35. Rész - Őrület

Szervusztok Drágáim! 

Újra itt vagyok, ezúttal a 35. Résszel és pár információval! Csak hogy tudjátok hogyan állunk jelenleg: a blogból kerek 5 rész van vissza (terveim szerint). Szándékomban áll második évadot indítani, de csak akkor ha szeretnétek. 

Ez a rész kissé depressziósra sikeredett. Ahogyan a címből is meg lehet állapítani, mindenki megőrül. Gyengébb idegzetűeknek nem ajánlott az olvasása!

A jövőhéten táborban leszek, szóval nézzétek el nekem, ha késni fog a 36. Rész! 

Köszönöm szépen az előző részhez szánt hozzászólásokat, nagy aranyosak vagytok!

Egy számot ajánlanék a rész olvasásához:

Fall Out Boy - Just one yesterday 

Most pedig jó olvasást kívánok mindenkinek! Várom a véleményeket odalent! :) 

All, the love, L xx.

Ui.: Remélem mindenki látta, hogy pár nappal hogyan avatta fel a mi drága Harrynk San Diegoban az új színpadot! :D Szegénykém xx. 

,,Azt érzed már egy ideje, hogy valaki lakozik benned, mintha az eltitkolt, másik éned próbálna felszínre törni. De közben teljesen tisztában vagy vele, hogy ez nem, nem egy másik éned, hanem az idő ezt tette veled. Egy csődtömeg lettél. Mellkasi fájdalmak, furcsa, azelőtt soha nem hallott hangok lepik el fejedet, hallucinálsz, álmodsz. És simán beváltanád az összes holnapodat, egyetlen egy tegnapért."

Sophie Angel

Jobb oldalamra fordultam, majd küszködve a balra, és ismét a jobbra. Sok forgolódás után sikeresen belegabalyodtam a takarómba, melyről a huzatot lassacskán lerugdostam kínomban. Így ment egész éjjel, akarom mondani hajnalban. Sokszor a hideg rázott, sokszor majdnem megsültem, és sokszor éreztem két kezet mely körülölel, s a mellkasára vonva belepuszil hajamba. Hangokat hallottam, rengeteget. Suttogások. Talán a lelkiismeretem szórakozott velem, talán komolyan megbolondultam, a választ minden esetre nem találtam meg. Egyszerűen felriadtam rá, megigazítottam a párnám, majd visszadőltem rá.

Alig aludtam pár órát, a buli után Mona viszonylag korán ágyba rendezett. Csodálkoztam is, hogy ott ébredtem fel. Fejemhez kapva kezemet próbáltam csillapítani a megszűnhetetlennek tűnő fejfájást, kevés sikerrel. Ülőhelyzetbe tornáztam magam, de akkor csak rosszabbodott az állapotom. Egy ideig üldögéltem, aztán egy nagy lendülettel talpra állítottam magam. De persze nem én lettem volna, hogyha a nagy lendület - és a másnaposság - miatt meg nem botlok a saját lábamba, szépen felnyalva a szürke padlószőnyeget. Puffanásomra azonnal nyílott a fürdőszoba ajtaja, barátnőm póker arccal meredt arra a nagy kupac valamire a földön, ami én voltam. Csalódottságomra abban a pillanatban vissza is csukta a fehér fa ajtót. Lábaimra vergődve, próbáltam megállni egy helyben, lehetőleg szédülés nélkül, hogy be tudjak fókuszálni egy kis pontot. Ha megvolt, akkor pedig belőttem magamnak az egyenest és inkább egy lendülettel céloztam meg a szembe lévő falat. Szörnyen hányingerem volt, borzalmasan fájt a fejem, és hihetetlenül forgott velem minden. Mikor elértem a fürdőszoba kilincsét szinte rátörtem az ajtót barátnőmre, aki éppen arcpakolását szedte le és rémülten ugrott arrébb, hogy elérjem a vécét. Kiadtam magamból mindent, amit csak tudtam, hajamat gyorsan hátra kötöztem, s egy kicsit kiöblítettem a számat. Megtámaszkodtam a csap szélén, úgy vettem mély levegőket.

-Nocsak, nocsak. Csak nem megártott a tegnap este? - Mona hangszínében kis gúnyt véltem felfedezni, egy kis bunkósággal keverve.

-Jól vagyok... - lihegtem. Közel se voltam jól. Egyik részről az érzelmei világom a feje tetején állt, másik részről pedig tényleg rengeteget ittam.

-Látom - jegyezte meg.

-Mona, tudnál hozni egy fájdalomcsillapítót? lent van a konyhában, azt hiszem a ba...

-Menj le magad! - vágta a képembe gorombán, meg sem engedve, hogy befejezzem mondatomat. Azzal a lendülettel kiviharzott a helységből.

Ledermedve néztem a maga mögött bevágott ajtóra. Mi a pokol megy itt? Remegő kezemmel hátratűrtem a lófarokból kicsúszott tincset, s az ajtófélfának támaszkodtam. Megmagyarázhatatlan viselkedését furcsálltam, erőm nem volt utána menni, így csak megmostam az arcom, megpróbáltam magam elfogadható állapotba hozni.

Nehézkesen ledöcögtem a lépcsőn, ilyenkor szidom az íreket, az angolokat, az amerikaiakat, minden nemzetiségűt, akiknek az ilyen stílusú házak jönnek be. Kezeim jéghidegek voltak, akárcsak a frissen lehullott hó, végtagjaim fájtak, és valami irgalmatlan hányingerrel küszködtem. A hűtő ajtaján lévő kis tükörbe nézve megijedtem saját magamtól. Lila karikás, vörös, könnyes szemek, hófehér bőr, kiszáradt száj, kócos haj. Elragadónak tűnhettem, talán ez volt az egyik ok amiért Harry nem szeretett belém. Kevés voltam, keveset adtam meg neki, nem érdemeltem meg a szeretetét. Minél többször gondoltam rá, annál jobban éreztem, hogy egyszerűen el kellene felejtenem Őt. De senki sem képes a lehetetlenre, így én sem. Nem mondom azt, hogy jól esett volna egy ölelés tőle, de abban a pillanatban egy pofonnal kezdtem volna, nem egy öleléssel. Azt kívántam bárcsak láthatnám, bárcsak tisztázhatnánk a helyzetet és meglenne a mi happy end-ünk. De nem így működött, közel sem, ha csak belegondoltam mit tett anno szegény lánnyal kirázott a hideg, és egyfajta undor fogott el vele szemben. Nem akartam többet gyengének tűnni, egyszerűen csak új életet akartam kezdeni nélküle. Bár azt vettem észre, hogy ez olyan mintha arra kérnének, hogy ne lélegezzek. Egyszerre akartam szeretni és gyűlölni, ami nem sikerült, mert valahogyan mindig ott kötöttem ki, hogy szeressen, de nagyon. Szeressen ahogyan csak tud.

Gondolataim elnyomtak, az emlékek és a vágyak miatt pánik-szerű, nyomasztó érzés jött rám. A levegőt egyre gyorsabban vettem, régóta nem volt rohamom, de ha akkor nem a gyógyszeres fióknál állok, akkor tuti megfulladok. Mellkasom kapart, égett, úgy éreztem nyomban összeesek. Kikaptam az asztma sprayt, és használatba vettem. Percekig kellett várnom, hogy a fulladó érzés csillapodjon. Hiába maradt abba, mikor tudtam, hogy ismét elő fog jönni, és akkor már lehet nem leszek annyira szerencsés, hogy időben elérjem azt a sprayt.

-Jól vagy? - a hang hallatára összerezzentem. Reflexből kaptam oldalra a fejem. Louis kócos hajjal álldogált a folyosón, riadt tekintettel pásztázott.

-Őszintén? Nem - ráztam meg fejemet. Semmi sem volt oké, nagyon nem voltam rendben. A srác beljebb lépett, felült az egyik bárszékre, csendben figyelte, ahogyan szuszogok.

Nem esett jól a csend, arra vágytam, hogy valaki megkérdezze mi bajom van és én kiönthessem mindazt ami nyom legbelül. Hogy teljesen üres legyek és végre megnyugodjak. Már majdnem kibukott belőlem, de akkor Tommo belekezdett a mondanivalójába.

-Sajnálom a múlt estét. Bocsánatot kérek tőled, nem tudom mi ütött belém... Az agyam tiltakozott, de egyszer csak beindultam és nem tudtam magam lefogni. Ez van ha részegen smárolok, ráadásul Mona végig nézte a jelenetünket, vagyis fogalmam sincs mennyit látott belőle, ah! A nyakad miatt pedig külön bocsánatot kérek, egy ideig ott marad... Sajnálom Sophie! - idegesen túrt barna tincsei közé, szemeit belém mélyesztette, én meg csak álltam ott, mint egy szobor arra várva, hogy valaki felvilágosítson mi is történt. A hűtő felé fordultam, s a nyakamhoz emeltem kezemet. Vörös foltok helyezkedtek el rajta, amik lassacskán belilultak. Csúnyán ki lett szívva.

-M-mi történt? - hangom remegett, és nem sokkal később testem is extázisba esett. A legrosszabbra gondoltam. Louis minden szava arra utalt, hogy valami szikrázott, megvolt a kémia. Ráadásul mindez részegen, mikor fogalmam sem volt róla. Lefeküdtünk, basszus tuti lefeküdtünk. Voltak emlékképek a múlt estével kapcsolatban, de mindegyik nagyon homályosnak tűnt. Nem tudtam magamtól összerakni, hogy mi folyt le közöttünk. - Mondd, hogy nem feküdtünk le. Istenem Tommo, csak mondd, hogy semmi olyasmi nem zajlott le közöttünk! - rémültem kaptam a gyógyszeres fiókhoz és keresgélni kezdtem. Végre kezeim közé akadt a fogamzásgátló, már pont vettem volna be, mikor a srác elkapta a kezem.

-Tényleg nem emlékszel? - szemöldökét meglepetten ráncolta. Megráztam a fejem.

-Az utolsó emlékem, hogy Niall a kezembe nyomott valamit, én meg megittam, majd így ment egész este. - Amint kimondtam a mondatot még több megtörtént dolog ugrott be. Volt valami irritáló rózsaszín színű lötty, ittam Whiskey-t. Molinarit, talán Vodkát is. Melegség öntött el, vagy talán tényleg meleg volt. Aztán kimentünk, a képek egyre élesebben visszajöttek. - Üvegeztünk - suttogtam. Louis a vállamra rakta kezét. Megszorította. - Csókolóztunk - folytattam. - Nem is egyszer.

-Niall azt mondta majdnem felfaltuk egymást - harapta be alsó ajkát idegesen. - Aztán bevonszoltál a házba, a szobámba kötöttünk ki.

-Jézusom - tenyereimbe temettem az arcom. Szégyelltem magam, szégyelltem azt amit tettem. Pontosan tudtam miért történt így, mert egy makacs, ostoba liba vagyok aki nem képes elengedni az embereket, így másnál keres megnyugvást. És nem érdekelte, hogy az a ,,más" éppen a barátnőjéért van oda. Basszus!! - Mona ránk nyitott - néztem fel Louis-ra, aki egy vonalba préselte száját. Nekem pedig bevillant az a rémkép mikor Mona arcát megláttam. Csalódottság, harag és egyéb jelző, ezért volt reggel is olyan lekezelő velem. Ahelyett, hogy segített volna inkább hagyta, hogy a saját káromon tanuljak.

-Mennyit ittál? - kérdezte.

-Sokat. Túl sokat - ráztam fejem. És továbbra is csak az járt a fejemben, hogy lefeküdtünk-e? Bírom Tommo-t, és én lehetek a világ leghálásabb embere, hogy ilyen szívességet megtett nekünk, de egyszerűen képtelen lennék ép ésszel úgy hozzáérni. És ahogyan Mona-ra nézett, látszik a pillantásán hogy jeges barátnőm az ujja köré csavarta. - Annyit mondj megnyugvásul, hogy szükségem lesz erre vagy nem? - mutattam a pár szem fogamzásgátlóra, amiket kezembe szorongattam.

-Nem. Az azért tényleg gáz lett volna. Így is úgy szégyellem magam - súgta. Ha tudná mi járt akkor a fejemben. Haragudtam magamra, mert olyan hülye voltam. És akkor magamon kívül jogtalanul haragudtam a többiekre. Haragudtam Niall-re, mert egész éjjel itatott mindenfélével, erre reggel mindent kihánytam. Haragudtam Louis-ra, mert nem volt képes magát megállítani és kontrollálni, illetve ő szervezte a bulit. Haragudtam Mona-ra, amiért egyedül hagyott az éjjel. Haragudtam Harry-re, amiért képes volt elengedni, amiért nem harcolt, amiért megfutamodott és nemes egyszerűséggel ellökött magától. - Ha Harry megtudja... - felkaptam a fejem. Könyörgően néztem rá és akkor villant be, hogy konkrétan mit is tettünk. Pont a legbizalmasabb barátjával, igaz nem  alkottunk egy párt és jól tudtam, hogy az ő részéről nem jelentek semmit, de akkor is nagy szemétség volt az egész. Legalább is annak tűnt, viszont mi tudtuk az igazságot, hogy mennyire az alkohol hatása alá kerültünk.

Nem bírtam a nyomást, az egész éjszakai fájdalom felszínre tört, a kora reggeli kis rohamom és a tudat, hogy elveszítem az embereket körülöttem túlságosan is sok volt. Nem bírtam tovább, összeszakadtam lelkileg. Louis nem volt elég gyors, a hideg csempére rogyva sírtam ki magamból mindent. Hangokat hallottam ismét, suttogásokat melyek Harry bársonyos hangján szóltak hozzám és csábítottak. Éreztem puha érintését és égető csókját. Mintha Ő is akarta volna ezt az egészet, mint egy álom, mint egy csodálatos álom, ahol minden szép.

-Sophie szedd össze magad - guggolt le mellém a srác. Válaszul csak megráztam a fejem, s hagytam, hogy még jobban a felszínre törjön a sok sérelem. Azt akartam, hogy végre vége legyen mindannak a rossznak ami körülvett. Most komolyan ott a kulcs, szerezzék vissza a könyvet és éljenek békében vagy valami, csak hagyjanak minket végre békén. - Nem törhetsz így össze, egy fiú sem éri meg, hogy így sírjanak miatta!

Egy pillanatra visszafojtottam a sírást és a lélegzést, elemeltem kezeimet arcom elől. Szívbemarkoló érzés volt látni, hogy az előttem térdelő fiú is küszködik érzelmeivel. Felnőttek vagyunk, nem lehetne így sírni!

-Ő nem egy fiú. Ő Harry Styles, akit tisztán, visszavonhatatlanul, feltétel nélkül és teljes szívemből szeretek...

-Ne mondd ezt, kérlek... - arca pillanatok alatt eltorzult, és rendkívül gyorsan felpattant, hogy ne lássam. De láttam. Sírt. - Bocs... - emelte fel kezét - ...csak nem ad magáról életjelet és félek, hogy megint hülyeséget csinált.

Egy erős, magabiztos fiú, úgyszintén összetörve állt előttem, akárcsak egy megrepedt váza. Minden erőmet felhasználva felálltam, nehéz lépéseket tettem meg felé, majd ölelésembe vontam. Éreztem remegő porcikáit, ahogyan fejét vállamra hajtja és, mint egy kisfiú úgy sír pólómba. Amilyen szorosan és közel tudott annyira ölelt magához. Volt egy olyan érzésem, hogy ő is nagyon vágyott arra, hogy valaki úgy szeresse, ahogyan én igazán szerettem Harry-t. Enyhén eltoltam magamtól, s szemeibe nézve, őszintén tettem fel egy kérdést, ami a tegnapi hosszas beszélgetésünk után megfogalmazódott bennem.

-Azt mondtad tudod mikor szerelmes, igaz? - lélegzetvételem szaporább lett. kibújtam Louis öleléséből és a biztonság kedvéért a kezembe vettem az asztma sprayt.

-Igen, igaz - karjait összefonta mellkasa előtt, úgy támaszkodott neki az étkezőasztalnak.

Megremegtem, nagyokat pislogva kerestem a szavakat. Nem álltam készen hallani az igazságot, pedig akartam, nagyon tudni akartam.

-Miért vonszoltál el az éjjel mellőle? Mi történt azután?

-Semmi.

Válasza meglepett. Kikerekedett szemekkel vizslattam póker arcát.

-Louis, tudni akarom - mondtam határozottan. A srác egy kicsit közelebb hajolt, éreztem forró levegőjét bőrömön.

-Én erről nem számolhatok be... - mondta sejtelmesen hátborzongatóan. Mi az Istent csinált?

-Mondd, hogy nem... - távolodtam tőle.

-Sophie ne félj, itt biztonságban vagy! - kapta el csuklóm, de azonnal visszarántottam. - Tudom, hogy eleged van ebből, de kérlek...

-Ez az egész társaság, a FREE.... Undorítóak vagytok! Te is, Harry is, mindenki aki benne van abban a kibaszott maffia társaságban! Egyáltalán mire jó ez? Mondd meg kérlek, ha? Mire jó? Szeretném hallani! Most is odajársz? Voltak itt a tegnapi bulidon tagok, akik simán felmérték a terepet és még ma éjszaka elrabolnak engem? Netán feldarabolnak és élve a kutyák elé dobnak? Mire jó ez? Cigi, pénz, pia, drog? Vagy valami furcsa csajozási praktika, mert ahogyan látom Harry-nek összejött és lassacskán neked is összefog. Elegem van belőletek, komolyan. Nem látod, hogy teljesen kikészültem? Louis gyógyszereken élek, megőrültem, teljesen begolyóztam! Hangokat hallok és hallucinálok! Normális hogyha folyton Harry hangja jár a fejemben, hol édesen a nevemet suttogja, hol pedig segítségért kiált? Én pedig szétidegeskedem magam, hogy mi van vele. Persze amikor én kiáltok segítségért, és engem kellene kihúzni a sötétségből... Na azt ki teszi meg? Jó befejeztem - megadtam magam, feltartottam kezeimet és kezdtem azt érezni, hogy nekem végem. Teljesen elvesztem, és ténylegesen megőrültem. Úgy hadartam ahogyan csak tudtam, nem hagytam szóhoz jutni a srácot, ezáltal idegesítettem ,amiért nem tudja magát kimagyarázni. Feje több színben mutatkozott meg előttem, rettegtem, hogy egyszer csak robban. - Csak tudnám miért tette, ez az egy kérdés még mindig kibaszottul nyomja a szívem és addig nem nyugszom meg, míg meg nem tudom, miért kellett tettetnie ezt az egészet? Miért kellett elérnie, hogy teljesen beleszeressek, azután miért hagyott ott? Megvédett, többször is, rengetegszer miattam esett bántódása. Azt mondta fontos vagyok neki, ígéreteket tett, amiket azt mondta beteljesít. Lefeküdtünk, csak tudnám miért... Miért tette mindezt? - könnyeim csak azért se álltak el, és ahogyan jobban felhúztam magam a dolgokon, annál jobban folytak. Kiborultam, és még így se tudtam elmondani mindent ami bennem volt, ez csak egy apró részecske volt lelkem mélyéről.

Tommo-ra nézve még dühösebb lettem, kék szemeibe nézve komolyan azt gondoltam egyszerűen még jobban tudtam volna sorolni sérelmeimet, de hirtelen kikelt magából és olyat mondott amitől megfagyott bennem a vér.

-A büdös életbe, mert szeret téged!! Szerelmes beléd Sophie! Teljes szívéből szeret, csak egyszerűen nem fogod fel az agyaddal! Rá kell nézni, láttad valaha, hogy úgy nézett más lányra, mint rád? Most őszintén? Láttál más lányt az életében azóta, hogy felbukkantál? Felborítottad az életét, tejesen más emberré tetted! Elvakítja a szerelem, az orra hegyéig nem lát, annyira imád téged! Kiderültek, hogy vannak érzései és azokat mind irántad táplálja! Nem értem, hogy mit nem tudsz ezen megérteni!?

Időm se volt feldolgozni a történteket és a hallottakat, Louis telefonja megcsörrent, egyszerre kaptuk fel fejünket. Félbeszakította a veszekedésünket és talán abban a pillanatban hálás voltam a XXI. századnak. Szemei kikerekedtek és ujjai remegésbe kezdtek, amint meglátta a kijelzőn villogó nevet.

-L-louis - suttogtam. Tekintetét rám emelte, s felmutatta a telefont. Gyomrom görcsbe rándult az öt betű láttán. Beszélni akartam vele, mindennél jobban szerettem volna hallani hangját. - Hangosítsd ki... Kérlek! Hallani akarom a hangját!

A fiú bólintott, dermedt ujjaival elhúzta a zöld telefont jobbra, ezzel megkezdve a beszélgetést, majd kihangosította. Szapora levegővétel hallatszott a telefon másik végéről, pár rekedtes nyögéssel együtt. Nem szólt bele senki, csak a tiszta levegővétel szűrődött át. Úgy fájt ismét hallani, azok után ahogyan akkor elváltunk. Azt hittem a szuszogását nehéz füleimnek érzékelni, de amikor ténylegesen megszólalt, újra egy adag könny tört fel belőlem.

-Sajnálom! - nyögött fel. Érezni lehetett hangjából, hogy fáradt és, hogy sírt. Annyira meggyötört volt. - Mindent nagyon sajnálok, de... - szuszogott szaporán - nem bírom tovább!

Tommo-val egyszerre találkozott a tekintetünk, ugyanarra gondoltunk. Elakadt a levegőm, gyorsan magam alá húztam a széket, hogy legalább velem ne történjen semmi olyasmi.

-Mondj neki valamit - tátogtam a srác felé. Lehunyta a szemeit és leült mellém. Szaggatottan fújta ki a levegőt.

-Harry! - bizonytalanul helyezte le a telefont az asztalra. - Ugye nem...

-Tényleg sajnálom, de muszáj lesz, nem tudom tovább csinálni! Nézd Louis, köszönök neked mindent, de az életem egy halom szar, nem mehet így tovább, a legjobb ha...

-Megőrültél?? - kiáltotta Tommo a telefonba. Könnyeink egyszerre folytak végig arcunkon és landoltak ruháinkon. Nem tudtam megszólalni, valahogyan nem így képzeltem el azt, amikor újra hallhatom hangját. Nem egy öngyilkossági kísérletet próbál végrehajtani.

-Őszintén? - mélyen sóhajtott. Éreztem ahogy izmai megfeszülnek és elernyednek. Éreztem, hogy lehunyja szemeit. Éreztem, hogy arcát tenyerébe temeti. Átéreztem minden fájdalmát amivel küszködött. - Megőrültem.

Kínos csend állt be, csak bámultunk magunk elé és gondolkoztunk a történteken. Hogy mi mindenen mentünk keresztül az elmúlt hónapokban. Mi történt amitől mindenki így megváltozott?

-Harry, ne csinálj semmit! Maradj egy helyben odamegyek! - pattant fel Tommo és a pulton lévő kis tálhoz kapott amikben különféle kulcsokat tároltunk. Kivette a kocsikulcsát, majd felém fordult. - Londonba megyek, maradj itt Mona-val, zárkózzatok be, később átküldöm Horan-t, hogy nézzen rátok. Ne csináljatok olyasmit, amivel felhívnátok magatokra a figyelmet! - kezét vállamra tette, s biztatóan megszorította. Majd átcsúszott arcomra, hüvelykujjával letörölte könnyeimet. - Hé! Minden rendben lesz, ne sírj!

-Veled megyek! - nyögtem ki.

-Nem Sophie - torpant meg, idegesen hajába túrt. - Túl hosszú az út Londonig autóval, kompra szállás, országhatár átlépés, bonyolult és fárasztó lenne. Nem akarlak ilyen tehernek kirakni. Ráadásul ha esetleg elkésnék, nem szer... - alsó ajkait beharapta, így nem fejezte be mondatát, de nem is volt rá szükség. Arra utalt, hogyha túl későn érkezne Harry-hez akkor nem akarja azt, hogy lássam mégis mi történt Vele... - Értsd meg, oké?

Egyhangúan bólintottam, végül is teljes mértékben igaza volt, nem hiányzott, hogy ilyen szinten is elveszítsem az emlékeket. A jó emlékeket.

-Hívj, ha odaértél és tájékoztatást kérek mindenről ami történt, legyen az bármi is! Ha netán elkésnél és... - megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy akkor is mondja meg mi történt, ha Harry már nem él. De valahogyan mindig elakadtam.

-Ne erőltesd! Értettem, hívlak! - nyugtatott meg. - Ne aggódj miattam, és Harry-ért sem. Csak egy kicsit beszívott, vagy ivott, nem fog rossz dolgot tenni.

-Vigyázz magadra - öleltem át szorosan . - Állj meg pihenni és egyél valamit.

-Nem szükséges - megtörölte borostás arcát, majd kibújt ölelésemből. - Add át Mona-nak, hogy sajnálom és, hogy... várjon meg... - halvány mosoly kúszott arcomra. Édesen forgatta Mona nevét szájában, ez az egész srác tiszta aranyos, nem értem miért nincs egy olyasvalaki mellette aki szereti. - Most viszont komolyan, megyek mielőtt kifutnánk az időből. Útközben megnézem a kompjáratokat. Ne aggódjatok! - Megindult az ajtó felé, velem együtt a nyomában. Valamit akartam mondani, nem engedhettem el csak így, valamit kellett küldenem vele.

-Louis! - kiáltottam utána. Az autójáig futva tettem meg a távolságot, gyorsan lecsatoltam a csuklómon lévő karláncot. Nem nagy dolog, még egy régebbi születésnapomra kaptam a szüleimtől. Egyszerű ezüst lánc egy S betűs medállal, melyet egy kis smaragd díszít. Nem sűrűn szoktam levenni, a zöld színű ásvány miatt egy különleges emberre emlékeztetett. A fiú kezébe nyomtam. - Add át ezt Neki, azzal az üzenettel, hogy én is!

-Mégis mit jele... - kezdett bele, de nem akartam magyarázkodni. Harry-nek ennyi is elég volt, hogy megértsen.

-Csak add át! Rendben? - reménykedve néztem rá. Éreztem bizalmát, tudtam, hogy nem fog cserbenhagyni és át fogja adni a Göndörnek.

-Átadom - ölelt magához utoljára. Majd beült az autóba és elindult. 

Könnyes szemekkel néztem utána, lassacskán a szél kiszárította arcomat, ezért visszaballagtam a házig. Benyitottam, de a látványtól kicsit megijedtem. Mona zokogott a lépcső legalján ülve, mint amikor egy nagyon rossz hírt kap valaki. Óvatosan leültem mellé és átöleltem. 

-Baja fog esni! - sírta tenyereibe.

-Ne mondd ezt! - folytak le nekem is könnyeim. El akartam magammal hitetni, hogy igenis minden rendben lesz. - Remélem most az egyszer meggondolja magát döntéseiben. Nem bírnám ki ha elveszíteném Harry-t. 

Barátnőm felnézett fekete haja mögül, sminkje elkenődött, de még így is angyalian festett.

-Hát nem tudod kiről beszélek? - nyögte keservesen. Értetlenül megráztam a fejem, a segítségét kértem. - Louis-ról. 

,,O" alakot formáltam ajkaimmal. Te jó ég! Ezek szerint a Jégkirálynő olvadni kezdett. Tapintható volt közöttük a kémia amikor egy helységben voltak, letagadni sem tudták volna, hogy az egyik stírölte a másikat.

-Mióta ülsz itt? - kérdeztem hirtelenjében. Kíváncsi voltam, hogy hallotta-e azokat amiket Louis mondott Harry-ről, amiket üzent Mona-nak, és amire Harry készült.

-Hidd el pont elég ideje, hogy tudjak mindenről - sóhajtott nagyot. - Most mi lesz? Sophie, úgy sajnálom azt ami reggel történt, hogy olyan bunkó voltam. Csak azt hittem, hogy már túl vagy Harry-n és Louis társaságában meglelted azt a személyt aki képes megvigasztalni és kielégíteni. Én meg rohadtul féltékeny voltam, és ne tudd meg hova kívántalak mikor megláttalak vele egy ágyban. Nem tudom mit érzek, de... azt hiszem kezd fontos lenni nekem ez a srác. És csak most kezdem felfogni, hogy mit is érezhetsz igazából. A szerelmed átvert, hazudott, végig elhitette veled, hogy minden rendben van. És most meg egy ilyen orbitális baromságra készül. Kérlek bocsáss meg!

Nekem nem kellett több, olyan szorosan öleltem magamhoz barátnőmet, ahogyan csak tudtam. Készségtelenül káoszba fulladt az életünk. Valamilyen módon mindenki begolyózott és ezáltal Kikészült. Mindenki megőrült azon a napon. Mindenki vágyott a szeretetre és a szerelem mindenkihez bekopogtatott, csak éppen valaki nem fogadta el, hanem úgy ahogyan volt ellökte. Eszem ágában sem volt haragudni bármiért is Mona-ra, ő is abba a hibába esett, mint amibe én és próbált belőle kilábalni. 

***

Egész éjjel fent voltunk és vártuk Tommo hívását. Nem jött. csak nem jött. Megígérte, a szavát tette rá. Valami történt és nem tudja magát túltenni rajta, vagy csak nekünk nem meri elmondani. Hajnali kettő fele azonban végre megszólalt a telefon, hirtelen kaptunk a készülék felé, de tétováztunk, hogy felvegyük-e. 

-Nem vagyok rá kész Mona, mi van, ha... Ha Harry... Ha sikerült a terve és már nem... - össze-vissza makogtam, próbáltam a szavakat értelmesen forgatni, de csak azt lett belőle, hogy elfogyott a kétszáz darabos zsebkendőnk. 

-Odaért időben, ne ijedj meg előre! Harry tökéletesen van és arra vár, hogy mikor hazaérsz, akkor megcsókold, s ölelésedbe zárd! Tuti jól van - szavait nem tudtam elhinni, már rengetegszer megéreztem amikor baj történt Vele, és az az érzés akkor se csillapodott le, tudtam, hogy történt valami olyasmi aminek nem kellett volna. Féltem, hogy soha többet nem láthatom. Nem időztünk tovább felvettük a telefont, s kihangosítva vártuk, hogy valaki beleszóljon.

Zsugás. Remegni kezdtem, mellkasom gyorsan emelkedett fel és le, baj van. Már majdnem elordítottam magam, hogy ne szórakozzanak, mert kurvára nem vicces, hogy az idegeinkkel játszanak, mikor végre hangokat hallottunk. csak éppen olyat amit soha életembe nem szerettem volna. 

Pisztoly kattanás, lövés, majd egy hatalmas ordítás. 

-Ne! - kiáltottam, s mintha engem lőttek volna le, úgy távozott el lelkem egy része testemből.