28. Rész - "Mr Kakaó"

Drága Frees! 

Ennél a résznél tuti ki fog nyírni a fele társaság, mert még mindig nem tartottam be az ígéretemet és nem történt meg AZ a kedves Haphie párosunknál. Kérlek bocsássatok meg, eljön majdan az is, de nem lehet sürgetni a dolgokat! :)

Köszönöm szépen az előző részhez írott kommenteket, gőzerővel dolgozok a következőn! 

Remélem azért tetszeni fog ez is, hiszen itt is fordulópont történik Harry és Sophie kapcsolatában! :D

További szép napot és jó olvasást! xx. 

All the love, L xx.

"A szavaknak igen nagy, jelentős súlya van. Mi jogon mondod azt egy emberre, hogy kövér, anorexiás, meleg, idióta...? Nem ismered a hátterüket, nem tudsz mindent róluk. Mikortól hívhatsz valakit a barátodnak, barátnődnek? Egyesek azt mondják, hogyha úgy érzel, a belsőd irányít. Nem így van. Hiába próbálod elmondani neki, vagy egyszerűen csak úgy szólítani, hogyha a szíved, lelked még nem fogadta el... Itt a bizalomról van szó."

Sophie Angel

Mindent úgy tettünk, ahogyan azt előre megbeszéltük, szerintem még a levegőnk is be volt osztva. Nem szóltunk egymáshoz - sőt, még Luke-ról sem szóltam. Nem szerettem volna felzaklatni magunkat ezzel, így csak próbálta elfelejteni, hogy láttam az utca túloldalán -, kerültük a másikat, felváltva voltunk egy helységben...otthon. Ugyanis napjaim nagy részét mégis Vele töltöttem, amolyan "külön, de mégis együtt" kapcsolatban. Legtöbbször csak a nappali kanapéján elnyúlva filmeztünk, vagy hogyha "kikapcsolódásra" - uh, erős kifejezésnek érzem - vágytunk, akkor sétálni mentünk. Ott legalább volt lehetősége hozzám érni, már amennyire. Minden mozdulatunkat leste valaki, s attól tartottunk, hogy egyszer csak valaki előugrik egy bokorból, azután cseszhetjük az egészet. Tudtuk, nagyon jól tisztában voltunk azzal, hogy nem lesz könnyű dolgunk, és mikor eljöttek az éjszakák be is bizonyosodott, hogy mennyire nehéz is távol lenni a másiktól. A Göndör képes volt órák hosszat az ajtófélfának dőlve figyelni engem, mielőtt elaludt volna. Hogy miért? Állítása szerint könnyebb úgy álomba szenderülnie, hogy valami csodásra gondol. Az elméjébe égett kép megnyugtatja, s segíti, hogy erőt kapjon egy újabb szörnyű napra. A csoda én lennék. S, mikor elaludtam szívem majdnem megszakadt az üres hely láttán, ami mellettem éktelenkedett. Ráadásul valamilyen ok folytán a Hold is megkergült, s csak azért sem volt hajlandó besütni a szobába, így legtöbbször sötétben, fagyoskodva - mert bár a tavasz vészesen közeledett, de még mindig hideg szelek fújtak -, egyedül szenderültem el. A mellkasi fájdalmaknak köszönhetően - amik bár csillapodtak a gyógyszerek miatt - még macerásabban történt az éjszaka. Egyetlen egy alkalom volt, hogy Harry-nek be kellett rohannia a szobába megnyugtatni. A takarót felkapva bebújt mellém, ölébe húzott, s mellkasának döntve fejem hagytam, hogy végig simítson minden porcikámon.

-Ha tudnád mennyire hiányzott már ez! - súgta fülembe. Megfordultam ölelésében, csupasz, teli tetovált mellkasára csúsztattam kezeim. Éreztem, ahogyan szíve felgyorsul, s bőre felforrósodik. Lábaimmal közrefogtam csípőjét, és nyakánál összekulcsolva karjaim magam felé húzta testét. - Ha így folytatod el fogunk dőlni, sőt rád fogok dőlni! - figyelmeztetett, de akkor már bőven késő volt. Hanyatt vágtam magam az ágyon, magamra húzva a Göndört is. Kezeivel még mindig hátam támasztotta, úgy nézett szemeimbe. - Kérlek majd azért látogass meg a börtönbe... - ajkait az enyémeknek nyomta, hosszúra sikeredett csókja után lemászott rólam. Reménykedtem, hogy valamilyen ok folytán a kamerák nem rögzítették a jelenetet, ám reggelre már megérkezett is az SMS apámtól.

"Nem vagy orvos, szóval nem kell szájból szájba lélegeztetned Őt! Az utolsó lapod vár arra, hogy eljátszd. Gondold meg, hogy mégis mit cselekszel, hol és mikor... Még meg van a lehetőséged arra, hogy elhagyd, csak küld el, mondd meg neki, hogy semmi keresnivalója az életedben, és minden rendbe jön."

***

-Egyszerűen undorodom tőle! - ocsúdtam fel amint elolvastam a Göndörömnek szánt üzenetet, minden porcikámat átjárta a rettegő hideg. Az ölembe ejtettem a telefonom, törökülésbe vágtam magam, s Harry mellkasának dőltem. A kávézó amibe olykor "elmenekültünk" igen eldugott helyen van. Pici, néhány asztallal rendelkezik, és pár box-szerű ülőhellyel. Ezek a boxok barna tölgyből készült válaszfalak, melyekben mély piros színű, puha ülőgarnitúra biztosítja az emberek kényelmét. Búvóhelyünk London nyugati részében (az előkelőbbik negyedben) fekszik, aki erre jár azt gondolná, hogy valami nagyon drága hely, pedig teljesen olyan, akár csak a keleti részen található kávézók. A társadalom másik fele pedig pontosan ezért nem lép be ide, mert annyira fennhordják az orrukat, hogy nem teszik be a lábukat egy ilyesfajta "koszfészekbe". Nem mondom, hogy teljes, de azért egész nyugalomban ülhettük ott, hiszen még GPS-szel lehet megtalálni. - Van egy olyan érzésem, hogy csak anya miatt kaptál ég egy utolsó esélyt. - ujjaimat összekulcsolta enyéimmel, majd kezével jobban magához húzott. Jobb karomat végig simítva nyugtatott. - Meddig megy ez még?

-Ne morogj már mindenért! - nevetett halkan. - Élvezd azt ami van, most itt vagyunk. Ketten. Senki nem háborgat. Tudom, hogy egyszer haza kell mennünk, de addig... - ajkaim megremegtek szavai hallatán. Arra kért, hogy ne morogjak minden kis dolgon folytonosan. Nem tudom, hogy Ő melyik világban él, de amiben én ott semmi se működik úgy, ahogyan kellene.

-Hát jó - húzódtam el tőle. Mellem előtt összefontam karjaim, s arrébb is csúsztam a kanapén. Enyhén mondva egy kicsit besértődtem rá, de mind emellett nagyon felnéztem rá, amiért a legrosszabban is a jót látja.

-Ne viselkedj úgy, mint egy 5 éves! - került újra mellém. Közelsége miatt szívem ismét vadul kalapálni kezdett, nem bírtam mikor szája nyakamnál matatott. Még mindig nagyon érzékeny voltam erre, és utáltam is magam érte. Utáltam, hogy sikerült kitapintania a gyenge pontom, ráadásul élt is a kihasználásával. Sóhajtva engedtem le karjaimat mellkasom elől, csak hagytam, hogy ölébe húzzon, és hátulról átöleljen. Fejemet picit oldalra biccentve tökéletesen hozzáfért nyakamhoz, egészen addig míg egy rekedtes hang félbe nem szakított minket. Harry "jófiú" módjára elhúzódott tőlem, s egyik lábát a másik térdére helyezve vakarta meg állát. Mind eközben egy baromi huncut mosoly húzódott szája sarkában.

-Srácok, hogyha ennyire akarjátok egymást akkor nyugodtan szóljatok és kinyitok nektek fent egy szobát, de ne itt a boxban... - rakta le elénk a pincér a rendelésünk.

-Öhm... Köszönjük, de... - próbáltam maga kimagyarázni, de valahogyan belezavarodtam a a mondatomban. Elvesztem az előttem álló srác tekintetében. Harry nagyjából kettő hete mutatta meg a kis kávézót, de még egyszer sem találkoztam ezzel a pincérrel. Annyira ismerősnek tűnt. Szürkéskék szemek, barna kócos haj, pár tincs hihetetlenül szexin lógott szemeibe. Vékony, alacsony, de mégis izmos testéhez járult egy oltári édes mosoly. - Bocsánat, új vagy itt? Még nem...nem láttalak...itt - bukott ki belőlem a kérdés. Makogva tagoltam a mondatot, az egyik része igaz volt, de sajnos nem a "nem láttalak" dolog. A Göndör teste megfeszült mellettem, bordáim közé mélyesztette két ujját, mire elérte, hogy sikítsak egyet. - Harry! Megőrültél?! - fordultam felé ideges, pszichopata tekintettel. Úgy ráöntöttem volna az asztalon lévő teámat, bár szerintem még akkor is vigyorgott volna, mint egy tejbe tök.

-Ejnye Styles még mindig így bánsz a nőkkel, így döngeted őket? Pedig mikor utoljára így kettesben láttalak vele nagyon is a szárnyaid alá vetted... - szemöldököm a hajam kezdetéig szaladt fel, amint megláttam csábos mosolyát. Viszont mondatától köpni.nyelni nem tudtam. Tekintetemet a két srác között kapkodtam, egyszerűen, vagy bonyolultan, de nem értettem semmit az ég világon. Ott volt az az idegen, aki nem is volt az, és az én Göndöröm, ismerték egymást. Balomon lévő fiú lesütötte szemeit, huncut mosolya gúnyosba ment át, pontosan olyanba amit nem szerettem, mert tudtam, hogy ilyenkor előbújik belőle a kisördög.

-Nekem legalább van kit döngetnem, mondd csak hol a te barátnőd? - áucs. A pincér srác ledobta a tálcát a dohányzó asztalra, s leült elénk. Vöröslő fejjel nézett fel Harry-re, majd egyszerre tört ki belőlük a nevetés.

-Mi a... - értetlenkedtem tovább. - Harry! - kaptam karja után, hogy végre mondjon már valami értelmeset is.

-Louis Tomlinson, de csak Tommo! - nyújtotta kezét hirtelen a szemben ülő fél. - És így utólag is borzasztóan sajnálom, hogy anno a parkban meg akartunk erőszakolni, Luke nagyon be volt indulva Rád, és lásd mi lett a vége. Szóval, tényleg röstellem, ha tehetném visszacsinálnám és... - levegőm elakadt, nem bírtam tovább lélegezni. Felpattantam a piros kanapéról, s hátrálni kezdett. Hát persze! A park. Payne, a kendős, Luke és Tommo. Reszketve hátráltam, mellkasom hirtelen mozgása miatt rosszul éreztem magam. A falak közeledni kezdtek, én meg süllyedtem.

-Sophie jól vagy? - állt elém Harry. Hátrálni kezdtem, az emlékek vészesen, s túl gyorsan pörögtek le szemeim előtt. Majdnem meghalok egy égő fa miatt, aztán felbukkan a Göndör. Elmegyek a Funky Buddhába. Luke, ahogyan megcsókol, ahogyan elrabol. Az a hülye rúdtánc, abban a miniruhában. Undorító. Jön Harry és ahelyett, hogy megmentene a szőke kezébe ad. Majd menekülni próbálok, nem sikerül. Harry-t bezárják. Meglövik. Mindketten kifulladva menekülünk. Harry minden egyes édes tette és mozdulata felém. A szüleimmel való folytonos veszekedések. A fekete hajú, démon srác, Mona, Horan, Payne, a kendős, C és M. Hogy láttam Luke-ot múlt éjjel az utca másik felén, és még mindig nem szólam erről Harry-nek. Minden hirtelen jött és zúdult rám az elmúlt fél évben. Lehunytam szemeimet, a pörgés folytatódott. A szőke lány aki kimászik Harry ágyából. Az első csókunk, majd a második, végül a sokadik. A ciki pillanat a szüzességemmel, minden alkalom, mikor megjegyzést tett, hogy lefeküdhetnénk. A nap mikor rájöttem, hogy belé estem, mikor tudtam, hogy az enyém lesz, s mikor apám megtiltotta, hogy nem lehetek az övé. Mikor megígérte, hogy várni fog rám... Tényleg olyan helyzetbe kerültem mikor a nyártól kezdve lepergett az a pár hónap. - Sophie... - lépett felém.

-Ne! - kiáltottam, hogy ne jöjjön közelebb. A szoba forgott, vagy én forogtam. Levegőm végkép elfogyott, végtagjaim átfagytak. Felkavaródott emlékek elültek, és szemhéjaim elnehezedtek. - É-én csak... - zokogó sírásban törtem ki. Hogyha göndöröm engedelmeskedik nekem és nem lép közelebb akkor pedig a földre rogyok, de így karjai közé, ölelésébe zárt. Pólója szélét markoltam meg, s derekát átkarolva vállába fúrtam arcom.

-Sajnálom, hogyha felkavart a jelenlétem - kocogtatta meg Tommo a vállam. Fájó szívvel és összeszakadt lélekkel fordultam felé.

-Ne-nem a te hibád. Szimplán csak túl so-sok a... - szemeim ismét könnybe lábadtak, így képtelen voltam egy értelmes mondatot kinyögni.

-Majd beszélünk! - szólt neki komolyan Harry.

-Rendben, és tényleg nagyon sajnálom! - azzal ott hagyott minket a kávézó legeldugottabb boxánál.

***

Percekig csak sírtam a Göndör vállába, teljesen átáztattam felsőjét, és a leheletnyi sminkem - egy ideje nem használtam, úgyis csak rossz történik velünk és úgy voltam vele, hogy feleslegesen nem rakok fel, a nyomás alatti helyzetekben elsírom magam - is sikeresen elkenődött. Vissza ültünk a kanapéra, fejemet vállára hajtottam, míg ő kezével átkarol. Akárhányszor lehunytam a szemem az elmúlt hónapok emlékei előtörtek, nem tudtam, mit kezdeni magammal.

-Megihatod a kakaóm. - mutatott az asztalon lévő, nagy bögrére aminek a tetején egy jó adag tejszínhab pihent. Frusztrált tekintettel néztem rá, Harry elképedt és kijavította magát. - Akarom mondani kávémat. Igen az kávé.

-Csokis kávé. Aha. - bólintottam. Szája sarkában ott lebegett egy halvány mosoly, s tudtam, ha az azelőtti pillanatok nem lettek volna olyan szívbemarkolóak akkor édes kacajával ajándékozott volna meg. - Na most ki az 5 éves? Mr Kakaó. Ch... - dünnyögtem. Nevetni volt kedvem de nem tudtam, sehogyan sem. Harry viszont nem tartotta vissza.

-Jó, bocs. Ezt most megkaptam, örülsz?

-Persze. - forgattam szemeim. Próbáltam nem ellenszenves lenni, kevés sikerrel.

-Figyelj - döntötte homlokát az enyémnek - tudom, hogy rossz és, hogy nagyon fáj. Tudom, hogy majd' belebolondulsz ebbe. És tudom, hogy félsz, rettegsz, hogy valami hasonló fog történni, de csak segíteni akarok. És megbizonyosodhatsz arról, hogy addig míg itt vagyok melletted és ez van - emelte fel összekulcsolt kezeinket - nem kell rettegned. Vigyázok rád! Most pedig megiszod azt a kakaót, mert ma még nem ettél, és nem is ittál, én pedig nem akarom, hogy a barátnőm elsorvadjon itten! - nevetve nyomta kezembe a gőzölgő, édes folyadékot. Gyomrom megkordult a sütik láttán, amit Tommo vitt ki egy másik asztalhoz. Vágyakozva néztem a csokis sütik irányába, Harry elengedte a kezem.

-Veszek neked - nézett a szemembe. Pont belekortyoltam az égető folyadékba, ami igazából forró csoki volt, mikor visszhangzott fejembe Harry mondata. Kis híján múlt, hogy ne fulladjak meg, félrenyeltem. Kikeveredtem a köhögésből, s a Göndör után futottam, mielőtt még odaért volna a kasszához.

-Ha-harry - ragadtam meg kezét lihegve. - Mit mondtál? - néztem zöld szemeibe. Összezavarodott tekintettel nézett le rám.

-Hogy veszek neked sütit...ha elengednél - pillantott le karomra.

-Nem, azelőtt!

-Idd meg azt a rohadt kakaót. Megittad amúgy?

-Neeem! - toporzékoltam. - Gondolkozz! - nem mondhattam ki, neki kellett közölnie velem. Egyszer már megvolt, másodjára is szerettem volna hallani. - Ah! Hogy lehetsz... - csuklómnál fogva behúzott egy kis helységbe ahonnan a mosdók nyílnak. A csokoládé barna falnak döntött, s a hajamba süllyesztette ujjait.

-Igen Sophie - lihegte arcomba - a barátnőm vagy - rózsaszín ajkai kegyetlenül megtámadták az enyémeket. Nyelvünk egybe olvadt mikorra abba hagyta kényeztetésem. Olyan boldog voltam, hogy legszívesebben kirohantam volna az utcára és elordítottam volna maga, hogy "IGEN HARRY STYLES A BARÁTOM!", de egy: nem tehettem, mert akkor kiderült volna minden... És talán pár FREE tag kihasználta volna ezt. Kettő: hideg volt.

Harry folytonosan belemosolygott csókunkban, ami engem is mosolygásra késztetett, jó volt érezni, hogy valaki más is boldog rajtam kívül a kapcsolatunk miatt. Bebizonyította nekem, hogy tényleg érez valamit irántam, bebizonyította, hogy nem egy seggfej. Igazából már egy ideje mindketten éreztük, és tudtuk, hogy mi a szitu, de egyikünk se jelentette ki ilyen tisztán. Én pedig most jelenthetem ki, hogy készen álltam arra.

-Éhes vagyok - lihegtem két csók között.

-Persze, gondolj ilyenkor is magadra - dőlt neki háttal a szembe lévő falnak.

-Azt ígérted veszel valamit a barátnődnek - emlékeztettem. Kezét nyújtva belecsimpaszkodtam. Őszintén egy kicsit aggódtam, hogy boldogságom miatt annyira szorítom, hogy egy rossz mozdulattal véletlen letépem róla a pólóját, engem mondjuk nem zavart volna...

Miután megvette a sütit - a vigyort nem lehetett semmi pénzért se letörölni arcomról - visszaültünk a helyünkre. Megittam a kakaóját, amit természetesen megosztottam vele, mivel Harry tea-ellenes, majd megittam a teámat is. Mély levegőt véve raktam le a bögrét.

-Bárcsak nyilvánosan is felvállalhatnánk ezt az egészet - suttogtam.

-Fel fogjuk - biztatott, s felnézett rám telefonja nyomkodásából. - Kitalálunk valamit.

-Oh, csak tűnne el az a kulcs, nem akarja valaki ellopni? Akkor nem tudna zsarolni és megoldódna minden bajunk! - kuncogtam egy kicsit csalódottan. S, mintha felgyulladt volna a mély sötétbe elrejtett lámpa. Hirtelen felugrottam, hogy nekem ez addig miért nem jutott az eszembe. - Basszus Harry! Simán el tudnám lopni! - Göndöröm arca is megvilágosodott, de az én érdekembe nem támogatta ötletem. Felkaptam kabátom, és az ajtó felé irányultam, kilöktem magam előtt, majd bevárva a barátom - a barátom, Istenem - megálltam egy járdaszigeten.

-Hova megyünk? - ült be az autójába, de azért előtte sikeresen lefejelte az ajtaja tetejét, így fájlalta fejét.

-Hozzánk! - nyomkodtam mobilom keresve anya telefonszámát. - Anyáék a hétvégére Manchesterbe utaztak. Megkeressük a kulcsot. És kérlek ne, ne kérdezd meg, hogy ez eddig miért nem jutott az eszembe, egyszerűen hülye vagyok!

Harry arca megfeszült, még mindig ellenezte az egészet. Szerintem kettőnk közül Ő volt az aki igazán félt a dolgoktól, mégis Ő volt a bátrabb...