music

2019. augusztus 13., kedd

II. Évad: 15. Rész - Bosszúvágy


,,Dönteni arról, hogy mi a helyes és mi nem. Felelősséget vállalni mások iránt. Mérlegelni, hogy melyik opció éri meg jobban. Ész vagy szív? Szív vagy ész? És vajon mi van, ha az agyad kikapcsol a szíveddel párhuzamban, s csak a lendület, amelyet a méreg váltott ki visz tovább? 



Sophie Angel


Az egy üveg vörösbor után következett még egy üveg, majd a vacsora befejeztével áttértünk az
étterem bár részébe, ahol koktélokkal ismerkedtünk. A kettőnk között húzódó fagyos hangulat, amelyet Harry említése váltott ki, hamar elillant, köszönhetően az alkoholnak. S, mikor már a negyedik színes, égető löttybe kortyoltam bele, éreztem, hogy kezdem elveszíteni testem felett az irányítást. Érzékelésem egyre jobban tompult, s egyre harsányabban nevettem Aaron történetein. Beszédem lelassult, koncentrálnom kellett arra amit mondani szerettem volna.
- Ne hara-haragudj, de kimegyek - közöltem ittas állapotban.
- Micsoda?! - vonta fel nevetve szemöldökét randipartnerem. - Hova mész Sophie?
Résnyire összehúzott szemekkel mértem be, hogy Aaron milyen távolságban ül a bárszéken mellettem.
- Jaaaa, mosdóba... Tudod... - Nehezen mozogva kászálódtam le a magas székről, s hogy bebiztosítsam egyensúlyomat Aaron karjaiban kapaszkodtam meg. Homály telepedett a csendesnek tűnő, zajos bárhelységre. Hosszú pillanatokig csak bámultam, ahogyan szorítom karját, majd tekintetem a mellkasán keresztül az ajkaira vándorolt. - Jöhetsz te is... - súgtam magam elé, mire felnevetett.
- Azt hiszem oda én nem mehetek be... Itt megvárlak. Ezt idd meg addig - kikapta kezeim közül a koktélos poharat, és egy nagy adag vizet nyomott helyére. - Addig rendelek neked még egy pohár vizet!
- Sietek vissza! - kacsintottam pimaszul rá, miután egybe lehúztam a folyadékot, majd egy kicsit rájátszva mozdulataimra, kecsesen a csípőmet ringatva indultam el, hogy aztán a távolból visszapillanthassak a bárnál üldögélő férfira és nyugtázhassam magamnak azt, hogy szerencsés vagyok, amiért megismertem. Hosszú idő után először éreztem azt, hogy valami nem fáj. A bennem lévő vihar elcsendesedett és a viharban táncoló démonokat elnyelte a föld. Olyan érzés volt, mintha boldog lettem volna, bár nem nagyon tudtam már milyen is az igazából.


Nehézségek közepette visszarángattam magamra a neccharisnyámat, majd a kézmosók felé indultam. A tükörbe belepillantva konstatáltam, hogy valamit kezdenem kell az külsőmmel, az este során nem csak én, de a sminkem is szétcsúszott. Kivettem tehát púderemet a retikülömből, hogy megigazítsam csillogó orcámat, azonban pillanatokon belül a földre hullott, ezer darabra törve a kőpúder. Fejembe és mellkasomba éles fájdalom nyílalt. A mosdó hirtelen kezdett forogni és mintha a négy fal egyre jobban közeledett volna felém. Olyan volt, mintha egy dobozba zártak volna. Levegőm is olyan gyorsan fogyott. Kétségbeesetten kapkodtam táskám felé, kiöntöttem az egész tartalmát, hogy megtaláljam a gyógyszereimet, amiket bő vízzel bevéve csak rosszabbodott az állapotom. A gyógyszerek mellett fogyaszthattam alkoholt, hiszen csak homeopátiás készítmények voltak, az érzés mégsem olyan volt, mint amikor valaki nagyon berúg és elveszti az eszméletét. Nem kellett hánynom, helyette levegőhiányban szenvedtem. Pánikrohamom volt. Nagyokat pislogva támasztottam a mosdókagylót, hideg vizet locsolva arcomba. Ismét a tükörbe pillantottam, amikor egy alakot véltem felfedezni magam mögött.
- Harry?! - kiáltottam fel, s a velem szemben lévő visszatükröződő pontot bámultam. Egyre gyorsabban és gyorsabban fújtattam. - Mit keresel itt? - hangomból hallatszott a hisztérikus tanácstalanság. Pislogtam kettőt. Még mindig ott állt. Valahogyan egy képzeletbeli határon mozogtam, nem tudtam eldönteni mi a valóság és mi nem. - Tűnj el... - súgtam magam elé, mire a fiú megrázta fejét. Idegességemben megemeltem hangomat. - Nem hallottad? - nem hallotta. A falak ismét mozogni kezdtek, mi pedig közéjük szorultunk. Csak arra tudtam gondolni, hogy nekem ez a sorsom, amint kezdem jól érezni magam, amint biztonságot tudhatok magam körül, valamilyen módon az ég megbüntet és szenvednem kell. - Tűnj el az elmémből! Nem akarlak többé látni! - sikítva rogytam a földre, ahol könnyekbe törtem ki. Azonnal kivágódott a mosdó ajtaja és Aaron karjaiban találtam magam.



Harry Styles


- Őszintén mondom Harry, mert a barátom vagy, nagyon nem jó ötlet, hogy téged küldünk ki... - halkította lejjebb a rádiót Louis, közeledtünk a célpont felé és egy ideje csak a kínos csend volt az egyetlen dolog, ami betöltötte az utasfülkét. Ekkor kapcsoltam be a rádiót, amit nem hallgathattunk sokáig, muszáj volt észrevétlennek maradnunk.
- Az nem jó ötlet, hogy a faszfej Hemmingset raktátok mellém - közöltem én is őszintén. - Semmi köze Sophie-hoz.
- Észnél van, Harry. Luke most nálad ezerszer jobban ott van fejben - Tommo megköszörülte a torkát, majd óvatosan rám pillantott. - Segíteni akar.
Szemeim tágra nyíltak, felkeltette érdeklődésemet. Azonnal megváltozott testtartásom az ülésen, érdeklődést és kíváncsiságot mutattam.
- Kis híján megölt engem. A mai napig az oldalamon fogom hordozni a nyomát. Hogy gondolja ezt?
- Harry, ne felejtsd el ki szólt a FREE-nek hogy a Desire mire készül! - emelte feljebb hangját.
- Ha nem szólt volna, akkor nem kellett volna tönkre tennem Sophie-t, konkrétan a féreg Hyland kezeibe löktem! Van fogalmatok róla, hogy mit életem meg ezzel? A csupa nagybetűs, maffiózó HARRY STYLES megtört, ráadásul mindenki szeme láttára! Fogalmam sincs mikor fogom visszanyerni azt a tiszteletet, amit elvesztettem.
- Neked komolyan ez a fontos? - csapott idegesen a kormányra. - Az ég áldjon meg, ha nem szólt volna, akkor most mindannyian halottak lennénk, vagy az életünk hátralévő részét a börtön rácsai mögött tölthetnénk! Gondolkozz már cseszd meg! Ez neked a testvériség, ezt teszed a családoddal?
Nem szóltam vissza, magamba merültem, s csendben bámultam ki a szélvédő ablakon. Louis sértetten vezetett tovább, amikor megszólalt az adóvevő, és a többiek jelezték, hogy Luke az étterem hátsó parkolójában vár, én maradjak a szemközti üzletsoron addig amíg nem ad jelet. Magabiztosan, jéghideg szívvel vettem elő a pisztolyt, majd táraztam fel. Különösebb magyarázatot nem adtam Louis-nak, tudta, hogy jobb félni, mint megijedni, azonban egy FREE tag nem fél, hanem ösztönösen cselekszik. Nem terveztem életeket kiontani azon az estén, csupán csak felkészültem. Nem tudhatjuk, hogy a Desire hol vár ránk lesben, igazából pontosan azt se tudjuk, hogy ki Desire tag és ki nem, viszont fel lehet őket ismerni. A szemük sarkából figyelnek, s próbálják minden mozdulatunkat követni. Egy lépéssel előttünk járnak, azonban, ha mi nem lépésekben játszunk, akkor mi vagyunk előttük. Az szablya meg a szabályokat, aki meg is tudja szegni őket.
- Itt vagyunk - a fekete autó motorja lassan és csendesen állt le. Pont úgy, ahogyan illik.
Elsüllyesztettem a fegyvert az övtartómon lévő tartóban, majd rátűrtem fekete pólómat. Már éppen nyúltam a kilincs felé, amikor Tommo felém fordult.
- Ésszel haver - magam elé meredve bólintottam.
- Néztem már szembe a halállal, és az közel se volt olyan ijesztő, mint az, amit akkor érzek, ha belegondolok, hogy elveszíthetem Őt.


Végig a fal mellett lapultam meg, amíg Luke a hátsó bejáratnál állt és várta a jelentést a belső kémeinktől, mondván mi történik a helyszínen. Háromszor villant fel a szemközti sor kis utcájából a vörös lézer pont, ez volt a jel, amire meg kellett indulnom.
- A hátsó részben ülnek, a bárrésznél - mondta Luke kissé recsegve az adóvevőbe.
Kezemből majdnem kiesett a készülék, mikor az üvegablakon keresztül megpillantottam Sophie-t. Hosszú idő telt el, amióta nem láttam, így lélegzetvisszafojtva figyeltem minden egyes mozdulatát. Ahogy aprókat kortyolt a kezében lévő koktélból, majd hátratűrte a szemébe lógó barna hajtincsét. Megmozdult és leszállt a magas bárszékről, engem pedig elöntött egy meglepően furcsa ám meleg érzés. Szemeimmel követtem imbolygó mozzanatait, amit valószínűleg az alkohol váltott ki belőle. Felettébb boldognak tűnt, óriási mosoly ült arcán mindvégig. Egyszerre volt szívbemarkoló és megnyugtató érzés, mintha biztonságban lenne, de csupán csak egy csali...
Befordult a mosdók irányába és eltűnt az ajtó mögött. Egészen addig nem vettem szemügyre partneré, akire pusztán elég volt rágondolni, a hideg rázott. Undorodtam tőle, undorodtam minden tettétől, hogy képes ennyire Sophie közelébe férkőzni, és arra vár, hogy mikor kerül a lány érzelmileg instabil állapotba, hogy aztán lecsaphasson. Féltem a legrosszabbtól, hogy Sophie tényleg olyan mélyre jut, ahonnan nem tud egyedül szabadulni, és annál a pontnál dönt úgy Hyland, illetve a Desire, hogy felhasználják a lányt, megzsarolják a FREE-t, hogy adjuk fel magunkat és akkor megkapjuk Sophie-t. A FREE tudatosan döntött úgy, hogy nekem el kell löknöm őt magamtól, így nem eshet baja, ha a Desire közeledik, teljesen kimaradt volna a ,,buliból". Ám akkor még nem gondoltuk, hogy az álnok Aaron Hyland kezeibe sodorja a szél, aki mindezek mellett aktív Desire tag. Egy valamit megúsztunk: Sophie nem fog rólunk kiadni semmilyen információt, annak fejében, hogy remélhetőleg akkora fájdalmat okoztam neki, hogy egy szót sem ejt rólam. És pontosan ezért utáltam magam az egész helyzettel együtt. Mert ő volt az a személy, akit soha, de soha nem szándékoztam megbántani.


Kábán bámultam az üvegen keresztül üldögélő Hylandot, ahogyan nagyokat kortyolt poharából, majd mikor maga elé kapta az újabb pohár átlátszó folyadékot, zsebébe nyúlt. Kis tasakot húzott elő, s körbepillantott mielőtt egy óvatos mozdulattal a tasak tartalmát a pohárba öntötte volna. A folyadék másodpercek alatt elegyedett a porral, én pedig másodpercek alatt döntöttem úgy, hogy nem érdekel ha lelőnek, berontok a bárba.
Heves léptekkel közeledtem az étterem ajtaja felé, amikor az övtartómon lógó adóvevő recsegni kezdett.
- MÉGIS MI A FRANCOT MŰVELSZ, STYLES??? - ordította teli torokból Luke.
Figyelmen kívül hagytam szavait. Pontosan látta mit csinálok és, hogy éppen a tervet húzom keresztbe. Az épületbe beérve valószínűleg leárnyékoltságot kapott kézi walkie talkie-m, mert Luke hangját nem hallottam többször.
Ingerülten, megfeszült izmokkal és nem törődve azzal, hogy kinek vagyok gyanús, sétáltam végig az éttermi részen, egészen a bár nagy ajtajáig, ahol megálltam, majd rövid hezitálást követően a mosdók felé vettem az irányt, ahol Sophie tartózkodott. Amin befordultam az eldugottabb részre kiabálásra lettem figyelmes, majd egyre erősödő sikításokra, amik a női mosdóból szűrődtek ki. Az ajtó előtt megállva, megnövekedett pulzussal és rendszertelenül kalimpáló szívvel hallgatóztam.
- Tűnj el! - hisztérikus sírás. - Nem hallottad? Tűnj el az elmémből! Nem akarlak többé látni! - másodpercek leforgása alatt kellett magam elhatároznom, hogy lenyomom a remegő kezem alatt lévő kilincset és tényleg felrúgom a hosszas folyamat során felállított tervünket, vagy azonnal meghúzom magam valahol a közeledő léptek elől. Louis szavai csengtek füleimben: testvériség.
A férfi mosdó ajtaját löktem be, s vártam amíg a mellettem lévő női illemhely ajtaja bevágódik. Kiszűrődött Hyland és Sophie hangja, azonban innentől kezdve nem figyeltem szóváltásukra. Észt vesztve rohanni kezdtem a bárhelység felé. Pontosan ott álltam meg, ahol megelőzően ők ketten ültek, és reményeim beigazolódtak, az átlátszó folyadék érintetlenül díszelgett a bárpulton.
- Most vagy soha, Harry - súgtam magam elé, majd az oldalamon lévő adóvevőhöz kaptam. Lenyomva a nagy fekete gombot hadarni kezdtem - Óriási hülyeséget csináltam, mihamarabb el kell hagynom az épületet, vagy...
Nem tudtam mit öntött Hyland a pohárba, azonnal lehúztam mielőtt valaki mást talált volna be. Mondjuk visszatérnek és megitatja Sophie-val, mert tuti ezt eszelte ki.
- MARADJ, AHOL VAGY, STYLES! - jött az éles válasz Luke-tól. Hálát adtam az égnek, amiért a bárrészben fogható volt a jel és meghallották azt, amit mondtam. - Ha most elindulsz kifelé, akkor mindent megcseszhetünk! Hyland és a drágalátos szerelemed most indultak meg kifelé. Mondjuk Angel kisasszony alig bír megállni a két lábán, Hyland meg kihasználja tehetetlenségér, olyan helyen fogdossa, ahol...
Kezdtem összerakni magamban a kockát. Nem akartam belegondolni, hogy az este folyamán Sophie mennyit ihatott meg abból, amit Hyland itt kotyvasztott neki. Már értettem kirohanását a mosdóban, rohama volt, amin segítenem kellett volna, de nem tettem. Elöntött a méreg, a düh, és a mérhetetlen bosszúvágy. Megmagyarázhatatlan érzések törtek fel belőlem, ahogyan kirontottam az étterem ajtaján, a pincérek utánam fordultak, néhány vendégtől megvető pillantást kaptam.
- A büdös életbe! Styles, mondtam, hogy maradj a seggeden! Észre fognak venni! Hát nem érted mit kockáztatsz? - Luke szavait ismét figyelmen kívül hagytam. Elborult az agyam, egy dolog vezérelt, s hajtott. A bosszúvágy. Ez volt az a pont az este során, mikor azt éreztem, hogy én ma nem halok meg, más valaki azonban igen.
Az épületet elhagyták, kirohanva pedig láttam a gyér lámpa által megvilágított alakjukat. Ismét megszólalt az oldalamon függő adóvevő.
- MIRE KÉSZÜLSZ? - Luke hangjából érződött az idegesség.
Oldalamhoz nyúltam és elővettem a pólóm alá rejtett pisztolyt, kioldottam a biztonsági zárt rajta, miközben becéloztam a nagy terepjáró mellett álló férfit.
- Megölöm Hylandot.



Hahó Drágáim! 

A dolgok ezúttal egy kicsit belendültek... Új rész! 
Tudatnom kell veletek ismét, hogy a blog le lesz zárva! Nem hagyom a levegőben lógni a végét. Nem tudom milyen módon, és időhiányában hogyan fogom tudni ezt megvalósítani (helló egyetem), de kapni fog egy méltó lezárást. A történet vége évek óta megvan tervezve a fejemben. Már csak meg kellene valósítanom. :) 

Várom a véleményeket! 

All the love, L xx. 

2019. július 13., szombat

II. Évad: 14. Rész - Esélyek

,,Szerinted tudja milyen érzést vált ki belőlem? Fogalma sincs róla. Bármire képes lennék, hogy előre törjek és megkaparintsam. Ezt mind a múltért teszem, az elcseszett múltam miatt, amit vissza ugyan már nem csinálhatok, de a jövőmre kihat. Ezért megállítanom."




Sophie Angel


Békésen pakoltam vissza a vásárlók által kiszedett könyveket. Közben a könyvesbolt rádiójából ezerrel szóltak a frissebbnél frissebb slágerek, szóval néha ütemre lépve táncoltam át magam egyik helyről a másikra. Jól esett ez a fajta nyugalom, egy ideje a lelkemben is ezt éreztem. Legalább is az elmúlt napokban sikerült kitisztítanom a fejem. Úgy tűnt a könyvesbolt légköre jó hatással volt rám, még ha a terápiám kezdete óta egyfolytában gyengeséget érzek. Lelkileg javulok, fizikailag azonban nehezen viselem a napokat, ezért is jó a könyvboltos munka, ahol nem kell megerőltetnem magam, és csend van. Nem reped szét a fejem a zsivajtól, illetve bármikor leülhetek, ha egészségi állapotom nincs a tetőponton.

Mosolyogva kaptam fel a fejem minden egyes alkalommal, amikor meghallottam a csilingelő hangot, ez ugyanis azt jelentette, hogy újabb vásárló, könyvszerető tette be a lábát hozzánk.
- Miben segíthetek? - ugrottam azonnal fülig érő szájjal a fiatal lány elé. Pár másodpercig csak pislogott, úgy tűnt kizökkentettem őt a koncentrációjából. Két könyvet szorongatott a kezében, az egyik egy igen vastag jogi könyv volt, a másik pedig egy kottakönyv Beethoventől.
- É-én - vacillált a két könyv között kapkodva a fejét -, én még gondolkozok. - Zavartan hátratűrt füle mögé egy tincset, majd elmosolyodott. És mintha villámcsapás érte volna, megtört. - Egyszerűen nem tudom mihez kezdjek. Előttem van a pályaválasztás és rendesen be vagyok parázva. Nagy a nyomás a suliban, nagy a nyomás otthon és őszintén fogalmam sincs mihez kezdjek az elkövetkezendő időszakban. Gondoltam körbenézek milyen lehetséges könyveket kell beszereznem, ha a szüleim akaratának megfelelően jogra megyek...
Csalódottan ejtette le azt a kezét, amiben a kottakönyv volt. Megszakadt a szívem, mintha magamat láttam volna. Teljesen átéreztem a szülői kényszer és nyomás általi befolyást. Belső késztetést éreztem arra, hogy beszéljek hozzá.
- Válaszd azt, ami boldoggá tesz - sóhajtottam hosszas másodpercek elteltével, és keserű mosolyra húztam ajkaim. A lány keze alább hagyta remegését, viszont továbbra is a jogról szóló könyvet szorongatta.
- Ennyi lesz csak. - Rövidre zárta, én azonban nem bírtam nézni szenvedését. A félre rakott kottakönyvet is lecsippantottam. - De én...
- Ajándék - mosolyogtam, s feljegyeztem a nevem mellé a könyv árát. A fizetésemből ez természetesen levonásra kerül.
A lány boldogan és óriási vigyorral hagyta el az üzletet két könyv társaságában, én pedig még boldogabb voltam, hogy hiába volt döntésképtelen, ennyivel hozzá tudtam járulni a jövőjéhez.


Néhány könyv elszámolását intéztem a kasszánál, amikor újabb vevő állt meg a pult előtt.
- Jó napot kívánok! Miben segí... - tekintetem találkozott a két hideg kék szempárral. Ajkaimat mosolyra húzva figyeltem a nagy csokor virágot és a forró, pohárból gőzölgő kávét, amely mellett egy zacskóban a kedvenc péksütim csörgedezett. - Aaron! - megkerülve a pultot hagytam, hogy magához öleljen.
- Ezt neked hoztam, gondoltam kell egy kis energiabomba! - óvatosan nyújtotta át a forró italt az édességgel együtt.
- Köszönöm! - vetettem rá hálás pillantást.
- Ó, ezt pedig... - nyúlt a pultra időközben lehelyezett fehér rózsacsokor felé. - Ami azt illeti... Nehéz szavakat találnom, de valahogyan összeszedtem magamat a hetek folyamán. Sophie - nézett mélyen a szemeimbe - szeretnélek elvinni vacsorázni.
Már vettem volna a levegőt, szerettem volna megmagyarázni, hogy mivel jelenleg ő lát el szállással, így tulajdonképpen minden este együtt vacsorázunk. Közbe szólt és automatikusan javította magát.
- Egy olyan vacsorára!
Lélegzetvisszafojtva figyeltem arcvonásait. Nem tudtam mi a helyes. Hálás voltam neki, amiért segédkezett nekem, a szállás, a terápiám, a gyógyszereim.
- Aaron... - ráztam meg hitetlenül fejemet, ugyanis az utóbbi időben ezt többször is eljátszottuk. - A páciensed vagyok, az orvosi esküd tiltja, hogy a betegeiddel alakíts ki kapcsolatot. - Nekem pedig a szívem ezer darabkája hevesen tiltakozik, hogy továbblépjek és új életet kezdjek.
- Figyelj - tett egy lépést felém, és kezeimet kezei közé vette. Hüvelykujjával simított végig kézfejemen. - Én hiszek abban, hogy meg tudnánk oldani. Gondolj csak bele, felnőttek vagyunk, te hamarosan 22, én pedig frissen végzett orvos, akinek még a szakdolgozata hátra van. A köztünk lévő korkülönbség zavar? 4 év nem sok, a kor csak egy szám. Ha a terápiák aggasztanak és az, hogy az orvosod vagyok, ne félj. Így csak közelebb kerülnénk egymáshoz. Sophie - nagyot nyelt, angyali tekintete miatt megolvadt rideg szívem -, meg szeretnélek ismerni. Mindenhogyan. Adj egy esélyt könyörgöm.
Hatalmas súly nehezedett mellkasomra, hirtelenjében nem kaptam levegőt és szótlanná váltam. Én nagyon szerettem volna neki esélyt adni. Ez a férfi maga a tökély megtestesítője, én pedig pont ettől féltem. Hogy ismét beleszeretek egy olyasvalakibe, aki teljesen elbűvöl, magáévá tesz, és egyszer csak megint szétnyílik a talaj alattam, zuhanásba kezdek, de akkor már nem lesz ott senki, aki elkapna. Félek, hogy ezt a tökéletes dolgot is elveszi tőlem az ég, és magamra maradok. Viszont nem maradhatok életem végéig a jól kiásott gödrömben, ki kell belőle másznom valahogyan. A kapaszkodó meg itt van az orrom előtt, csak ki kellene tapasztalnom, hogy stabil-e?
- Kérlek - súgta.
- Rendben - sóhajtottam. Azzal a lendülettel felszabadult érzés fogott el, mintha ismét leráztam volna magamról a láncokat és szárnyaimat kibontakoztatnám. Természetesen vegyítve a kellemetlen fejfájással. Arcom eltorzult miközben halántékomhoz kaptam. - Ne haragudj, egész nap gyötör a rosszul lét.
- Lehet erősebb gyógyszerekre lenne szükséged - aggódó tekintete tükrözte a mérhetetlen boldogságát, amit én váltottam ki belőle. - Mindig van nálam pár darab az ilyen esetek miatt, kiszaladok érte a kocsiba.
Átadta a nagy csokor virágot, majd perceken belül visszatért. Én eközben újabb vásárlót eresztettem el mosolyogva.
- Köszönöm! - vettem át a kis dobozt.
- Én köszönöm. Este találkozunk! - mellém lépve egy óvatos puszit lehelt orcámra, s sietősen elhagyta a helyszínt.



Harry Styles


Idegesen doboltam térdemen, gyűrűimet már századjára rendezgettem át ujjaimon, mire Louis is végre megérkezett a FREE ideiglenes tárgyalótermébe, ami egy átrendezett nappali volt, közepén egy óriási asztallal. A szoba lassacskán hasonlított egy kémek által belakott terepre. A fehér mágneses táblákon különféle színkódokkal elhelyezett térképek és fényképek sorakoztak, post it cetlikkel ellátva.
- Elkapták még két tagjukat! - dobott le egy sárga borítékot Tomlinson az asztal közepére.
Kezeimet összekulcsolva vártam, hogy annak az átkozott csalónak is közötte legyen a neve. Luke nyúlt először a borítékért, én próbáltam megőrizni a hidegvéremet és azt sugározni a többiek felé, hogy ezúttal nem vesztem el a fejemet, kezeim között tartom az ügyet és nyugodtan kezelek mindent. Akár csak régen. Sophie előtt.
A szőke hajú srác felnyitotta, majd a fényképeket tanulmányozva, fejét megrázva felém hajította, mire megzuhanva bámultam azt a két fotót. Egyik sem Aaron Hyland volt.
- A mai kiküldetésre én megyek - álltam fel, s a képeket egy-egy mágnessel felhelyeztem a fémtáblára, közben piros filccel kihúzva a két férfi nevét.
- Hogy aztán lebukjunk? Felejtsd el Harry! Ha Sophie meglát és elköpi annak az átkozott drogosnak, akkor vége az egész tervnek, baszhatjuk a Desire lebuktatását! - köpte Hemmings a szavakat.
- Így meg időt hagyunk nekik! Azt akarjátok, hogy előbb bukjon a FREE?! - fordultam vissza továbbra is erősen megőrizve higgadtságomat. Éreztem magamon a srácok képzeletbeli hátba veregetését, amiért nem estem neki Luke-nak.
- Papíron nem létezik a FREE - erősítette meg Clifford a szőke seggfejet. - A rendőrség szerint Fred letartóztatásával véget vetettek mindennek!
Tekintetem találkozott Louis-éval , aki aprót bólintott. Pár nappal ezelőtt tisztázta velem ezt a ,,hogyan oszlottunk fel-hogyan vagyunk most mégis itt" ügyet. Erre eszeltünk ki közösen egy tervet, amit nem lehetett csak úgy, simán tálalni a többieknek. Várnunk kellett a megfelelő pillanatra, várnunk kellett arra, hogy szépen be tudjuk adagolni, be kellett biztosítanunk a legkiélezettebb helyzetet, amikor mindenki egyöntetűen rábólint az ajánlatunkra.
- Adjuk fel magunkat a rendőrségnek - kimért hangsúllyal közöltem, majd nekidőlve az ajtófélfának vártam a reakciókat. Döbbenet, kikerekedett szemek és elhűlt tekintetek fogadtak.
- Neked az agyadra ment az élet, Styles! - kiáltott fel Luke. - Normális vagy? Mégis, hogy juthat ilyen az eszedbe?!
Magabiztos mosolyra húztam ajkaimat, ellöktem magam az ajtókerettől és az asztalra támaszkodva belekezdtem a terv ismertetésébe.
- Nos, a rendőrség a cuki Fred elfogásával betudta a FREE feloszlatását. Amely annyit jelent, hogy a drogkereskedő, kurva futtató, ember rabló alakulatunk befuccsolt. Ez kinek szívfájdalom, ki pedig új esélyként éli meg az életben. Hiszen nem sokak vagyunk veteránok, a nagykutyák mind a rácsok mögött pihennek. Ahogyan elnézem az újított szervezet maradt meg - egyenként végig pillantottam a tagokon. Ki nagyon fiatal volt, ki teljesen új, azonban egy közös dolog miatt voltunk egy helyen. A FREE a családunk része volt, valakinek képletesen, valakinek ténylegesen. - Ne mondjátok azt, hogy nektek nem fontos, ami itt van. Nézzetek körbe, mindannyian hálásak lehettek azért, hogy itt vagytok. Miért ne folytathatnánk ezentúl a jó oldalon? Fejezzük be a mocskos ügyeke, és próbáljunk meg az életért cselekedni. Kaptunk egy második esélyt...
- Baszd meg a második esélyedet! - csapot az asztalra Luke.
Kezeimen megfeszültek az izmok, ez volt az a pillanat, amikor elpattant a húr és az addig büszkén bent tartott levegő feltört, minden sérelmemmel együtt.
- Majdnem megöltél te rohadék! Neked kellene a legnagyobb kussban ülnöd a sarokban cseszd meg! Fred jóindulatán múlt, hogy itt lógathatod a pöcsödet, abban a kényelmes fotelben, amúgy meg gecire életfogytiglant kellene kapnod! Szóval Luke Hemmings, húzd be füled-farkad, és lapulj meg mielőtt meggondolom magam és arra buzdítom a társaságot, hogy folytassuk az ember kínzó tevékenységeinket, ne aggódj, veled kezdenénk! - idegesen csaptam öklömmel a fa bútorzatra, amin támaszkodtam. - Nem azért vagyunk itt, hogy tétlenül üljünk és várjuk a sült galambot! Nem akarok több életet áldozni. Soha többet nem akarom látni az emberek szemében a félelmet! Segíteni akarok nekik. Mindenki megérdemel egy szép életet, egy új életet, egy új esélyt. Ti nem vágytok erre? Nem azért vagyunk itt, mert mindannyian elvesztettünk valami, ami miatt megtörtünk? Ez tart minket össze, és ezt az összetartást kell átformálnunk valami olyasmibe, amivel nem rontunk mások helyzetén, illetve nem állunk bosszút senkin. Szimplán jóindulatból egy új esélyt adunk, azt az esélyt ami nekünk lehet nem adatott meg, de másoknak még összejöhet.
Lihegve halkultam el. Egyesével lépésenként fordítottam hátat a szobának, míg fülemben lüktetett a vér. A kilincset lenyomva pedig meghallottam a székek súrlódását.
- A szüleim válása miatt nem volt normális gyerekkorom - kezdte Niall -, de másoknak még lehet!
- Egy felelsz vagy mersz játék miatt szívtam el az első füves cigim, onnantól kezdve pedig egyenes volt az út a lejtőn. Nem akarom, hogy a példámat kövessék - csattant fel azonnal Irwin.
- Veled vagyok Styles! Rám számíthatsz - Payne megkerülte az asztalt és férfiasan vállba bokszolt.
Elismerő pillantásokat láttam, teli felismerésekkel. Mindenkinek kattogott az agya, valami új vette kezdetét, valami olyasmi, ami végre változást idézett elő, és felcsillant a remény, hogy a múltunkat megtisztíthatjuk egy jobb jövő érdekében.
Elégedetten fogadtam a gratulációkat, a kézfogásokat és a támogatást, miközben a szoba másik felébe pillantottam, ahol Louis állt. Ő találta ki a tervet, viszont az én markáns és határozott karakterem kellett ahhoz, hogy véghez vigyük a feltálalását. Továbbra is ő az ész.



Sophie Angel



Az utolsó simításokat végeztem. Még egyszer átfésültem ujjaimmal hullámos hajtincseimet, még egy kis púdert vittem fel az orromra, megigazítottam a rúzsomat, és egy utolsó mozdulattal kisimítottam a fekete csipkeruhámat. Aaronnak el kellett utaznia a szüleihez délután, szóval úgy beszéltük meg, hogy nyolc óra körül vesz fel engem a saját lakásán. Pontban nyolckor kettő rövidet dudált, és én bezárva a nagy ház ajtaját a kocsihoz siettem. Udvariasan nyitott ajtót nekem.

- Gyönyörű vagy - mosolygott. Kijelentésére elmormoltam egy halk köszönömöt, s feszengve húztam magam össze az anyósülésen.
- Jobban vagy? - kérdezte. Az autó motorja felbőgött, majd elindultunk az üres utcákon. Aggódva pillantott rám egy másodperc erejéig.
- Aludtam egyet délután, mert hányingerem volt. De ahogyan mondtad bevettem még egy adaggal a gyógyszerekből, amiket felírtál, és most majd' kicsattanok az energiától!
- Örülök neki, hogy végre jobban érzed magad - húzta széles mosolyra ajkait. Egyszerűen annyira jól állt neki.


- Hogy ízlik a borsmártás? - kérdezte.
- Hálát adok neked, ez egyszerűen mennyei! Az elmúlt időszakom egyik legjobb döntése volt, hogy hallgattam rád és ezt rendeltem. Elmondhatatlanul passzol a steakhez és a vörösborhoz!
Nyelvem megeredt, és végig csacsogtam az estét, magam sem eszméltem fel abból, hogy mekkora energiával indultam neki a vacsorának. Meséltem neki a családomról bővebben. Hogy honnan jöttem és mit tanultam.
- Szeretnék visszamenni tanulni - mondtam két kortyolás között.
- Ezt támogatom. A tudás hatalom! - nevetett. - Anno engem is ez hajtott, meg persze az, hogy segítsek az embereken.
Nemes szándékát hallva szívem nagyot dobbant. Annyira jó másokhoz és hozzám is. S miközben egyre jobban megismertem, annál jobban éreztem azt, hogy képes lennék vele egy párt alkotni.
- Mindig is az orvoslás volt az, amit csinálni szerettél volna? - kérdeztem.
- A kémia világa vonzott. Érdekel, hogy hogyan hatnak az anyagok a szervezetekre. Egy időben a gyógyszerészet is szóban forgó volt nálam, de a családomhoz hűen, maradtam az orvosi pályán.
- Ez nagyon szép! - hüledeztem.
- Akárcsak te - éreztem, ahogyan elönt a forróság bókja hallatán és belepirulok. Közelebb húzódott hozzám a vörös boxban, tenyerét arcomra helyezte, s lágyan végig simított a kipirult részen. - Annyira gyönyörű vagy, olyan okos és bájos. Sophie, szeretnélek tényleg megismerni. Régen éreztem ilyet, ilyen hatalmába kerítő dolgot... - Mondanivalója közben kábultan pislogtam rá. Elvesztem kék szemeiben, annyira csodálatos volt és olyan gyengéden bánt a szavakkal, magával ragadott. Átfutott agyamon az is, hogy talán képes lennék beleszeretni. Esélyt kellene neki adnom. Túlságosan elzárkózok. 
Azonban hamar kiábrándultam, amint olyan vizekre evezett a témák között, amely gyengén érintett. - Az az átkozott Harvey meg sem érdemelt téged. Nem is értem mit kerestél egy olyan elkeserítő alak mellett...
- Harry - javítottam ki automatikusan, furcsa arckifejezést kaptam válaszul. Remegve ejtettem ki a fiú nevét, olyan régen nem hangzott el számból, hogy féltem netán összekeverek valamilyen betűt. Így lassan megrágva csúszott ki ajkaimon.
- Tessék? - pislogott rám értetlenül, mint akinek fel sem tűnt, hogy kényes témánál járunk.
- A neve. Harry.
Magam elé bámulva egy levegővel lehúztam a pohár vörösboromat, míg Aaron intett a pincérnek, hogy lesz egy egész üveggel. Számomra akkor kezdődött a randi. Nevezzük így.




Várom a megjegyzéseket, visszajelzéseket véleményeket, teóriákat. Ha gondoljátok szívesen válaszolgatok kérdésekre is! :) 
All the love, L xx.

2018. június 30., szombat

II. Évad: 13. Rész - Visszatértem

A blog él.
Én élek. 
Ő visszatér.
S én is visszatérek.

Üdvözletem Drágáim! 




,,Önző módon azt keressük mi a jó magunknak. Sokszor nem nézünk körül, s nem észleljük a körülöttünk lévő emberek nyomorát. Ha változunk, változik a világ. Erre kell ráeszmélni. Ugyan változik az idő, változnak az emberek, és változunk mi, saját magunk is. Kár..."


Sophie Angel


- Szia - szóltam bele a készülékbe hosszú másodpercek után. Összeszorított szemekkel markoltam a fotel karfájába, és vártam, hogy a vonal túlsó oldalán történjen valami. Eléggé ijesztő volt csak a lélegzetet hallgatni, s miután nem történt semmi, a lényegre tértem. - Tudom őrültnek gondolsz, de a segítségedre lenne szükségem. Nem kerestelek téged egy ideje, és szeretném, ha tudnád ez nem miattad volt. Egyszerűen csak rengeteg dolog halmozódott fel, bár gondolom ezzel tisztában vagy... Én csak azt szeretném mondani, hogy összeszedtem magam, azt hiszem... Képes vagyok ismét emberek közé menni, munkát vállalok a könyvesboltban, csak hiányzik pár dolgom, amit szeretnék elhozni otthonról, de egyedül kénytelen vagyok elmenni bárhova is, az interjúm pedig délután négykor lesz...
- Sajnálom Sophie, de ez nekem nem fog menni - vágott hirtelen közbe Louis. A meglepettségtől erőm elhagyott, elengedtem a fehér színű karfát és ölembe ejtettem kezemet. Értetlenül pattantam fel, hogy járkálással csillapítsam le magam.
- Ne-nem a te hibád - ráztam meg kínosan fejemet, mintha látná is mozdulataimat. - Mi tettük tönkre ezt az egészet, vagyis Ő... - kelletlenül álltam meg a nagy üvegajtó előtt és küszködni kezdtem a fojtogató levegővel.
- Nem erről van most szó - tagadta, és szinte láttam szemeim előtt sajnálattal teli arcát. - Azzal, hogy Őt okolod, még te is ugyanúgy részese vagy.
- Szükségem van egy lelki támaszra, nincs senki a közelemben, aki kellőké... - hadartam kapkodva továbbra is a levegőt.
- Úgy hallottam, hogy az orvosod nagyon segítőkész, talán ezúttal hozzá kellene fordulnod.


A telefon kisípolt.


Pillanatokon belül kellett leülnöm, hogy ne essen bajom. Kinyomtam a telefont, így Louis már csak a sípoló hangot hallotta, mikor én már javában hullajtottam könnyeimet.  Megfogadtam, hogy újra kezdem és nem hagyom, hogy ismét összetörjek, de nem ment. Belém döfött, és nem csak a döfést észleltem, hanem a kés forgatását is, mert iszonyúan fájt. Nem mi rontottuk el, ezúttal nem mi, hanem én. Azzal, hogy akkor ellöktem magamtól mindent és mindenkit, és egy harmadik felet választottam, hogy meggyógyuljak. Ez pedig nem az első alkalom volt, hogy engedtem kicsúszni a dolgaimat, amiben Louis is részes volt, a kezeim közül. Egyedül szedtem össze Aaron lakásában a cuccaim, egyedül mentem haza, egyedül borultam anya nyakába, egyedül öleltem meg apát, egyedül készültem el, és egyedül jelentem meg az interjún. Egyedül vágtam neki valami újnak, s miután rengeteg, kifogyhatatlan köszönettel megháláltam Aaronnak, hogy átsegített a borzalmas időszakon, nagyon úgy tűnt, hogy magányosan töltöm az elkövetkezendő időszakot.


Harry Styles


- Tudom, hogy nehéz. - Louis ujjaival dobolt az autó kormányán, miközben kikaptunk egy pirosat. Az eső ugyanúgy esett, mint napokkal ezelőtt, tökéletesen kedvezett a hangulatomnak. Ismét a FREE főhadiszállására tartottunk, hogy belekezdjünk egy soha véget nem érő vitába, amelyhez valahogyan nem volt kedvem.
- Az - dőltem hátra. - Tudod mi a legrosszabb? - kérdeztem miközben lejjebb engedtem az ablakot, hogy egy is friss levegő szivárogjon be. - Tudom, hogy mi történik körülötte, de nem tehetek ellene semmit, és a történtek miatt a közelébe se mehetek. Nem tudom mikor lesz ennek vége, egyáltalán vége lesz ennek valaha is?
- Nézd Harry, rendben van az, ha neked nem jelent sokat a fenyegetés, mert kemény srác vagy, és kevés fontos ember maradt számodra a Földön, de másoknak még ott van a csalá...
- Állj! - kaptam Louis felé fejemet. - Ne próbáld meg nekem megmagyarázni, hogy miért akarok ennek az egésznek véget vetni ilyen gyorsan. Mindketten tisztában vagyunk a miértjével... - hitetlenül felnevettem, amikor Louis végre leparkolt. - Nem is értem... Hogy tudtad ezt felhozni? - csaptam a műszerfalra. Barátom elhallgatott és ahelyett, hogy heves magyarázásba kezdett volna, hagyta, hogy kiordítsam magamból, mindazt, ami akkor nyomta belülről mellkasomat. - Szerinted nekem nem maradtak fontos emberek az életemben? A lányt, akit teljes szívemből szeretek teljes depresszióba lököm! El kell vele hitetnem, hogy már nem érzek iránta semmit, miközben majd' belegebedek az érzéseimbe. Harry Styles vagyok, Istenem... Akiről a legtöbben azt hiszik, hogy a múltja miatt nem hogy szeretni, de még érezni se képes. Ehelyett arra vágyom a legjobban, hogy leülhessek, átölelhessem életem szerelmét, és nyugodtan megnézhessek vele egy filmet, a saját nappalinkban, míg a gyermekeink alszanak, fent a szobájukba. Ezalatt kipihenjük magunkat, és ha vége a filmnek boldogan megyünk ki az udvarra hintázni velük. Ennyire előre tervezek, miközben az se biztos, hogy megélem a holnapot! - Nehézkesen vettem a levegőt, egyre jobban verejtékeztem. Oldalam lüktetni kezdett egy pillanatra olyan érzés hasított belém, mintha a sebem felnyílt volna. Pedig csak a hirtelen rám tört idegesség váltotta ki ezt belőlem.
Továbbra is lihegve pislogtam magam elé.
- Megváltoztál - súgta. - Nem ilyen voltál, nem így viselkedtél. Nem mondom azt, hogy a szerelem tette veled, de ha továbbra is így fogsz viselkedni, akkor semmi hasznodat nem vesszük. - nézett maga elé Louis, láttam, hogy elveszíti minden reményét, még azt a maradékot is, amit belém vetett. Majd sürgősre fogta magát, s miután felnyitva a csomagtartót kikapkodta cuccait megjegyzést tett arra, hogy nekem is jobb lenne, ha összekapnám magam. Benne volt az is, ami azt jelentette, hogy ő is pontosan ezen megy keresztül. Monát próbálta magától olyan szinten távol tartani - hogy Sophie se fogjon gyanút -, amennyire csak tudta. Nem mondta, de tisztában vagyok vele, hogy a játékom rámegy mindenki életére, és mindenki hazavisz belőle egy kis darabot. Hol így, hol úgy. Louis nem mondta, de tudom, hogy lassacskán ő is abban a gödörben fog kikötni, ahova én estem be. Aztán ketten fogunk benne ülni. És én ezt nem akartam. Ezért makacsoltam meg magamat, és löktem távolra Sophie-t, hogy másokon tudjak segíteni, ha már magunkon nem tudok. Viszonzásul vártam mások segítségét, amit csak az esetben kaphattam meg, ha rendbe szedem a mentális állapotomat, és végre bemegyek a FREE épületébe.
Megdörzsöltem arcomat, s úgy döntöttem szembe nézek vele, egyenesen az Ördöggel.


***


Bevettem az utolsó kanyart is a folyosón, azon a folyosón, melyen utoljára akkor jártam, amikor menekültünk. Összeszorított fogakkal lépdeltem továbbra is Louis mellett, egyenesen a nagyterembe. A kétszárnyas ajtót belökve elém tárul az elmúlt hetek rejtélye. Mindenhol parafatáblák, iratok, feljegyzések díszelegtek. Képek lógtak kitűzve, azokat vagy egyes térképrészleteket piros fonal kötött össze. Minden egyben volt, de mégis szétesve. A részleteket nem lehetett teljességében összerakni, pontosan ezért egyesítettük erőnket, hogy megkapjuk a hiányzó darabokat.
Megemelkedett pulzussal tekintetem végig a társaságon, amikor pedig megakadt a tekintetem Luke-on, egy kielégült vigyorral konstatálta, hogy megérkeztem.
- Nocsak, nocsak. A kiscica is előbújt? - biccentett. Azon nyomban megfeszültek karjaim, s ha nem éreztem volna magamon Louis éles pillantását, egyből neki is estem volna annak a faszarcnak. Tartoztam ennyivel mindenkinek, hiszen nem csak az én szerettemről volt szó, hanem mindenki máséról is. Mellesleg válaszokat követeltem.
- Nem térhetnénk egyből a tárgyra? Fogy az időnk - préseltem ki magamból. A terem megfagyott, és a levegő is megállt egy pillanatra, amikor Luke előre dőlve ránehezedett az asztalra. Várták, hogy robbanunk.
- Ahogy akarod - vetette oda nekem a szavakat szárazon, s leült a helyére. Mikor pedig már azt hitte mindenki, hogy elmúlt a veszély, ismét hozzám irányult. - Óhajtod felvázolni? - vonta fel szemöldökét, s az a kínzó vigyor ismét megjelent a képén.
- Majd én! - ugrott Niall, mielőtt bármit is mondhattam volna. Hálásan pillantottam rá, ahogyan kiállt a többiek elé. Régen ő volt az esetlen tag az alakulatban, mára felnézek rá, hogy mennyire összeszedett egyén lett belőle. Kezébe vette az asztalon lévő levelet, amely már kicsit meg volt viselve a sok újraolvasás miatt, majd kihúzva magát olvasni kezdte tartalmát a többiek előtt.
- FREE, Szövetségesünk, Bajtársaink...
- Ugorj a közepére - dőlt előre Luke szemforgatás közepette. Niall eleget tett utasításának.
- ...Mindazonáltal tudatjuk veletek, amennyiben nem kapjuk meg a fent említett összeget, illetve az adathordozó pendrive-ot, módunkban áll oda szúrni, ahol a legjobban fáj. A hozzátartozóitokkal kezdjük, bármelyik pillanatban lecsapunk szó nélkül. A szövetségnek ezennel vége, magatartásotok, az utóbbi időben megsínylett hírnevetek miatt nem engedhetjük meg magunknak, hogy innentől kezdve egy ilyen társasággal kezdjünk. Ezúttal fölényben vagyunk, és bármennyire is vágtok rá, nem szabadultok meg tőlünk addig, amíg meg nem kapjuk azt, amit követelünk!...


Gombóccal a torkomban pislogtam magam elé. Vissza kellett zökkennem a régi énembe, muszáj volt ismét egy kicsit a régi Harrynek lennem, mert ha azt mutatom a többiek előtt, hogy elnyom a gyengeség, akkor Luke rajta kap az alkalmon és a végén még ő is lecsap rám. Ezt pedig nem tehettem meg. Azt se engedhettem meg magamnak, hogy ismét rám szegeződjön mindenki figyelme, hiszen továbbra is az össze FREE tag hozzátartozója veszélyben volt. Az csak hab volt a tortán, hogy az én egyetlen szerettemet hálózták be először.
- Milyen részleteket birtoklunk eddig? - fordultam körbe megtörve a ránk telepedett csendet.
- A Desire nem alku képes - dobta be Irwin.
- A FREE amúgy se alkudozna - ráztam meg fejemet, s többeknél láttam ugyanezt a cselekedetet. - Mennyit követelnek?
- Szerinted ha ki tudnánk fizetni, akkor most itt ülnénk, nagyokos? - csattant fel Luke. A körülményekhez képest higgadt maradtam, fájt nyugtáznom magamban, de igaza volt.
- Az adathordozó pendrive pedig... - motyogtam magam elé. Élesen keresgéltem elmémben, hogy mit követelhetnek.
- Tartalmazza minden eddigi titkunkat, amivel egyszer már majdnem elbuktunk. - Payne fejezte be helyettem a mondatot.
- Még mindig áll az, hogyha feloszlik a FREE, akkor békén hagynak minket? - félve kérdezte meg Cal, jogosan, egyszerre ugrottunk Luke-kal.
- Olyat nem teszünk! - Furcsa pillanat volt, hogy ketten fogtuk ugyanazt a pártot, de mindkettőnk számára sokat jelentett az alakulat.
- Ez nem csak egy szimpla szövetség, hosszú ideje a FREE a családom. Nem fogom hagyni, hogy csak úgy a semmibe vesszen. Még ha tettük is azt, amit, és ha fel is hagytunk vele, a lényeg, hogy embereket kovácsolt össze, barátságokat, és egyeseknek többet is hozott... - a kapcsolatomra céloztam. Sophie-ra...
- Styles, ez ocsmányul nyálas, főként tőled - sziszegte Luke. A pumpát ismét elindította bennem.
- Nem mindenkinek adatik meg, hogy a megkívánt nőt elérje - kacsintottam, mire a szőke felállt és hevesen megindult felém. Nem féltem, vártam a pillanatot és készen álltam arra, hogy kiütöm.
- ÉS... - kiáltva állt meg Louis kettőnk között, pont a legjobb pillanatban. Szemeit összehúzva nézett rám. - ...ha továbbra is így folytatjuk, egyikünknek sem lesz több lehetősége elérnie a megkívánt nőt. - Igaza van, ezzel tisztában voltunk. - Nem tehetünk róla, hogy pont téged szemeltek ki először Harry. Valahogyan meg kell mentenünk Sophie-t, és ha onnantól leállítjuk a Desire-t, mindannyian megmenekülünk.
- Mi a terv? - lehunyt szemekkel préseltem ki magamból a szavakat. Tudván, hogy ez a küldetés nekem fog a legjobban fájni, de számítanak rám a többiek.
- Távoli megfigyelés - közölte Louis hidegen.
- Az kizárt - megráztam fejemet. - Lehetetlen, hogy én ismét a közelébe férkőzzek...
- Akkor meg ne sírj amiatt, hogy elveszíted őt, Styles - morgott Luke. - Megvan a terv, a te bajodon pedig nem tudunk mi segíteni. Most szerinted mennyivel vagyunk közelebb a megoldáshoz, ha engem küldenek oda? Sőt, a drágalátos szerelmed azt hiszi még mindig az életfogytiglanomat töltöm.
- Tölthetnéd gyökérarc - vetettem oda. Ettől ismét elvigyorodott, kezdtem megijedni, hogy esetleg gerjed ezekre a beszólásokra.
- Ezt ismét bóknak veszem és elkönyvelem annak, hogy beismered igazam van.
Ugyan nem mondtam, de igen, tudtam. Luke-nak igaza volt. Nekem kellett ezt a csatát megvívnom, persze némi segítséggel, de főként nekem kellett beleállni. Tisztában voltak az erősségemmel, a tapasztalatommal és, hogy nem állíthat meg semmi.
- Mit kell tennem? - sóhajtottam, többeken, legfőképpen Louis-n megkönnyebbülést láttam.
- Ez a beszéd - biccentett.
- Első sorban, kérjük vissza a régi Styles! - kíváncsian fürkésztem Payne-t. Ez mégis mit jelentsen? - Kémeink lenyomozták, hogy a következő helyszín, ahol a Desire lecsapni készül az a Buddha lesz. Szóval vesd bele magad, jó szórakozást! 


Ledermedve nyugtáztam, hogy az előttem álló társaság egy szórakozóhelyre küld engem, hogy szem előtt tartsam ellenségünket. És most kellett csak igazán megküzdenem a bennem lakozó démonokkal. Számítottak rám, és legbelül én is számítottam magamra. 
- Van még abból a piából, amit a múltkor kínáltál nekem? - fordultam Louis felé. A srác szó nélkül ellépett, majd visszatérve a kezembe nyomott egy pohár Jacket. 
- Üdvözöllek újból a FREE-ben, Harry Styles.
A keserű itallal leöblítettem torkomat. Belül fortyogtam, mindennél jobban meg akartam menteni Sophie-t, de ehhez az kellett, hogy visszanyerjem a régi énem. A sötét énem, azt aki készen áll a legmocskosabb dolgokat is végrehajtani. Még egy pohár whiskyt kértem. 
- Állok elébe... mindennek - emeltem fel, s míg a terem üdvrivalgásban tört ki, én már javában a harmadik poharat ürítettem ki. Egy idő után már az üveg volt a kezemben, a bennem lévő vihar egyre csak nőtt, s a falon lévő tükörből az elsötétedett képű, méregzöld szemű Harry köszön vissza rám. Visszatértem. 



Régen, már az idejét sem tudom mikor volt az, hogy új résszel szolgáltam. Megint jöhetnék a szokásos szöveggel, hogy sajnálom... DE! nem teszem. Helyette elmondom az igazságot. Nem ment az írás. Azóta nem megy, hogy középiskolás vagyok. Szeptemberben kezdem a végzős évemet, ez pedig elég hosszú idő. Az életemben is történt néhány változás, elvesztettem embereket, barátokat, és kaptam is újakat. Ez inspirált. Nem feledkeztem meg a blogról, hiszen megígértem, hogy méltóképpen be fogom fejezni. Ehhez továbbra is tartom magam. Egyszerűen csak nehezebben megy az írás. A One Direction szünetre menetelekor is elvesztettem egy részemet, a suli miatt is és az életem miatt is. A mostani rész egy kicsit hajazni is fog arra, hogy mindezek ellenére sem fogom feladni. Ezt a részt majdnem egy évig írtam. Igazából hónapokig olykor csak megnyitva állt. Ma azonban leültem, és befejeztem.

Várom a megjegyzéseket!

All the love, L. xXx

2017. július 25., kedd

Második évad: Összefoglalás

Szervusztok Drágáim! 

Rengeteg üzenetet kaptam, amiben áradoztatok a folytatásról, ezúttal is szeretném nektek megköszönni! Néhány üzenetben azonban segítségég kérés is volt a részetekről. Nagyon régen hozta új részt, ezért összefoglaltam nektek pár mondatban a második évad történéseit, hogy aki nem emlékszik, az ezt elolvasva visszanyerje az elveszett sorokat. :) 

Remélem segít valamennyit! Hamarosan jelentkezek. 

All the love, L xx.


1. Rész - ,,A vágyak ide kevesek"

Sophie felébred az altatásból és szembesül a ténnyel, hogy szerelme válságos állapotban van, miután Luke meghúzta a pisztoly ravaszát, és az Harry felsőtestébe fúródott. Louis próbálja óvni a lányt, hogy csak rosszat tesz magával, ha a fiút ilyen állapotban akarja látni, de Sophie makacsságának köszönhetően nem enged. Ellök magától ezzel egy olyan személyt, akire szüksége lett volna a nehéz időkben. A körülmények miatt mindenki teljesen ki van készülve, és ezt még fokozza az is, hogy Harryt ismét újra kell éleszteni.


2. Rész - ,,Önző vagyok"

Történtek után mindenki megzuhanva magába fordult. Sophie és Louis kapcsolata nem javul, sőt a helyzet csak rosszabb lesz, mikor a lány az önzőségével magyarázza meg viselkedését, pedig a félelem állt a háttérben. Sophie az orvosok felszólítására visszamegy a kórtermébe, ahol egy csokor virág, és doboz csokoládé mellett talál egy üres ,,jobbulás" kártyát is. A lány belemerül gondolataiba, amik elnyomják őt, és megfordul fejében az öngyilkosság, miszerint kiugrik a kórház ablakán.

Ezután Louis szemszögéből tudjuk meg, hogy Harry mit mesélt neki anno a lányról. Niall megérkezésével pedig ráeszmél a fiú, hogy azzal, ha ellöki magától Sophiet és hátat fordítva neki kisétál a képből, nem segít. Eközben a fiút is nyomasztja a félelem, barátja elvesztése miatt. Monában találta meg nyugalmát, ő segít neki lelkileg, míg Dr Lawrence ismerteti az állapotokat. Sophienak kezeléseket ajánl fel, míg Harryről semmi biztatót nem mond.


3. Rész - Mi lenne ha maradnál?

Harry állapota stabilnak volt mondható, de még mindig fent állt a veszély. Louis végre enged egy kicsit és végre megszerzi első csókját a kék szemű Monától. A fiú időben érkezett meg Sophie szobájába, sikerült visszahúznia a lányt a haláltól. Miután megbeszélték nézeteltéréseiket és egyetértettek abban, hogy egymásra van szükségük az elkövetkezendő időben, nem haragra, Sophie megkönnyebbülve látogatta meg Harryt. A sok gép és cső között kérte maradásra szerelmét, aki a megható beszéd után kinyitotta szemeit.

4. Rész - Újra látni

Harry tehetetlenül, ám kitartóan küzdött a benne lakozó démonokkal és sikerült átlépnie azt a bizonyos vonalat, ami az életben tartotta őt. A boldogság és megnyugvás kiült mindenki arcára. Sophiet éppen Niall boldogította, amikor megjelent Dr Hyland, a fiatal orvos. Fekete hajjal, és rikítóan tökéletes kék szemekkel. Flörtölni kezd a lánnyal, amit Niall rossz néven vesz, pedig Sophie állítása szerint nem kellene neki. Kisebb vita alakul ki közöttük, ami fenyegetéshez vezet. Úgy tűnik Sophie elveszti egy másik barátját is a káosz közepette.

5. Rész - Szökjünk meg!

A történet másfél hónappal később játszódik. Harry és Sophie visszaköltöznek Harry lakásába, ahol ismét minden a helyén volt, és azt remélik a fiatalok, hogy velük is minden rendben lesz. A fiút nyomasztja a lány egészsége, akinek az utóbbi időkben rémálmai voltak. Fél, hogy az őrületbe kergetik őt. Harry a hosszas ölelkezés után előáll az ötlettel, hogy szökjenek meg, maguk mögött hagyva mindent.

6. Rész - Távolság

Harry ismertette tervét, hogy menjenek el egy távoli országba, ahol kipihenhetik a fáradalmakat. Vagyis Sophie kipihenhetné a fáradalmait, ugyanis a terv nyaralásnak álcázott rehabilitáció lett volna, amibe a lány nem ment bele. Makacsul tartózkodott attól, hogy valaki segítsen rajta mentálisan. Szerinte Harry, a barátok és a családja segíti túl majd a történteken. Veszekedésük addig fajult, míg Harry idegesen meg nem markolta Sophie csuklóját, amin zúzódás keletkezett a hirtelen rántástól. A fiatalok elhidegülnek, Harry állítása szerint, távolságra van szüksége.

Megtudhatjuk, hogy Sophie hogyan ismerkedett meg Aaron Hylanddel, és hogy a fiatal orvos már ekkor próbált a lány társaságába férkőzni.

7. Rész - ,,Nem érzi ugyanazt?"

A fiú vad pakolásba kezd, Sophie értetlenkedve nézi, hogy mi történik, hiszen egyik pillanatban még boldogan estek be a lakás küszöbén, a másikban pedig Harry a bőröndjének esik.

Visszaemlékezésbe pillanthatunk be, ahol Sophie elmeséli hogyan öntötte ki Louis-nak szívét és, hogy Louis hogyan segítette ki akkor lelkileg. A lány aggódik Harry miatt, és nyomasztja Niall szótlansága. Kitalálja, hogy az éjszaka közepén azonnal beszélnie kell Niallel, mert szerinte elmondta Harrynek azt, mikor Aaron arcátlanul megbámulta a lányt, ezért hidegedtek el Harryvel. Louis is értesül erről egyrészt Niall, egyrészt Sophie felől.

Harry még mindig pakol, továbbra se mondd semmit Sophie-nak, hogy miért döntött ilyen hirtelen, hogy hova megy, és hogy mi okból kifolyólag. Hidegen elhajtja a lányt.

8. Rész - ,,Bízhatok benned?" 

Ismét visszaemlékezéssel kezdünk. Tommo és Mona kapcsolata kezd kibontakozni és a friss szerelmes pár boldogan készít együtt reggelit, amikor Sophie levánszorog az emeleti szobából. Aaron és a lány telefonon keresztül beszélik meg a találkozót, amit Louis véletlen meghall és hevesen ellenkezik, hogy Sophie találkozzon az orvossal. A találkozó célja kizárólak a lány gyógyulása érdekében történt volna meg. Sophie arra kéri Louis-t, hogy húzza az időt Harrynél, amíg Aaronnal leegyeztetik a dolgokat. 

A kisebb találkozó késő estig elhúzódik. A fiatalok jó érzik magukat, Sophie belsős titkokba avatja be Aaront, eközben megfeledkezik Harryről és az édesanyja figyelmeztetéséről, hogy érjen időben haza, mivel beszélniük kell. 

Az utolsó pár sor ismét a jelenben játszódik. Harry elmegy. 

9. Rész - Fehér rózsa

A fiataloknak véget ér az estéjük, ugyanis Aaron félreértette a jeleket és bepróbálkozott a lánynál, aki ijedten, sietősen távozott. Mellesleg a Big Bennek köszönhetően rájött, hogy totálisan kiment a látogatási idő. Sürgősen hívja fel Louis-t, de ekkor már késő volt. Csalódást okozott, ismét hazugság és bonyodalom keletkezett, azon a napon nem ment be Harryhez. Ahogyan hazafele sietett ismerős, szőke tincseket pillantott meg az út túloldalán, amitől még jobban remegni kezdtek végtagjai. Luke Hemmings személyét vélte felfedezni. Louis érte megy és hazaviszi. Otthon szembesülnie kell a ténnyel, hogy a szülei elfogadták Dr Lawrence ajánlatát és beíratják a lányukat egy gyógyszeres terápiára. Sophie még mindig képtelen elfogadni, hogy kezelésekre lenne szüksége, durván elutasítja szülei ajánlatát. Szerinte Aaron az, aki jelen pillanatban kezelni tudja. 

10. Rész - Hosszú út lefelé 

A jelenben járunk, Harry továbbra is rendíthetetlen és továbbra se tudjuk, hogy miért megy el. Sophie össze van zavarodva, számtalan kérdést tesz fel Harrynek, aki gúnyt űz a lányból. Próbálja Aaronra terelni a hibákat, vagy arra, hogy Sophie nem akart vele megszökni, ezek természetesen csak kifogások. 
A fiú nem marad, Sophie összetörik. Megtörténik a nagy szakítós jelenet, a lány pedig úgy érzi, hogy nem számíthat senkire, így elmenekül. 

11. Rész - Desire

Harry szemszögéből tudjuk meg a fele igazságot. Nem azért hagyta ott Sophie-t, mert nem szereti, egyszerűen csak ,,nem akarta belekeverni Őt". Louis-val siet el a FREE új főhadiszállására, ami ezúttal egy sokemeletes épület tizedik emeletén lévő apartman. A FREE megmaradt tagjai már ott vannak, Niallel, Payne-nel, Clifforddal, Hooddal, Irwinnal és Luke Hemmings személyével is. Az ex maffiózók ahelyett, hogy egyesítenék erejüket, egymásnak esnek. Luke provokálja Harryt, aki egy mozdulattal leüti. A göndör hajú srác pedig ezek után álomba sírja magát. 

12. Rész - Ott van mindenhol

Sophie elmeséli, hogy hogyan élte meg a legszörnyűbb napjait, és hogy Aaron milyen segítőkész volt ez idő alatt. A napokat nála tölti, megpróbálja összeszedni magát, és talán elkezdeni az új életét. Figyelmes lesz egy hirdetésre, amit az újságban lát meg. Munkára jelentkezik a könyvesboltba.

2017. június 19., hétfő

II. Évad: 12. Rész - Ott van mindenhol

Szervusztok Drágáim! 

Régen találkoztunk, régen jelentkeztem, régen írtam. Nem szeretnék különösebb magyarázatot adni, nem szeretnék ígérgetni és a bocsánatotokért esedezni. Ha kíváncsiak vagytok, hogy mi történt velem az elmúlt nyolc hónapban, akkor kérlek jelezzétek, addig nem szeretnélek titeket untatni. 
Sajnálom, hogy csak most kerül sor az újabb részre. Talán most már visszatalálok magamhoz és bepörgök. Be kell valljam elkezdtem egy új blogot még régebben, és ha volt időm írni, akkor oda ötleteltem. Ezt a részt is szerintem már nyolc hónapja húzom. Nem lett eseménydús, de itt is észre lehet venni, hogy elindul 1-2 szál.

Ha bármilyen kérdésetek, megjegyzésetek vagy teóriátok akad, mindet nagyon szívesen várom odalent! :)

Millió puszi, L xx.




,,Várni a vonatot a reptéren egy hajójeggyel a kezedben. Így próbáltam menekülni a gondjaim elől, és nem vettem észre, hogy közben rohamtempóval süllyedtem és zuhantam. Aztán gondoltam megpróbálok talpra állni, de rájöttem elkezdeni előröl nehezebb, mint hinni és reményt táplálni abba, ami már rég elszállt."

Sophie Angel


actress, beautiful, and brunette képHetedik napja volt az, hogy duzzadt szemekkel ébredtem fel, és egyszerűen képtelen voltam enni, inni, vagy megmutatkozni valakinek. Vagy sírtam, vagy aludtam, a kettő közötti állapot valahogyan sehogy sem volt jó, mert rám tört a pánik, elfogott a félelem, olykor a düh, és azt kell, hogy mondjam, ha akkor nincs a közelemben valaki, akkor lehetséges, hogy már fél nap után feladtam volna. Hiába aludtam naphosszakat, nem álmodtam semmit, pedig volt pillanat, hogy próbálkoztam vele és kaptam pár tanácsot, hogy mivel tudnék könnyebbíteni magamon. Mind hiába, hiszen ha a szív fáj, azt nem lehet holmi gyógyszerrel rendbe hozni. Aaron házában töltöttem az elmúlt napokat, aki rengeteget segített nekem, ott kezdődve, hogy beestem egy héttel ezelőtt az ajtaján. Az este nem tudott szóra bírni, sőt még az utána lévő napon is csak keserves sírásban törtem ki, ha próbált valamit kiszedni belőlem. A negyedik teljes nap vége fele, azonban leültünk a nappaliba és ahogyan a bögrémet szorongattam dermedt ujjaimmal, valami teljesen megfordult bennem. Beláttam, hogy nem csak egy orvossal állok szemben, hanem egy igazán jó baráttal is. Belegondolva nem is tudom ki viselt volna el engem, annyi ideig ilyen állapotban. Szóval a nappaliban ülve, egy-egy bögre teával a kezünkben átbeszéltük, hogy mégis mi történt pontosan - Aaron az elejétől kezdve tudta, hogy mi, vagyis ki áll a tettek mögött. - A beszélgetés végén pedig megerősítést kaptam afelől, hogy addig maradhatok, ameddig csak szeretnék, mivel Aaron nem díjazná, hogyha valami történne velem és ismét a kórházban kötnék ki. Én pedig úgy döntöttem, hogy egy kicsit elzárkózok minden, s mindenki elől, hogy egyedül lehessek egy olyan környezetbe, ami kevésbé megszokott. Nem akartam magyarázkodni, nem akartam kérdéseket kapni, nem akartam olyanok között lenni, akik bármilyen kapcsolatot létesítenek Vele, és nem azért nem szerettem volna mindezt, vagy mert bekattantam, ebből adódóan hirtelen el szerettem volna lökni magamtól a barátaimat, hanem mert egyszerűen erre vágytam. Csendre, hogy rendezhessem a gondolataimat és az érzelmeimet. Nem volt állapot az, ahogyan az este ott maradtam, és ki tudja meddig fajult volna az egész, ha továbbra is tűrnöm kellett volna azokat a személyeket, dolgokat, tárgyakat, amik Hozzá kötöttek engem.


A napok nagy részében a háztulajdonos dolgozott, így tényleg egyedül töltöttem az időm többségét. A szüleimnek annyit mondtam, hogy adódtak gondok, és egy kicsit muszáj kikapcsolódnom, persze másnap már tudták a valódi okát hollétemnek, köszönhetően az orvosomnak, khm. Igazából a beszélgetések, amik köztem és Aaron között zajlottak hatottak rám, egy hét után pedig valamennyivel könnyebbnek éreztem mellkasomat, de természetesen a valamennyi itt nem számított semmit. Akárhányszor eszembe jutott valamiről Ő, számat keserű íz töltötte be, s nagy nehezemre esett könnyeimet visszafojtani. Ott volt minden aranyló napsugárban, minden csípős fuvallatban, minden éles madárcsicsergésben. Ott volt mindig mindenhol. Eleinte reménykedtem valamiben. Hogy miben? Én sem tudom... Egy hívásban, egy levélben, egy e-mailben. Abban, hogy talán megjelenik az ajtó előtt, vagy feltűnik egy álmomban, esetleg abban, hogy én álmodom ezt az egészet. Reménykedtem valamilyen magyarázatban, de nem kaptam meg. Igen, voltak elképzeléseim, hogy köze van a FREE-hez, hogy ismét behálózták és azért lökött el magától, miközben minden a helyére látszódott kerülni. Az is megfordult a fejemben, hogy csak egy rossz vicc, de hetek óta nem jelentkezett, és mellesleg nagyon rossz vicc lett volna. Hetek óta nem hallottam senkiről semmit, egyedül voltam a saját kis világomban, pontosabban Aaronnal és a nyugtató teákkal együtt. Reménykedtem és talán ez volt a legrosszabb az egészben. Nem kellett volna.


Sokadik napunk reggelén Aaron rontott be vendégszobába, ahol laktanyámat levertem. Valami nagyon keresett a beépített szekrényben, azonban megérezte, hogy az ágyon elterülve, magamhoz szorítva az egyik párnát a figyelmem a televízióról, hamar rászökött, megfordult és zavarodottan nézett rám.
- Sajnálom, ha felébresztettelek - nézett rám bocsánatkérően -, de adódott egy kis krízis. Sikeresen leöntöttem az egyetlen fehér ingemet kávéval, ami még ép volt, és az a helyzet, hogy a héten egy kicsit el voltam havazva, szóval nem volt időm mosni. Viszont pont ki volt számolva, hogy mára még van egyetlen darab ingem, amit fel tudok venni, de azt is tönkretettem. Késésben vagyok, ott tartok, hogy nincs egy darab fehér ingem se és... - ahogyan hadart, én pedig néztem őt mosoly kúszott arcomra. Keserves napok után megjelent egy halvány kis vigyor valahol a fájdalmak fölött. Észre se vette, hogy képes volt három mondatba, háromszor szőtte bele, hogy ,,ing", tejesen szétesetten magyarázkodott, nekem pedig feltűnt, hogy attól függetlenül, hogy ilyen komoly munkája van és ezt mennyire szigorúan veszi, ugyanolyan huszonéves, mint én, vagy bárki más a Földön.
Fájó végtagjaimmal tápászkodtam fel az ágyból, ahova begubóztam magam, a segítségére siettem.
- Kérlek mondd, hogy varázsló vagy és lehetőleg két percen belül eltudod tüntetni ezt a foltot a mellkasomról - húzta ajkait óvatos mosolyra, miközben megálltam előtte, és a foltot tanulmányoztam. Gondolkozás nélkül megráztam a fejem.
- Nem vagyok varázsló - sóhajtottam. Ha az lennék, akkor valószínűleg már rég elvarázsoltam volna mindenkit valahova, akárhova, máshova -, de két perc alatt ki tudom szedni, vagyis megpróbálhatom kiszedni a foltot... Ha szükséges.
Aaron szeme felcsillant, miközben a fürdőszoba fele biccentettem. Elővettem egy tiszta, száraz törölközőt és meleg vizet engedve rá, hagytam, hogy nedves legyen egy része, majd a csap szélén található szappannal megdörzsöltem a vizes törölközőrészt. Óvatosan érintettem hozzá a fehér anyaghoz és vártam. Vártam, hogy Aaron észrevegye nem tudok rajta segíteni, amíg hordja az inget. Szerencsétlenül álltunk, addig míg össze nem szedtem a bátorságom és megköszörülve a torkomat, jeleztem neki, hogy ez így nem a leghatékonyabb.
- Khm... A-aaron... - biccentettem az ing felé és egy picit megrántottam.
- Ó... Egy pillanat, persze. Máris leveszem - kapkodott, s miközben lerángatta magáról az inget, én enyhén kipirult arccal meredtem a tükörbe, hogy leplezzem valahogyan zavartságomat. Majd mikor lerakta mellém, felkapta magára a sötétkék köntösét. Így már neki tudtam látni a kávéfolt kiszedéséhez. - Remélem nem terhellek ezzel, hidd el rettentő nagy segítség most az amit nyújtasz - magyarázkodott, mire felpillantottam rá és hitetlenül felsóhajtottam.
- Most komolyan te hálálkodsz nekem? Ez a legkevesebb, amit tehetek. Nekem kellene szörnyen hálásnak lennem azért, amit eddig tettél értem...
Szavaim után keserű íz töltötte be számat, gondolataim ismét cikázni kezdtek, persze mikor már azt hittem nem lehet rosszabb, akkor mégis.
- Kész - léptem hátrébb miután a hajszárítóval egy kicsit átszárítottam a nedves anyagot.
- Hű, életmentő! - lépet mellém Aaron. Köntösét levetve vette kezei közé a ruhadarabot. Én pedig próbáltam magam türtőztetni, és valahogyan elfojtottam kíváncsiságomat. Alsó ajkamba haraptam és szigorúan a tükörbe meredve támaszkodtam meg a mosdókagylón, amíg be nem gombolta az inget. - Be kell raknom egy mosást, amint hazaértem - jegyezte fel magának.
- Hagyd! - csattantam fel. - Majd én megcsinálom.
- Megtennéd? - mosolygott kedvesen, s közelebb lépett, mire szívdobogásom felerősödött. - Biztos nem teher? - férkőzött szemeimbe. Zavartságomban hátrébb léptem és elkapva tekintetemet róla, egyszerűen csak kikerültem.
- Biztos - biccentettem összeszedve magam. Minden energiámmal azon voltam, hogy ne essek össze, és minél hamarabb kikerüljek a fürdőből. - Addig se gondolok a... a...
- Indulnom kell - vágott közbe és kedvesen elmosolyodtam. Mindketten tudtuk, hogy miért tette. Addig se gondoltok Rá.


Aaron elment, én pedig ledőltem a nappaliban található heverőre és adag csokoládé fagyival a kezemben. Rávettem magam arra, hogy bekapcsoljam a televíziót, habár csak ide-oda kapcsolgattam, semmi értelme nem volt létemnek. Nem szerettem volna a külvilágról tudni, ezért szakítottam meg mindent. Aztán megpillantottam a dohányzóasztalra szépen kiteregetett újságokat, és az egyik szalagcímen különösen megakadt tekintetem. Apróhirdetések. Felkaptam a papírt és gőzerővel átkutattam a változatosabbnál változatosabb munka ajánlásokat. És volt egy ami különösen megtetszett, mintha Rám lett volna szabva.


,,A Longstreet és a Piccadilly W1 sarkán lévő könyvesboltunkba keresünk nyugalomra vágyó, türelemmel rendelkező, kedves, mosolygós, huszonéves eladókat. Érdeklődni e-mailben, vagy telefonon, az alábbi elérhetőségeken..."



Nekem több se kellett. Hosszú idő után aktiváltam a mobilomat és bepötyögtem a hirdetésben található telefonszámot. Nem sípolt ki, hamar felvették. Gombóccal a torkomban és remegve szóltam bele.

- Jó napot kívánok. Sophie Angel vagyok, és láttam az újságban meghirdetett állást az Önök könyvesboltjába. Érdeklődni szeretnék, hogy még aktuális-e? - intéztem szavaimat kedvesen és bájosan a vonal másik végén lévő személyhez.
- Szervusz! Igen, még mindig aktuális. Meg tudnánk beszélni egy időpontot, hogy lebonyolítsuk a találkozást?
- Ma délután? - mondtam ki hirtelenjében, és igazából át se gondoltam teljesen. Csak azt tudtam, hogy nekem kell az az állás. Nagyon nem tudtam mit kezdeni magammal, semmirevalónak éreztem magam. Itt volt az ideje tovább lépnem és új fejezetet nyitnom az életemben, amíg visszatudok csatlakozni majd az egyetemi élethez. Az orvosi kezelések mellett pedig ez látszódott a legtökéletesebb helynek, ahol csendben dolgozhatnék, nem zavarnék senkit, és senki nem zavarna engem. Egy könyvesboltban mégis mi történhet, ami feldúlhatná az életem? Elvágja egy papír a kezem? Esetleg rossz helyre rakok vissza egy példányt? Ideális munkahelynek látszott. 
- Lényegre törő és spontán - nevetett a nő a vonal másik felén. - Négy óra megfelel? A boltban találkozunk. Egy rövid személyleírást, nem muszáj önéletrajznak lennie, és igazolványokat várunk. 
- Igen megfelel, ott leszek! Köszönöm, viszont hallásra!
- További szép napot! - köszönt el ő is. 
Másodpercekig csak néztem magam elé. Túl könnyen ment az egész, túl hirtelen és túlságosan kevés időm volt, hogy összeszedjem magamat a találkozóig, így szélsebesen rohantam fel az emeleti szobámba, ahol tapasztaltam, hogy nincs semmim amiben állásinterjúra mehetnék, ráadásul a fejemet is rendbe kellett hoznom némi sminkkel, amit szintén nem birtokoltam. Kénytelen voltam ahhoz folyamodni, hogy hazamenjek. Ám, ha hazamegyek akkor kénytelen leszek szembe nézni a családommal, és természetesen ezer kérdéssel záporoznak majd meg. Máshoz kellett fordulnom, más valakihez, akiről tudom, hogy nem fog letámadni, mert tudja min megyek keresztül. Tudtam, hogy bonyolult nap elébe nézek majd, de hogy ennyire. Ismét kezembe vettem a telefonomat, ám ezúttal nehezebb szívvel keresgéltem a telefonkönyvemben. Még nem tudtam mit fogok mondani, elképzelésem se volt, hogy hogyan közlöm vele a történteket, hiszen régóta nem láttam, és részemről úgy tűnt, hogy nem is szeretném. Pedig szükségem volt rá, csak rosszkor volt rossz helyen, ezért keveredett bele a balhéba. 
A telefon kicsengett, sóhajtva hunytam le szemeimet. Miért választom mindig a nehezebb utat? 

2016. november 13., vasárnap

II. Évad: 11. Rész - Desire

Drágáim! 

Megint itt vagyok és ismét a hajnal közepén fejeztem be a részecskét. Nagyon úgy tűnik, hogy én ilyen éjszakai bagoly vagyok és csak ilyenkor megy az írás. Minden esetre köszön szépen a YouTube-nak, a Spotifynak, Sabrina Carpenter új albumának, Lady Gaga zseniális új számainak, Bea Millernek és a Little Mixnek, hogy a zene létezik és inspirál! Nem tudom mi lett volna velem most a zene nélkül...

És természetesen köszönöm Nektek a rengeteg türelmet és atya ég, azt a nagyon-nagyon sok értesítést wattpaden, illetve az előző részhez érkezett reakciókat! Zseniálisok vagytok, nem tudom mit kezdenék nélkületek! 

Terveztem mostanság egy LIVE-ot a facebook csoportban (ugyanis a facebook új tulajdonsága, hogy lehet élő közvetítést is csinálni), ahol feltehetnétek olyan kérdéseket, amik a történet folyamán megfogalmazódtak bennetek és eddig nem kaptatok volna rájuk választ. Ez lehet velem, a Just be FREE-vel, illetve a blogolásommal kapcsolatos is. Lenne kedvetek hozzá? :) 

Nem szaporítom tovább a szavakat, remélem élvezni fogjátok a részt! 
Várom a véleményeket a szokásos helyen és, ha esetleg új vagy a blogon, akkor egy kis összefoglalót is, hogy hogyan tetszett/tetszik a Just be FREE! :)

Jó olvasást. 
All the love, L xx. 



Harry Styles


Reszkető testtel léptem át a küszöbön, szívem azt súgta utoljára pillantsak vissza, mert muszáj látnom még egyszer az arcát, mielőtt végleg elmegyek. Már fordultam volna vissza mikor lábaim megmerevedtek és eszem másik irányba vezérelt. Szörnyen látni akartam őt, nem olyan állapotban, nem olyan összetörten és szétesetten, mint ahogyan otthagytam. Így történt, hogy becsuktam magam mögött az ajtót és nekidöntöttem a hátamat, hogy ne rogyjak össze.
- Ta-takarodj! Takarodj az életemből! Utállak! Gyű-gyűlöllek Harold Edward Styles!! Soha többet nem akarlak vi-viszont látni! - hallatszott a fal másik feléről a szívszorító ordítás. Könnyek gyűltek össze szemeimben, s még jobban megzuhantam, mikor kiejtette nevemet a gyűlöllek szó kíséretében. Keserű mosolyra húztam ajkamat, mert tudtam az igazságot. Hazudott, szeretett engem, hogyne szeretett volna. Mérhetetlenül szeretett és nem volt képes elengedni, pontosan úgy, ahogyan igazából én se őt. Találtam egy lányt aki úgy szeretett, mint még soha senki, és akit én is szerettem. Az érzéseink adottak és kölcsönösek voltak, de én mégse tudtam a szívemre hallgatni, mert azzal csak neki ártottam volna.
Végig futtattam hajamon ujjaimat és megdörzsöltem arcomat, majd egy egy nagyon mélyről felszakadó sóhaj kíséretében visszadöntöttem a fejemet az ajtónak. A folyosó kihalt volt úgy ahogyan a ház is aznap. Senki nem volt tanúja veszekedésünknek, nekem pedig pont erre volt szükségem, hogy csendben lerendezhessem a dolgokat. Borzasztóan fájdalmas volt nem megmondani Sophienak, mégis miért kellett azt tennem amit. Igazából nem akartam magyarázkodni, nem akartam neki azt mondani, hogy bajban vagyunk, nagyobban, mint eddig, akkor csak még jobban belekeveredtünk volna. Nem akartam belevonni őt is, sőt mindenki mást se. Pedig annyira szükségem lett volna rá, annyira kellett volna, hogy mellettem álljon és támogasson. Abban a pillanatban értetem meg igazán, hogy mégis milyen nehéz tud lenni valami elvesztése, valami olyan elhagyása amihez észt veszítve kötődik az ember. Arcomhoz emeltem kezemet, és nem meglepődve vettem észre, hogy könnyek áztatják orcáimat. Valószínűleg soha többet nem ad az ég nekem még egy esélyt, arra az életre, amelyikre vágytam volna. Arra az életre, amelyikben Sophie játssza körülöttem a legnagyobb szerepet.
Mobilom némán rezgése zökkentett ki a szemben lévő fal bámulásából. A kijelzőre pillantva tápászkodtam fel helyemről, a fülemhez emeltem a készüléket.
- Megyek - mondtam fáradt hangon, s irtózatosan lassú léptekkel megindultam a lépcsőn lefele. Nem pillantottam egyszer se hátra, csak mikor kiértem az épületből és megláttam, hogy a lakásomból nem szűrődik ki fény. Egyre nagyobb görcs keletkezett gyomromban, féltem attól, hogy valamit tesz magával, amit nagyon nem kellene, és bár fent állt az esélye annak, hogy soha többet nem látom, a sötét szoba még nagyobbra keltette aggodalmamat.
Az út másik oldalán végre megpillantottam a sötétkék járművet, ekkor kicsit gyorsabban szedtem lábaimat, már amennyire a bennem keringő érzések engedték. Felrántottam az ajtót, majd úgy, hogy majdnem leszakadt, dühömben bevágtam magam után, és úgy kapaszkodtam az akkor már mozgó jármű kilincsébe, ahogyan csak tudtam. Igazából ekkor tört rám mindaz, amit fent az emeleten sikeresen elkerültem. Pánikszerűen kapkodtam a levegőt és könnyeim is szélsebesen kezdtek folyni arcomon. Rémülten kapkodtam tekintetem, a sokk miatt pedig sokáig bajlódtam az övem becsatolásával, ujjaim remegése nem szűnt meg oly' könnyedén.
- Megtettem - motyogtam magam elé, s miután beleátkoztam a biztonsági övemet helyére, kezeim közé temettem arcomat. - Nem akartam, annyira nehéz volt. Szétszakadok, egyszerűen felemészt!
- Hidd el, ez volt az egyetlen módja annak, hogy ne keverd bele - próbált megnyugtatni egy egészen jogos érvvel.
- Nem így kellett volna történnie, kurvára nem - ráztam fejemet makacsul, miközben tudtam Louis-nak mégis igaza volt. Lendületemből hirtelen belevertem egyet az autó kesztyűtartó részébe. A gondjaimon ugyan nem segített, de legalább kiadtam magamból egy adag idegességet, még ha egy nagyon kicsi is volt az, amit kivertem.
Louis nem felelt, rám hagyta a kitöréseimet, tekintetét szigorúan előre szegezve vezetett, neki se hiányzott egy közúti baleset. Így is minden teljességgel a feje tetején állt.


***


gif and Harry Styles képMire leparkoltunk a felhők is jobbnak látták, ha nem tartják magukban könnyeiket. Az eső zúdulni kezdett, szaporább léptekkel közelítettük meg a hatalmas téglaépületet, amely London egyik legveszélyesebb negyedében volt megtalálható. A veszély itt abban rejlik, hogy rengetegen járnak erre fele bulizni, tinédzserek, huszonévesek, idősebbek, gazdagok, csórók, szinte minden korosztály megtalálható itt, amikor a nap lemegy. Most lehet arra gondolni, hogy a bulizás tulajdonképpen nem nagy cucc és nem lehet benne olyan sok veszély. Ó, dehogynem. Ha a környéken működik a legnagyobb drogelosztó, és több ember felől is kaphatsz illegális, vagy akár káros dolgokat, akkor igenis veszélynek teszed ki az életed, ha erre jársz. A mellettünk lévő épületekben folynak a dolgok, már amennyire jól tájékoztatott vagyok mostanság. A nagy fehér épület egy négy csillagos hotel. Mit keres egy ilyen neves hotel ezen a környéken? Hülyék lennének nem idetelepíteni egyet, forgalmas hely rengeteg turistával és bulizni vágyóval, akiknek kell egy hely ahol megszállnak. Kisebb klubok működnek, bárok és egyéb szolgáltatást nyújtó helyek. És akkor itt van az új ,,főhadiszállásunk", ami inkább hasonlított egy nagy, egész emeletet átfoglaló lakosztályra, teraszokkal, illetve egy hatalmas tetőterasszal, ahol oltári egyetemi bulikat lehet csapni, és alkalmanként fel lehet csalni pár lányt, mint egy ex-maffiózókból álló csapat szállására.
- Ezt a Fred letartoztatásából megkapott pénzből tudjátok így fenntartani? - léptem be Louis mellé a liftbe. Barátom elnevette magát, majd fejét megrázva benyomta a 10-es gombot.
- Ez a FREE! - jelentette ki, úgy, mintha csak most hallanék róla először. Szavaira összeráncoltam homlokomat. -  Vagyis ami maradt belőle... - javította ki mondatát.
Éreztem, hogy amint haladunk felfelé egyre jobban ideges leszek, s egyre jobban fokozódik bennem valami adrenalin. Remegő kézfejemről Louis-nak is elég hamar leesett, hogy nincs rendben az állapotom.
- Csak próbáld magad visszafogni, ha meglátod - állt elém. Gondolom ezzel azt akarta elérni, hogy ne rontsak csak úgy be, és ne verjem szét a képét annak az átkozott embernek.
- Neki köszönhetem, hogy a barátnőm többé már nem a barátnőm, és valószínűleg soha többet nem láthatom. Mellesleg van egy brutális sebhely az oldalamon, meg akarod nézni?
- Több is van rajtad - legyintett le, megint igaza volt. Nem a seb fájt, hanem Sophie elvesztése. - Mellesleg azt is neki köszönheted, hogy most itt vagyunk és próbálunk valamit tenni, hogy a kedves Doktor bácsi ne terrorizálja a szeretteinket.
Szemeit lesütve lépett ki a liftből, mikor kitárult előttünk az ajtó. Onnantól már csak pár lépés vezetett minket a lakáshoz. Ismét kavargó érzelmekkel teltem meg, és abban a pillanatban úgy tűnt egy ideig nem szabadulok a dühtől, ami legfőképpen akkor ragadott el igazán, mikor átléptem a lakosztály küszöbét. Nem akartam ott lenni.
Louis hamar beilleszkedve a társaságba kezet fogott mindenkivel és leült egy bárszékre. Én inkább lassú léptekkel közelítettem meg őket, felmértem magamban, hogy ki kicsoda, tanulmányoztam a terepet, és próbáltam magamban rendezetten visszafogni a dolgokat, mielőtt bárkinek is nekiestem volna. Aztán elfogyott a lábam alól az a talaj, ami kicsit messzebb volt a többiektől, és muszáj volt nekem is férfihoz méltóan, felszegett állal viselkedni. Elsőként Niallhöz léptem oda.
- Jó újra látni téged, bár rendkívül szarul festesz... - veregette meg a hátam, miközben kezet fogtunk. Halványan rámosolyogtam. Hiányzott, hogy valaki ennyire őszinte legyen velem. Tudtam arról, hogy mi történt a szobában, hogy az az átkozott orvos megpróbált rászállni Sophie-ra, és persze Niall próbálta megmagyarázni a barátnőmnek, hogy Hyland rossz hatással van rá, kevés sikerrel. Eltűnése óta én sem láttam, természetesen tudtam, hogy mi van vele, tartottuk a kapcsolatot és hiába vártam, hogy Sophie rákérdezzen mégis hol van az ír barátunk, nem tette... Úgy gondolom az őszinteség és a bizalom kettőnk között már ekkor a levegőben lebegett és nem volt biztos pontunk.
- Én is örülök a találkozásnak Horan! - erőltetett mosolyommal tovább álltam. - Örülök, hogy végre egy oldalon vagyunk - néztem Payne szemeibe.
- El sem hiszed mennyire meglepődtem mikor Louis felkeresett, hogy baj van. Azt hittem már rég kinyúltál Styles... - nyelt nagyot, mikor erősebben kezdtem szorítani kézfejét. - Nem tudom, hogy neked vagy nekem kattant be valami, de mellesleg én is örülök.
Rövidre zárta, s miközben odafurakodtam a többiekhez éreztem, hogy a hangulat kezd megfagyni körülöttem.
- Megvagyok - sütöttem le szemeimet Michael kérdésére válaszolva.
- Nem úgy hallottam - biccentett Irwin Louis felé. Magamban elmormoltam pár káromkodást, majd a fiúra néztem.
- Meglepő, hogy már nem annak a seggfej Luke Hemmingsnek nyalod a talpát és magadtól is össze tudsz rakni egy fél mondatot - szúrósan néztem rá, ő pedig keményen állta tekintetemet egészen addig a pontig, míg el nem nevettem magamat. Az pedig, hogy egyszerűen ilyen félvállról veszem a dolgokat felbosszantja az embereket, megtört és azzal a lendülettel tovább állt. Amint Ashton teste elvánszorgott előlem, szemben találtam magamat Niallel. Arcára kiült a rémület - egy FREE taggal nem szokott ilyen történni -, és amint megfordultam tengelyem körül rájöttem mi váltotta ki a sápadtságot.
Az égnek meredő szőke hajat felváltotta egy sötétebb szőke árnyalat, tincsei kuszán vágódtak homlokába, illetve mindenhova, ahová csak értek. Borosta borította arcát, és öltözködési stílusa is egészen más lett. Szerintem szimplán rájött, hogy az ingek jobban férfivá teszik.
Megfeszült állkapoccsal és merev végtagokkal - amik hol elernyedtek, hol megkeményedtek - pásztáztam végig a szobában lévő embereken. Louis biztatóan biccentett, ő bízott bennem, hogy nem teszek semmit. Persze én is jól tudtam, hogyha meg akarom menteni Sophie-t, akkor össze kell fognom a sátánnal, még ha életem legrosszabb húzása is lesz. Így nem gondolva a múltra, egy rövid köszönés erejéig közelebb léptem hozzá.
- Na, most már nem csak a barátnőmet szeretnéd lenyúlni, hanem az öltözködési stílusomat is. Szólj, ha esetleg szükséged van egy hajtincsemre, bár ahogyan elnézem a tied is kezd eléggé önállósulni! - Határozottan néztem kék szemeibe, mondatom hallatán gúnyos mosoly ült ki arcára és kellemetlenül felnevetett. Hogy kínjában-e, vagy csak azért mert tényleg viccesnek találta a beszólásomat, azt soha nem fogom megtudni.
- Harry Styles - biccentett -, a humorod ugyanolyan szar, mint régen. Azt pedig, hogy seggfejnek tituláltál bóknak veszem.
- Majd csináltatok hozzá neked egy névtáblát is, lehet még nem ismerik elegen a börtönben a híres-nemes nevedet. Drága Luke Hemmings - folytattam. Hideg kezeket éreztem meg vállamon. Valahogyan át kellett állítanom magamat arra, hogy ne essek neki fizikailag is és a küldetésünkre koncentráljak. Leráztam magamról Louis kezeit és tovább álltam.
- Csak el ne hamarkodd! - jött utánam Luke. Megpróbáltam a tíz másodperces ,,levegő be, levegő ki" trükköt. Négyig jutottam, onnantól kezdve inkább Sophie lebegett a szemeim előtt. Hátat fordítva a szőkének bemutatkoztam még pár embernek, akit amúgy soha életemben nem láttam, de a többiek szerint szükségünk van rájuk, hogy félresöpörjük a zavaró tényezőket.


***


Képtalálat a következőre: „luke hemmings”- Szóval - csapta össze Lou kezeit, hogy egy kis figyelmet kérjen, ugyanis a pár fős társaságunk elég nagy hangzavart csinált. Összehúzott szemekkel méregettem a körülöttem lévőket, miközben Niall lehuppant mellém és a kezembe nyomott egy jégkockákkal megáldott whiskys poharat. Esetlenül néztem rá.
- Fenékig! - koccintotta össze az üvegcséket. Nagy sóhaj kíséretében előre dőltem és lehelyeztem a nappali közepén tátongó asztalra a poharat.
- Nem iszok - ráztam meg fejemet, rákönyökölve a térdemre megtámasztottam az államat.
- Harry... Oké, hogy egészségesen élsz a...a... - egy pillanatra megakadt és Luke-ra nézett - a baleseted óta, de kell, hogy csillapítsd a fájdalmat és a stresszt.
Elkerekedett szemekkel néztem sznoklatát. Óha.
- Hé, állj le! Itt nem a fájdalomról van szó, egyszerűen csak képtelen vagyok inni. Nem tudom a számhoz emelni azt a nyamvadt poharat, mert szerintem ebben a szobában mindenki tudja... még az az alak is - mutattam egy számomra ismeretlenre -, hogy mi történik hogyha nekiállok ökör módjára inni bánatomban. Nekem most pedig fontos, hogy megoldjuk valahogyan ezt a helyzetet és ezt teljesen józanul szeretném végig csinálni.
Szegény barátom kicsit megilletődve pislogott rám, mintha meglepődött volna, hogy én ilyenre is képes vagyok, félretenni az alkoholt és mást előnybe helyezni.
- Ejha! Te aztán rohadtul belehabarodtál ebbe a lányba - mondta.
- Szerelmes vagyok belé - súgtam, hogy csak mi ketten halljuk. Niall megértően bólintott, talán egy halvány mosolyt is fel lehetett fedezni arcán, majd fogta a poharat és szó nélkül elvitte. Én pedig idegesen próbáltam koncentrálni a közben előttünk felállított táblaszerűségre, amit odavarázsoltak.
- Na akkor most már tényleg elkezdhetnénk! Fogytában az idő... - állt meg a tábla mellett Tommo és mikor ténylegesen mindenki elhalkult belecsapott. - Első kérdésem. Ért-e valakit fenyegetés a közelmúltban, azzal kapcsolatban, hogy fel fogják hánytorgatni a múltját, esetleg ha nem fejezi be a FREE-nek nyújtott szolgálatát, akkor a családja, a barátai, szerettei fogják megbánni?
Kisebb nyüzsgés alakult ki, körbepillantva láttam a kétségbeesett, aggódó tekinteteket, végül lehunytam szemeimet és felnyújtottam kezemet. Mire ismét körbenéztem egész kézerdő nőtt körém.
- Nagyszerű - folytatta Lou. - Esetleg a fenyegető üzenetek és levelek is előkerültek? - Bekiabálásokkal jelezték, hogy igen. Nekem csak elég volt összenéznem barátommal. - És végül, de nem utolsó sorban, vagyis de... Az utolsó sorban az aláírás helyén a Desire szó szerepelt?
Szerintem a szobában lévők többségének, akkor állt el a lélegzete, mikor Louis kiejtette azt a szót. Desire. Ismertük őket, és tisztában voltunk a dolgaikkal, de soha nem gondoltuk volna, hogy az egykori szövetségeseink képesek ellenünk, azaz a FREE ellen fordulni. A Desire csapatot úgy kell elképzelni, mint ahogyan minket, annyi különbséggel, hogy míg mi adtunk választási lehetőséget az áldozatoknak, ők nem. Kegyetlenül ejtenek csapdába embereket, és a lassú, fájdalmas halált pártolják, sok-sok kínnal. Évek óta képtelenek lebuktatni őket a zsaruk, talán ez volt a FREE egyik erős támaszpontja, hogy amíg egy oldalon álltunk semmi gond nem volt. A buktató ott kezdődött, hogy utánam, egyre többen kezdtek kiválni a maffiózó társaságból. Luke hadművelete ellenem pedig teljességgel lerombolta a FREE maradék jó hírét.
- Csak nem a volt barátnőd fehérneműs képe lebeg a szemeid előtt Styles? - a sátán érdes hangja zökkentett ki elmélkedésemből. Luke állt szorosan a fotelem mögött.
- Legalább én láttam fehérneműben, meg mellesleg anélkül is - próbáltam enyhíteni fájdalmas mondatát, de csak jobban belekevertem magamat.
- Emlékszel arra, hogy én kínoztam - számoltam. Szörnyen gyorsan számoltam, és kerestem a körülöttem lévők tekintetét, hogy segítsenek, vagy Luke-ot segítsék meg, mert nem állok jót magamért. Minden egyes szavánál erősebben szorítottam a fotel karfáját, és azt hiszem az idegeim lassacskán pattogtak szét. - Láttam az idomait. Láttam a formás, feszes fenekét, és a kerek melleit. Volt, hogy elképesztően csipkés fekete és piros fehérnemű volt rajta, de volt amikor egyszerűen csak a motoros ruhákhoz hasonló, bőranyagból készült feszes bugyi takart belőle valamit... Imádtam, hogy kedvemre fogdoshattam a combjait és cirógathattam ott ahol akartam. Na és a legjobb, amikor ő csin...
- Elég! - ordítottam kikelve magamból. Egy mozdulattal felpattantam és megfordulva a tengelyem körül lendítettem karomat Luke irányába. A hirtelenségtől a fiú hátra esett, rám pedig négyen ugrottak, hogy ne érje találat szerencsétlen seggfejet, aki a földön fetrengett. Szerintem ők alapből készenlétben álltak mögöttem. Nem csak arról az állapotról vagyok híres, amit az alkohol vált ki belőlem, hanem arról is, amikor felhúz valaki és lendül a kezem.
Kapkodva vettem a levegőt és négy srác szorításából próbáltam kivergődni magamat, hogy elérhessem azt a férget és letöröljem a gúnyt a pofájáról.
- Engedjetek el! - ordítottam miközben a földet pásztáztam. Akkor járt át igazán a fájdalom, ami egész nap rám nehezedett. Karjaim és lábaim zsibbadni kezdtek, amíg tekintetemmel Luke-ot követtem, Niall és Michael terelte arrébb, jó messze tőlem. - Szétverem azt mocskot, esküszöm szétverem a mocskos pofáját! - fészkelődtem tovább, de akkor szorosabban fogtak. Nem vagyok egy puha legény, de ha négy izomagy akaszkodik rá a karjaimra, akkor egyedül nem tudok mit kezdeni.
- Harry, hahó! - állt meg előttem jó barátom, Louis, majd látva, hogy nem hat rám és szemeim vérben forogtak eltessékelt egy szobába. Furcsa módon mire elértünk a szoba ajtajáig, addigra elég volt már csak Calum és Liam, hogy leszorítsák kitörni készülő végtagjaimat. Lelöktek az ágyra, és hiába mentek ki gyorsan, nekem nem volt erőm onnan felállni. A hasamról a hátamra fordultam és elterültem, majd hallottam ahogyan kattan a zár, azonban nem egyedül tartózkodtam odabent. - Mi a faszt művelsz Harry?! Nem megbeszéltük, hogy nincs balhé? Baszki mondtam, hogy bírd ki! Hallod ha nem csinálnád a fesztivált már lehet megoldottuk volna az egészet! A picsába már, mindjárt fogok egy fegyvert berontok ahhoz a pöcs Hylandhoz, már ha ez a neve, mert még az istenért nem sikerült lenyomoznunk és kinyírom a gecibe! Vágod, hogy nem csak neked vannak gondjaid, ugye? Rettentően ideges vagyok.
- Elfáradtam - súgtam, mire Louis félbeszakadt és nem folytatta. A plafont bámultam a sötét szobában és azt hiszem teljesen elvesztem... Mindenhogyan.
- Hallod - közelebb lépet, ahogyan hangjából megítéltem. Lehunytam szemeimet, hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a fájdalom és a kétségbeesettség. - Aludj egyet. Holnap folytatjuk, így képtelen vagyok kommunikálni veled... - nem vitatkoztam vele, szimplán bólintottam. Hallottam, ahogyan kattan a zár, kimegy, majd ismét kattan a zár. Persze, fő a biztonság! Az akkori állapotomból kiindulva nem mentem volna neki senkinek, de lehet Louis attól tartott, hogy Luke jobban sebezhetőnek vél, és esetleg az éjszaka folyamán a hasamba mélyeszt valamit (ismét...).


Csak feküdtem az ágyon és próbáltam gondolkodni, de még arra se volt erőm. Szemeim pillanatokként leragadtak pár másodpercre, azonban egy pár órás őrlődés után bevillant egy kép. Mikor elsőnek pillantottam meg Sophie-t, a templom kiskertjében. Két galambot nézett a fa tetején, én pedig csak álltam a pisztollyal a kezemben, a megfelelő szögre várva, hogy lőhessek. A lány végig simított haján, és a langyos szél miatt mosolyra húzta rózsaszín ajkait, én pedig szerelembe estem. Lejjebb engedtem a fegyvert mondván nem tudom megtenni, majd a szüleimre gondoltam, hogy Fred azt ígérte találkozhatok velük, mert élnek. Furcsa, de hiába ők dobtak el, mindig is szerettem volna újra látni őket. Ekkor feljebb emeltem a pisztolyt és céloztam, majd az agyamon átfutott a Thomasnak tett ígéretem, hogy megmentem a lányát a FREE keze alól. A pisztoly ismét testem mellett nyugodott. És ekkor jött a varjú, aki leverte a galambok fészkét a fáról. Könny csordult ki szemeimből, és fogalmam sincs szabad-e ilyet egy férfinak, de gyerek módjára szorítottam magamhoz a párnát, amit az éjjel teli sírtam.