunk - miután kiszórakozta magát, hogy a nyelvem össze-vissza botladozik és nem tudok értelmesen megfogalmazni egy mondatot, egy hatalmas mosoly kíséretében kisegített. - Tudod, hogy a kezdetektől kezdve a szívem elrejtett csücskébe zártalak, oda ahol Harry és a barátságunk is tartózkodik. Tulajdonképpen egy sarokba tartozok, összetartozok...
Könnyes szemekkel vizslattam, hálásan visszahuppantam az anyósülésre és szorosan átöleltem a fiút.
- Köszönöm! - nem kellett hozzáfűznöm semmit. Mi ketten tudtuk mire értjük, és ez pont elég volt. - Mennem kell, anya tuti tiszta ideg - sóhajtottam. - Amúgy Mona-nak mit mondtál erről az egészről?
- Még semmit. Megyek haza és szépen elmondom az igazságot neki, nem engedhetem meg, hogy egy hazugság szétcsessze azt a kapcsolatomat, amilyenre évek óta vágytam.
Keserű íz töltötte be számat. Hát persze, a kapcsolatoknak az igazságra kell alapulniuk, ezt alátámasztom, még ha sokszor meg is szegem, akaratom ellenére is. Mindennél jobban szeretném, ha Harrynek jó lenne, ezt csak miatta teszem. Elköszöntem Louis-tól és belevetettem magam a dolgok nehezébe. Szembe kellett néznem két dühös szülővel. 


***


Amint becsuktam magam után a bejárati ajtót és levetettem cipőmet, anya hangja a nappaliba invitált. 
- Sophie, Kicsim! - kiáltotta ki és elém sétált. - Már azt hittem soha nem érsz haza, mégis mit csináltál eddig? 
Ajkamra harapva sétáltam oda a konyhapulthoz, majd töltöttem magamnak egy pohár narancslevet. Addig se kellett kifejtős választ adnom anyának. 
- Elhúzódott egy kicsit a nap. Miről szerettél volna beszélni velem? - tereltem a témát, ugyanis fogalmam sem volt, hogy milyen indokkal álltam volna elő, ha még jobban boncolni kezdi a ,,merre jártál?" szálat.
- Üljünk le egy kicsit, várjuk meg apádat - tolt a nappaliban lévő ülőgarnitúra felé. 
- Szerintem el tudod egyedül is mondani - torpantam meg és igazán kezdtem türelmetlennek lenni. Egész napos huzavona után, arra kért, hogy várjak még. 
Meglepetten nézett rám, nem számolt azzal, hogy ezt a választ kapja tőlem. Végül megadta magát és nagy sóhaj kíséretében belekezdett. 
- Tudom, hogy megegyeztünk, hogy egy időre pihenteted az egyetemet, halasztasz egy kicsit és visszamész rá. Igazából nem tudom, hogy fejezzem ezt ki, és hogyan vezessem fel a témát, de apáddal még mindig aggódunk az állapotod miatt. Szeretnénk, ha mégis elfogadnád az ajánlatot és elmennél egy pszichiáterhez.
Nagyokat pislogva dolgoztam fel az információkat miszerint a szüleim még mindig nem fogták fel, hogy felnőttem és meg tudok egyedül küzdeni a problémáimmal. Gyerekmódjára viselkednek velem továbbra is, ez pedig teljességgel kiborított. 
- Hogy micsoda? - kérdeztem indulatokkal teli. - Gyógyszerekkel akartok kezeltetni? - kínomban felnevettem, és a hangos vihogás után lehet pár ember azt gondolta volna, hogy tényleg egy pszichiáter segítségére szorulok. - Nézd anya, hogy is mondjam? Nagyon kedves és megható tőletek ez az egész, de nem vagyok hajlandó olyasvalaki segítségét elfogadni, akit még nem is ismerek. Megoldom ezt magamtól is. Nem szeretném tudatmódosító szerek alá vetni magamat, nem akarom kitenni ennek sem az elmém, sem a testem, sem Harryt. Mert gondolom a következő az lenne, hogy miatta kerülök oda, ő pedig nem dolgozná fel a tényt, hogy belehurcolt ebbe a harcba. 
Anya kétségbeesett arccal és felszegett állal állta a sarat, s továbbra is állította, hogy segítségre van szükségem. 
- Erről beszélek Kicsim! - rázta meg neheztelően fejét. 
- Mégis miről? - értetlenkedtem és vártam a kielégítő válaszát. 
- Jó, feladom - csapott térdére -, amióta megismerted Harryt teljesen ki vagy fordulva magadból. Feleselsz, szájalsz, felvettél egy utcai stílust, amire én és apád soha nem tanítottunk. Ne értsd félre, úgy szeretünk, ahogyan vagy, de Sophie... Elvesztetted magad, eltűnt az a kislány, aki szeretettel állt az élethez, szeretettel tanult és bánt az emberekkel. Titkolózol, hazudsz. Most se tudom, hogy hol voltál délután, kivel töltötted a napodat, rávágtál egy furcsa választ, ha pedig azt hiszed, hogy én azt elhittem, akkor nagyon tévedsz. Az anyád vagyok, ismerem minden porcikádat és megérzem ha hazudsz. Nem tudom, hogy hol jár a kapcsolatotok Harryvel és igazá...
- Stop - emeltem fel kezem, lehunyt szemekkel ismét alsó ajkamra haraptam, úgy ahogyan azt már sokszor tettem a  nap folyamán. Éreztem, hogy ki fog sebesedni. - Nem akarom hallani a folytatást, eddig se akartam meghallgatni. Te viszont végig fogsz engem, legalább most az egyszer. Először is szerintem ideje lenne észrevennetek azt, hogy már nem vagyok többé kislány. Másodszor, ha adtatok volna nekem teret anno, ha engedtétek volna, hogy egy kicsikét jobban kibontakozzak. Ha engedtétek volna, hogy legyenek normális barátaim, elmehessek bulizni, csajos estét tartani. Ha csak egy icike-picikét is engedékenyebbek lettetek volna, akkor most lehet nem így állnék hozzá a dolgokhoz. De tudod mit? Nem hagytatok érvényesülni a világban, és kezdem azt észrevenni, hogy most huszonéves fejjel is irányítani akarjátok az életemet. Nincs velem semmi baj, egyszerűen szeretnék saját magamtól élni, szeretném, ha saját magam tudnám megoldani a problémáim és nem a ti kezetek által. Igen valamikor szeretném folytatni a tanulmányaimat, de addig - gondolkodtam igen terhelten -, addig szerzek munkát és, hogy ne legyek a terhetekre még el is költözök. Ha már itt tartunk, nem tudom mit szerettél volna a Harryre eső résznél közölni, de élünk és virulunk, soha életemben nem voltam még ilyen boldog, hogy pedig megelőzzem a válaszodat megbeszélem vele, hogy hozzáköltözhessek. Meg tudom oldani, nem kell laskást keresned, köszönöm. 
Teljesen kikészülve indultam meg az emeletre vezető lépcső felé.
- Ó, és nem szeretnék nyomot hagyni benned. A mai napomat Aaron Hylanddal, a fiatal doktorral töltöttem, aki kisegített a kórházban. Remélem ezek után jól alszol! - mert, hogy én nem az tuti. Egy napra enyhén sok(k) volt a sok gond. Elegem lett Aaronból, elegem lett a szüleimből, elegem lett abból, hogy folyton befolyás alatt állok és csak azt hallgatom, hogy mikor kérne segítséget kérnem. Úgy érzem, ha szükségem lesz rá, akkor megteszem, de addig nem. 


the vampire diaries, Nina Dobrev, and tvd képMeg sem várva anyám reakcióját hátat fordítva felrohantam a szobámba. Mobilomra pillantottam, majd ismét rámentem Harry üzenetére. Kegyetlenül fájt az egész. Annyi minden volt, amit nem mondhattam el neki, mert azok az emberek jönnének ki belőle rosszul akik számítanak. Mintha Louis egy kicsikét hatni szeretett volna rám a mai napon, s ezért mondta azt hogy egy kapcsolat az őszinteségre épül. Minden esetre képtelen voltam bárkihez is fordulni, mindenki hirtelen lökött el magától. én pedig túlságosan hirtelen döntöttem és kezdtem el zuhanni. Nem bírtam megbirkózni a sok teherrel, magamra zártam a fürdőszobám ajtaját és kivettem pár gyógyszert a fiókból. Találtam egy lapos flakont, emlékszem még Harrytől szedtem el, mikor még aktívan élte az alkoholizálós életét. Megígértem neki, hogy soha többet nem teszem ezt, hogy azután az este után soha többet nem teszek magamba kárt. Tudom mennyire megijesztettem akkor, tudom, hogy mennyire fog neki ez is fájni, de most önzőnek kellett lennem. Bemásztam a fürdőkádba, egyik markomba szorongattam a bogyókat, míg másikba a flakont. Bevettem pár szem fejfájás csillapítót, amire azután meghúztam a szeszes üveget. Sírva, felhúzott térdekkel nyitottam meg a csapot és hagytam, hogy a jéghideg víz lemossa rólam a fájdalmat. Nem sikerült. 



2016. július 17., vasárnap

II. Évad: 8. Rész - ,,Bízhatok benned?"

Szervusztok Drágáim! 


Végre! - gondolhatjátok most. Őszintén én is ezt gondolom. Hosszadalmas veszekedéssel magammal, de sikeresen megírtam a következő részt. Napok óta képtelen voltam leülni és normálisan végig gondolni az eseményeket. Ugyanis, amit elképzeltem, azt teljesen porrá romboltam. Nem tartottam méltónak, nem volt tökéletes, nem éreztem azt, hogy ,,Igen! Ennek így kell lennie!". Szóval hosszú napokig cibálva a JBF-t átgondoltam az eseményeket, és azt hiszem megtaláltam a módját annak, hogy folytassam. 
Nagyon-nagyon félek, és rettentően izgulok, hogy mit fogtok hozzá szólni, de remélem nem tántorodtok meg tőle. Próbálom a lehető legjobbat kihozni belőle! A késéshez a rész hossza is igencsak közrejátszott. Mindenképpen szerettem volna leírni egy fontos jelenetet a részbe, de egy kicsit hosszúra sikeredett, így a következőre csúszik... Ééééééééééés ennek köszönhetően ennek a résznek a teljes végét át kellett szabnom! :) Hurrá!

Jó olvasását kívánok! Várom a kommenteket, hogy mit szóltok az újonnan kialakult helyzethez és, hogy miket reméltek a jövőben!

All the love, L xx. 




Sophie Angel


*Visszaemlékezés*



Reggel az első napsugárra - ami átszűrődött a függönyön - kinyitottam szemeimet és kikuszálódtam a meleg ágyból. Felkaptam kezeim közé a tegnapi ruháimat, majd azokkal együtt a fürdőbe indultam. Egy frissítő zuhany után pedig lekeveredtem a konyhába, ahol az újdonsült párocska vidáman készülődött reggelizni.
- Oda fogod égetni! - nevetett fel Mona.
- Én? Soha! - incselkedett és folytatta a rántotta sütés módszerét. Ez annyiból állt hogy hátat fordítva a tűzhelynek, egy kézzel húzogatta ide-oda a serpenyőt. Meglehetősen nagy mozdulatokkal, így történt az, hogy több tojás hevert a serpenyőn kívül, mint belül. 
Egyszerre fordultak felém, mikor köszöntem nekik és helyet foglaltam az egyik bárszéken.
- Rántottát? - mutatta fel Louis a serpenyőt, óriási vigyorral az arcán.
- Öhm - húztam el a számat, mire barátnőm megbökte a lábam. - Köszönöm, kedves ajánlatodat Louis, de az a helyzet, hogy még nem vagyok éhes. Viszont egy kávét szívesen elfogadnék - mosolyogtam rá és miután összenéztem Mona-val kifújtam a levegőt. Kezeim között forgattam a telefonomat és idegesen vártam azt a fontos hívást, amit tegnap lebeszéltem.
Lelkem mélyén minél jobban szerettem volna elkerülni a találkozót, ahogyan teltek a percek, egyre jobban éreztem azt, hogy ez így nem lesz jó. Be kellett volna mennem Harryhez a kórházba, minden nap együtt ebédelek vele, mégis hogyan magyarázom ki, ha nem jelenek meg? Agyalásba kezdtem, semmi áron nem akartam neki hazudni, az kihatna a kapcsolatunkra és ott tartanánk, ahol az elején jártunk. Viszont nem szerettem volna közölni vele, hogy az orvosával találkozok, még ha ez csak egy baráti találkozó is. A másik felem, pedig szörnyen el akarta panaszolni a világfájdalmaimat egy olyannak, aki tud segíteni hiszen orvos. Esetleg Harryről is megtudakolhatok tőle dolgokat. Na és ha már Harrynél tartunk Louis azt mondta beszél vele, hogy mégis mi jár mostanság a fejében, előttem nem igazán képes megnyílni. Bármilyen felhőtlen a kapcsolatunk, a bizonyos eset óta képtelen volt megcsókolni, egyre jobban elzárkózik és csak néha tudok belőle szavakat kipréselni. Fájt így látni, ezért minden kis segítség sokat jelentett.
- Azt gondoltam - tett le elém Louis egy fehér bögrét, amibe azután kávét öntött -, hogy ma meglátogatom Harryt a kórházban. Valamikor ebédidőben megyek és akkor viszek neki egy kis kaját, azt tuti díjazza - fordult felém hatalmas mosollyal. Hálásan pillantottam rá miközben leraktam a kezemben tartogatott mobilomat az asztalra és reggeli turbómért nyúltam. Amint az asztalt érintette a készülék rezegni kezdett. Aaron Hyland neve pedig ott villogott a kijelzőmön. Sajnos nem csak az én tekintetem szegeződött a kijelzőre, hanem a velem szemben helyet foglaló fiúé is, akinek elakadt a lélegzete. Lesütött szemekkel felkaptam a telefont és egy halk ,,elnézést" elmormolva félrementem telefonálni.
- Szia - szóltam bele olyan kedvesen, ahogyan csak tudtam és megpróbáltam nem remegni az izgalomtól.
- Szia Sophie - jött a válasz. Befordultam a fürdőszobába, magamra csuktam az ajtót, majd leültem a fürdőkád szélére. - Szóval akkor volna kedved ma velem ebédelni?
- Ami azt illeti... - számat elhúzva álltam fel a kád széléről. A tükör elé sétáltam, hogy jobban szemügyre vegyem magamat. Karikás szemek, lelapult haj, fakó bőr, valamit kezdened kell magaddal Sophie vagy megőrülsz. Ismét. Muszáj, hogy segítséget kérj egy szakorvostól, nem mehet így tovább. Belül üvöltöttem minden egyes porcikámmal, hogy ellenzem ezt a találkozót. Se kedvem, se energiám nem volt jó arcot vágni, és nem szerettem volna sok ember között megjelenni. Ám a tudat, ami bennem élt, hogy ha burkoltan közlöm vele Harry tüneteit, miszerint sokszor kedvtelen, visszahúzódó és elzárkózott, az hajtott engem. Talán Aaron tud segíteni. Talán jó ember, meg kellene ismernem. Megtámaszkodtam a mosdókagyló szélén és mivel Aaron visszakérdezett a telefonban, hogy ,,Nos?", muszáj volt valamit válaszolnom. Nem mondhattam nemet, nem szerettem volna pszichiátriára kerülni, hogy aztán ott kezeljenek gyógyszerekkel, Harryvel együtt... - Hallottam egy jó helyről, bizonyos Crowded... 
- Tudom - vágott közbe és elnevette magát. - Én is hallottam róla, terveim szerint ma ott találkoztunk volna, de így már biztos a helyszín.
- Szuper - forgattam meg szemeim és egy halk sóhaj hagyta el ajkaim.
- Mi lenne, ha olyan fél egy körül találkoznánk ott? Az nincs se korán, se későn - ahhoz képest, hogy egy délutáni kávéról volt szó...
- Az úgy megfelel - bólintottam rá eléggé szűkszavúan és minél előbb a búcsúzásra tértem, mielőtt még belekezdett volna valami hihetetlen hosszú beszédbe. - Ott találkozunk, szia! - Eltartottam magamtól a készüléket, még hallottam ahogyan egy ,,sziát" nyög bele és kisípol a vonal.
Hosszú percekig csak némán néztem a tükörben lévő önmagamat, s rájöttem arra mi minden tudnék megtenni Harryért. Egy ilyen fiút nem engedhetek el, nem is tudom elengedni.


Feleszméltem bambulásomból és letörölve az éppen legördülő, első könnycseppet megindultam az ajtó fele. Kinyitva Tommoval találtam magam szembe aki kíváncsian fürkészte arcomat, majd egy hirtelen mozdulattal visszarántott a fürdőbe.
- Na figyelj Sophie! - kezdte komolyan. Sokszor megrémisztett a komoly hangneme, ez alkalommal sem történt máshogyan. - Attól, hogy azt mondtam neked ma bemegyek Harryhez és beszélek a fejével, még nem kell olyat tenned amit később megbánsz. Azt hittem, hogy te is jössz velem, megtudjuk mi ezt beszélni felnőttek módjára, nincs szükségünk semmiféle dokira, aki beavatkozik az életükbe. Szerinted Harry akarná, hogy valami elmebajos belenyúljon a gondolataiba?
- Nem - sütöttem le szemeimet, majd a fiúra emeltem tekintetem. - Louis! Kérlek ne szól neki, ne...ne említsd meg, hogy miért nem megyek ma... - könyörögtem neki kétségbeesetten, ugyanis bevillant, hogy valahogyan meg kell majd magyaráznunk Harrynek.
- Érdeklődni fog arról, hogy hol vagy - rázta meg fejét rosszat sejtve.
- Akkor - haraptam alsó ajkamra, agyalásra késztetve a fejemet -, mondd azt neki hogy nem éreztem jól magam!
- Ennél jobb hazugságot nem tudsz kitalálni? - Kegyetlenül tudta forgatni szemeit, utáltam mikor ilyen lenézően és flegmán kezelt. hangját megemelte és némi gúnyt is éreztem benne. Végső elkeseredettségemben nem tudtam mást csinálni, mint tovább húzni az igazságot.
- Akkor csak húzd az időt. Úgy sietek ahogyan csak tudok - súgtam remegve lehunyt szemekkel.
A fiú megfordult és egy erős, hosszú sóhaj hagyta el száját.
- Ugye tudod, hogy utálok titkolózni? Főleg a legjobb barátom és Mona előtt. Sok lesz Sophie, lassacskán túl sok titkodat őrzöm.
- Titkunkat - javítottam ki, ezzel arra céloztam, hogy az első kis piszkos ügyünk, mikor majdnem ágyba keveredtünk az mindkettőnk hibája.
- Tök mindegy - legyintett. - De egyszer meg fogok törni. Harry előtt ez nem fog menni. Titkoljam ,,azt" is, titkoljam azt, hogy Niall kiborult és még azt is, hogy találkozgatsz ezzel az alakkal.
- Évekig titkolóztál! - vágtam a fejéhez kicsit hirtelen, mire ledermedt, reszketve folytattam. - Akkor...akkor most miért nem tudsz kisegíteni? Miért nem tudod a szádat tartani? - megtörve lépkedtem a mosdókagyló felé, megtámaszkodva meredtem a tükörképemre. - Egy barátod kéri, nem egy ismeretlen, nem egy ellenség... Egy barátod segítséget kér! - Idegesen fürkésztem a mögöttem álló fiút a tükörből, nem mertem és őszintén nem is akartam megfordulni, addig nem mg éreztem, hogy eltörhet a mécses.
- Tudod Sophie, az évek folyamán rájöttem valamire. Nem tudok akarattal hazudni, anno rá voltam kényszerítve, súlyos vádak álltak a hátam mögött, minden egyes mozdulatomat és szavamat figyelték. Arra vártak mikor lépek félre, hogy aztán jól megszorongassanak. Nem sikerült nekik, mázli, hogy tudom tartani a számat - kínjában nevetni kezdett, nekem pedig összeszorult a mellkasom.
- Louis! - Könyörögve néztem alakjára, éppen csak annyira, hogy ne lássam arcát, arra koncentráltam, hogy meggyőzzem, csak még egy kicsit tartson ki. - Megígérted - suttogtam, aminek amúgy semmi értelme nem volt, mert a fürdőszoba akusztikájának köszönhetően ugyanúgy hallható volt. - Kérlek, most utoljára tedd meg értem, nincs más aki segíthetne... - még mindig nem emeltem rá tekintetemet, mert tudtam, hogy igaza van. Tényleg megint kezdtek felhalmozódni a titkot, valamelyikőnk pedig közel állt a megtörés széléhez.
- Tudom - hunyta le szemeit. - És be is tartom, de tudd - emelte fel mutató ujját és úgy magyarázott nekem -, nem szívesen teszem és előbb-utóbb valamelyikőnknek be kell számolni erről a barátnőmnek és a legjobb haveromnak. Illetve, ha idő előtt lebukunk, akkor te magyarázkodsz! - megindult az ajtó fele. Lelkem nem bírt egyszerűen megnyugodni, kellett egy biztosíték.
- Bízhatok benned? - motyogtam magam elé, és teljesen meg voltam győződve, hogy nem hallotta meg, ám hirtelen megfordult. Elkapta tekintetemet és pár pillanatig némán állt előttem. Nem mondott semmit, egyszerűen csak állt. Valójában nem is kellett beszélnie, abban a pillantásban minden benne volt, amit csak el kellett, vagy elszeretett volna mondani. Felfedeztem benne a hosszú utunkat, az ő hosszú útját. Hogy mennyi mindenen ment keresztül Harryvel és tényleg nem szívesen csinálja ezt, de nekem se szeretne csalódást okozni, így megteszi. Legnagyobb elkeseredettségére, de megteszi. Hogy miért? Természetesen ezt is Harryért. Nem szeretné, ha a barátja még rosszabbul érezné magát, vagy még nagyobbat csalódna bennem... Nem öntötte szavakba, de közölte velem, hogy vigyázzak magamra, mert nagy borzalmak között köthetek ki. Én pedig ezt egértettem és vállaltam a kockázatokat a következményekkel együtt. Felfigyeltem a mondatára, amiben Mona-t a barátnőjének nevezte. Meg szerettem volna jegyezni neki, de inkább hagytam. itt volt az ideje, hogy tudassa velünk mégis mi folyik közöttük, mondjuk nem ilyen módon vártam tőle, de akkor ez is bőven megtette. Azt is láttam szemeiben, hogy félti barátnőmet. Félti őt a titkoktól, a ,,Harry és én" kapcsolattól, de leginkább tőlem. Louis besokallt, nem is kicsit, így lefogadom bennem is csak azt látta amit nem kellett volna. És legutoljára meg kell említsem láttam benne egy pici kudarcot, illúzióvesztést, kiábrándulást, ami a mi barátságunkhoz vezetett vissza. Hogyan feltételeztem róla olyat egy pillanatig is, hogy nem fog segíteni? A mi sarunk, ezt is mi nekünk kell megoldanunk. Végül is közös a célunk, hogy Harry ismét felépüljön, és ezt úgy tudjuk megelőzni, ha nem terheljük ilyenekkel.
- Bízhatsz - bólintott tartva a szemkontaktust, majd kiment a fürdőszobából.
- Köszönöm - lihegtem megkönnyebbülve.


***


Még egy kis parfümöt fújtam magamra és leellenőriztem a halvány rózsaszín rúzsomat, mielőtt elindultam volna. Idegesen a telefonomra pillantottam, amin lassacskán delet mutatott az óra, nekem pedig összerándult a gyomorom és kezdtem azt érezni, hiába megyek ebédelni, egy falat se fog lemenni a torkomon.
- Sophie, bemehetek? - kopogott anya a szobám ajtaján és míg egyik kezemmel a karkötőm becsatolásával szenvedtem válaszoltam.
- Segítenél? - nyújtottam felé karomat.
- Hova ilyen csinosan? - kérdezte, miközben becsatolta a láncot. Alsó ajkamra haraptam, hirtelen nem tudtam mit válaszolni.
- Mona-val beugrunk a belvárosba, valamit el kell intéznie - elég gyenge hazugság volt, és szinte biztos vagyok abban, hogy nem vette be, de minden esetre elkönyveltem sikernek, ugyanis nem kérdezett vissza ezzel kapcsolatban.
- Harry?
- Kicsit később megyek be hozzá. Louis bemegy hozzá addig is, és megpróbálja egy kicsit felvidítani.
- Egy kis párcsere - nyugtázta. - Hidd el, jót fog tenni Harrynek egy kis fiús beszélgetés!
- Ezt most úgy mondtad, mintha nem menne be Louis minden második nap hozzá - jegyeztem meg hidegen és végigsimítottam a krémszínű szoknyámon. Anya elmosolyodott, majd egy nagy sóhaj kíséretében megkerült engem.
- Beszélnünk kell - simította meg fáradt arcát. Tágra nyílt szemekkel néztem felé. Ha tudta volna, hogy szívesebben maradnék beszélgetni, mint társalogni azzal a dokival...
- Anya... - húztam számat -, ez most nem a legalkalmasabb pillanat. Mona már vár rám, időpontunk van - lódítottam tovább, azután elfordultam és próbáltam úgy tenni, mintha tényleg nagyon sietnék. Közben pedig sikítottam belül, hogy mikor lesz már vége?
- Tényleg fontos lenne kicsim...
- Kérlek - néztem rá könyörgően. Megadta magát, s felállt. Az ajtóm felé vette az irányt.
- De kérlek itthon éjszakázz! Este mindenképpen le kell ülnünk...
- Jó, rendben! - zártam rövidre, kicsit túl gyorsan. - Szeretlek, szia! - intettem immáron a lépcső aljáról és kiléptem a lakásból.


***


Pontosan a Crowded előtt tett ki a taxi, mogorva tekintete arra késztetett, hogy muszáj borravalót adnom neki, s miután fizettem, beléptem az elegáns étterembe.
Aaron az étterem túlsó feléből sietett felém, széles mosollyal és két puszival köszöntött, ez követően egy szál fehér rózsát nyomott kezembe.
- Öhm... Nem is tudom... mit mondjak - hebegtem, ameddig a tökéletesen eldugott asztalunkhoz értünk.
- Ez csak egy kedves gesztus - mosolygott -, úgy ahogyan ez is - mutatott a székemre és kihúzta előttem, illedelmesen betolta alattam.
- Kö-köszönöm - nézegettem továbbra is a fehér rózsát. Rögvest egy kérdés fogalmazódott meg bennem. Miért pont fehér?
Egy középkorú pincér jelent meg mellettünk és felvette a rendelésünket. Egyszerűen nem volt étvágyam, ezért valami könnyűt és keveset kértem. A málnakrémleves, Caesar-saláta kombináció mellett döntöttem, talán egyik se terhel meg annyira. Nem tudtam, hogy hogyan kell elkezdeni egy ilyen beszélgetést. Még soha nem voltam ebédnek álcázott ,,terápián". Feszengve ültem, s próbáltam elkerülni a szemkontaktus. Azonban, mikor a pincér kihozta a levesünket és éppen belekezdtem az elfogyasztásába Aaron felszólalt.
- Figyelj Sophie - kezdte komoran -, nem elrabolni akarlak, nem tervezek semmit se az ég adta világon. Kérlek ne úgy fogd fel ezt a kis találkozót, mintha kényszerből lennél itt - enyhén szétnyíltak ajkaim, készültem közbevágni, hogy pedig úgy érzem, de felemelte mutató ujját. - Nem! Nem szeretném hallani. Megkönnyebbíteni jöttem a helyzetedet, nem nehezíteni. Csak egy picit bízz meg bennem, vagy ha nem megy, akkor próbálj meg. Nem működik ez az egész, ha kérdezek tőled, te pedig egyszavas válaszokat adsz, ráadásul mindezt olyan feszültséggel, amit még egy vak is észrevesz. Csak próbáld meg, kérlek. Segíteni akarok - mélyen nézett szemeimben. Lassan, szaggatva fújtam ki az eddig bent tartott levegőt és beláttam magamnak, hogy ez gy tényleg nem fog menni. Félre kellett tennem a félelmeimet és a gondjaimat, mert így nem tudott rajtam segíteni. Szemeibe nézve aggodalmat és a komolyan segíteni akarást fedeztem fel. - Szóval? - felvont szemöldökkel meredt rám. Felemeltem a szalvétámat, s megtöröltem vele a számat.
- Kezdjük előröl - mosolyodtam el és lazítottam a merev ülésemen.
- Ez a beszéd! - dőlt hátra megkönnyebbülve, ezt követően máris belekezdett a munkájába. - Szóval, a játék neve kérdezz-felelek. Ne gondolj rosszra, nem a pikánsabbik fajta! - nevetett fel. - Amolyan pszichológiai az egész, kérdések mödé rejtem el azokat, amit meg szeretnék tudni rólad, így nem kerülsz kellemetlen helyztebe. Először is mesélj valamit magadról, mondjuk a családodról, a gyermekéveidről.
- Nos - kezdtem bele megremegve -, amióta az eszemet tudom London külvárosában élek, abban a házban amiben most. Annak ellenére, hogy nincs testvérem, mindig feltaláltam magam. Barátokkal, unokatestvérekkel tengettem a gyermekéveimet. Édesapám lelkész abban a negyedben, ahol lakunk, édesanyám pedig régebben rendezvényszervező volt, most azonban csak az irodából irányítja a szervezést. Nem tett jót neki a túl sok pörgés...
- Emlékeztet valakire - ismét megmutatta gyönyörű mosolyát.
- Ez célzás akart lenni? - háborodtam fel, húzva a fiú agyát.
- Nem tudom - játszott tovább. Szemet forgatva agyaltam az én kérdésemen.
- Mi vezérelt arra, hogy orvos legyél? - tettem fel a kérdést kicsit lehangolódva. Fájt a szívem kimondani ezt.
- Tulajdonképpen még nem vagyok hivatalos orvos, a szakvizsgám még hátra van. De mindig is az volt az álmom, hogy segítsek az embereken. Kiskoromban elég zűrös időszakom volt, a nagyszüleim elég korán eltávoztak erről a földről. Nagyon jó kapcsolatot ápoltam velük és a balesetük után, csak az orvosokat voltam képes hibáztatni. Ott és akkor megfogadtam, hogy bármi áron is, de én nem hagyhatom azt, hogy mások is érezzenek olyan fájdalmat, amit én. Így a szüleim biztatására és az akaratommal itt kötöttem ki.
- Ó... sajnálom, hogy... - húztam a számat.
- Ne sajnáld! Nem tudhattad, és most nem is azért vagyunk itt, hogy sajnálkozzunk! - Egy pillanatig sem hagyta, hogy kedvem alább hagyjon, azonban megjegyezte, hogy az elején mosolyogva vágtam neki, most pedig eltűnt a vigyor arcomról.
- A szüleim engem is valami ilyesminek szántak. Orvosi és jogi szak, ezek foglalkoztattak anno - feleltem csalódottan.
- Miért csak anno? Mi avatkozott közbe?
Halványan elmosolyodtam, és azt hiszem a fájdalmas része csak ekkor jött.
- Évet kellett halasztanom az egyetemen. Egy ideig sikerült pótolgatnom és nagyjából fel is zárkóztam, de képtelen voltam folytatni azok mellett, amik az elmúlt évben történtek velem.
- Veletek volt tele a sajtó - arcáról megértés sugárzódott, kezdtem megbékélni a helyzettel.
- Sőt szerintem még mindig akad pár újság, ami az ügyön csámcsog... - gondolkodtam el, azonban eszembe jutott, hogy nem törhetek meg. - De elmúlt. A lényeg, hogy minden rendeződni látszik. Bár a fizikai sebek begyógyulnak, a mentálisan okozott fájdalmat viszont, szerintem soha nem leszek képes elfelejteni. Szörnyű dolgokat láttam és annál szörnyebbeket éltem át.
Bevillant pár kép a múltból, mint például az aranyos ,,miniruhás korszakom", mikor arra kényszerítettek, hogy erotikus táncot lejtsek idegeneknek. Vagy éppen az, mikor Harryt a villamosszéken kínozták. Ezeket a sebeket senki nem tudja begyógyítani, mert kezelhetetlenek. 
- Hogyan ismerted meg Őt? - kérdése hallatán automatikusan mosoly kúszott ajkaimra és azt hiszem ez volt az, amire vártam. Hogy önfeledten áradozhassak valakinek Róla, a fiúról, akit tiszta szívemből szeretek. 
- Elég bonyolult történetünk van. Minden tavaly nyáron kezdődött... 


Furcsa módon megnyíltam, mintha tényleg ez lett volna az a kérdés, amire eddig vártam. A teljes megismerkedésünket Harryvel tulajdonképpen még senkinek nem meséltem el, ezért is volt izgalmas kicsit visszakalandozni a múltba és újra átélni a csodás pillanatokat. Már amennyire csodásak lehetnek egyes momentumok. Elmeséltem neki, hogy megmentett egy égő fától, ezáltal az egészségét kockáztatta, mert elég durva égési sérülés keletkezett a karján. Azután, hogy a cigis ügyből is kihúzott a szüleim elől. Majd képes volt ismét megsebesíteni magát, csak, hogy engem megvédjen. Elmondtam neki, hogy ezek után azt éreztem, hogy meg kell bíznom benne, vagy mintha már ezer éve ismerném, így viszonylag hamar éjszakáztam nála. Az első találkozásom Luke-kal rossz pillanatokat elevenített meg előttem, de ennek is az lett a vége, hogy Harry megmentett. Számtalanszor megmentett, Aaron megjegyezte, hogy már akkor is mennyit hősködött. Regéltem neki a FREE fogságában töltött napjainkról, hogy milyen ronda dolgokat kellett megtennem, s a megszökésünkről is mindent elmondtam. Meg persze, a hazugságairól is, hosszú hónapokig hazudott, hogy ő aztán ártatlan, míg végül kiderült csak azért is ontott ember életet. A hosszú hajsza után beleőrültem a kapcsolatunkba. A macska-egér játék kikészített, így Írországba mentem, ahol jobban megismertem Louis-t és Niallt. Elég részletesen számoltam be neki a történtekről, de azért voltak jelenetek amiket ,,véletlen" kihagytam. Ilyen volt például az első alkalmam Harryvel és a majdnem alkalmam Írországban. És furcsa módon, de a ,,Luke lelövi Harryt" sztoriból is kihagytam azt, hogy Harry végre kimondta az 'sz' betűs szót. 
- Így kerültünk kórházba. Engem már kiengedtek, de Harry még felépülőben van, bár ezeket nem tudom miért mesélem el, hiszen tisztában vagy a  kórházi ügyekkel. 
Mondatom végén a fiú nagyokat pislogott, mintha most kelt volna fel. Hiába volt magánál a regélésemnél, így is igyekeznie kellett feldolgozni a hallottakat.
- Húú - nyugtázta miközben lerakta a villáját és megtörölte a száját. - Igen energikus és eseménydús éved volt, nem csodálkozok, hogy ezek után furcsán érzel. - Burkoltan utalt arra, hogy nem furcsállja azt, hogy begolyóztam. 
- Nem tudom, hogy ilyenkor mit kell mondani... - sütöttem le szemeimet, éreztem, hogy pír kúszik orcáimra. Kínos csend telepedett közénk, amit a telefonom rezgése tört meg. A képernyőn Anya neve villant meg, ismét a ,,Beszélnünk kell!" mondat hangzott el tőle. 
- Azt, hogy ,,pincér, egy pohár fehérbort kérek" - nevetett, mire én is elmosolyodtam. Úgy gondoltam nem zavartatom magam a kütyüm rezgésével, így kikapcsoltam és egy mozdulattal a vékonyka felsőm zsebéből a táskáméba csúsztattam. Tényleg komolyan gondolta, a következő pillanatban az ebédünkhöz két pohár bor is társult. 
- Még valamit hozhatok? - kérdezte a pincér tőlünk. Aaron az arcomat fürkészte, én pedig az étlapot. 
- Valami desszertet - kutakodtam az étterem óriási választékán. Az idő múlásával megjött az étvágyam és a kedvem is. A desszert rendelése pedig a maradásomat eredményezte - Csokis brownie, vanília fagyival - szólaltam fel, már éreztem az ízét számban.
- Lehet ugyanez, illetve két csésze kávé - mondta Aaron. A középkorú férfi feljegyezte a rendelésünk és elsietett. - Folytatjuk? Te jössz! 
- Oké - kortyoltam bele a boromba. Meglehetősen jól esett. - Mesélj egy kicsit az egyetemes éveidről, annyira szeretném én is átélni azokat az éveket. Csak egy kevés jutott belőle... - hervadt le ismét a mosoly ajkaimról. Tényleg nem bántam volna, ha sikeresen elvégzem az egyetemi éveimet és valami jól fizető, befutott munkát kapok. 
- Miről meséljek neked? - könyökölt az asztalra, s csillogó tekintetével pásztázni kezdte arcomat. 
- Valami izgalmasat szeretnék hallani - tanakodtam követve a példáját és a kézfejemen megtámasztva államat. 
- Gondolom akkor egyetemes bulikon se volt részed.
- Volt egy, vagy talán kettő, de ha úgy vesszük akkor csak másfél - nevettem, miközben számoltam az első évemben beszerzett ,,jó pontjaimat". Úgy voltam vele, hogy az első évemben szeretném kitapasztalni mit is csinálhat az ember egy új környezetben. Meg persze az otthoni szigor. - A szüleim nem nagyon engedtek el azokra az igazán vad bulikra, csak szűk eseményeken voltam jelen - kortyoltam bele ismét az italomba, aminek a pohara időközben bepárásodott. - De ne gondolj szentnek, voltak azért dolgaim - emlékeztem vissza a Harryvel töltött éjszakáimra. Mondjuk azok a partik se mentek tökéletesen, valamennyi vége vérben végződött. 
- Szóval meséljek neked az egyetem pikánsabbik részéről - pimasz mosolyra húzta ajkait, kíváncsian figyeltem. 
- Kérlek - nevettem fel jóízűen. Hihetetlen mennyire közel engedtem magamhoz, mennyire hagytam, hogy megtudjon rólam dolgokat és, hogy ő is mindezt viszonozta. Nem voltam ideges, nem gondoltam arra, hogy mi történik körülöttem. Egyszerűen nem rettegtem attól, hogy bármelyik pillanatban egy fegyvert szegezhetnek a fejemhez, a stressz is elillant. Elképzelhetetlen módon felszabadultam és nevettem. Hallgattam Aaront, ahogyan mesélt. S annyira ittam szavait, hogy egy pillanatig elhittem én is átéltem ezeket. Megbíztam benne. Végre éreztem azt, amit régóta nem tapasztaltam. Társasági ember lehettem, aki boldog. 


*Visszaemlékezés vége*


- Elmész? - kérdeztem sokadszorra, s megdörzsöltem szemeimet, amik valószínűleg úgy néztek ki, mintha két napon keresztül áztattam volna őket klóros vízben. Nem tudtam felfogni miért teszi ezt velem, miért teszi ezt magával és miért teszi ezt a kapcsolatunkkal? 
- El - mondta rezzenéstelen arccal. 
- Visszajössz? - aggódva néztem, ahogyan előhalászik még egy bőröndöt a gardrób mélyéből és abba is csomagolni kezd. Természetesen nem válaszolt, miért is válaszolt volna? - Kikísérjelek? 
- Nincs rá szükségem - felelte továbbra is érzelmek nélkül. vagyis ő azt hitte, hogy érzelmek nélkül. Tökéletesen kivettem testtartásából és mozgásából, hogy gond van. Remegett, úgy, ahogyan még ezelőtt soha. Én pedig újra félni kezdtem.