37. Rész - Szerepcsere

Sziasztok Drágáim! 

Sajnálom, hogy így hajnalban átcsúsztam hétfőre, de kisebb technikai gondok akadtak. Most viszont itt vagyok. A részek száma egyre jobban csökken. Már csak 3 rész van hátra a Just be FREE-ből. Rengetegen kéritek azt, hogy legyen második évad, de még mindig nagyon gondolkodom rajta, hiszen idén kezdem el a gimnáziumot, félek, hogy nem lenne időm írni. 

A rész olvasásához egyetlen számot ajánlok. A meglepetésként ért, tökéletes Drag Me Down-t, amit itt tudtok meghallgatni: One Direction - Drag Me Down

Köszönöm szépen az előző részhez szánt, rengeteg, rengeteg kommentet! Mindegyikre fogok válaszolni! 

Most pedig jó olvasást kívánok nektek! 

Fejtsétek ki véleményeteket odalent. :) 

All the love, L. xx 

,,Gondolkodni és tettetek tenni másokért nem megegyező. Míg az egyikkel észjárásunkat addig a másikkal bátorságunkat bizonyítjuk. A kettőt összevetve pedig egy elhanyagolt, túlbonyolított szerelmet lehet helyrehozni."

Harry Styles

Nyögve tértem magamhoz, szemeimet résnyire nyitottam, de abban a pillanatban vissza is csuktam őket. Vakító fényességbe ütközve hajtottam le fejemet. Ekkor nyílalt gerincembe az irgalmatlan fájdalom. Szaporábban véve a levegőt néztem le testemre. Csupasz mellkasom gyorsan emelkedett fel és le, mind eközben a verejték és vér keveréke borította. Furcsa módon fekete farmerom is lassacskán átvette a megszáradt vér színét. Hosszú, göndör fürtjeim csapzottan hullottak szemembe, egészen addig nem vettem észre, hogy ki vagyok kötözve, míg mg nem moccantam. A kínzó fájdalomtól felordítva konstatáltam, hogy a kötél könyörtelenül szorítja megsebzett csuklómat. Nem volt elég. hogy saját magamnak szépen bevagdostam, az a hülye kötél még segített is abban, hogy minél később gyógyuljon be.

Bevillantak a szörnyű éjszaka képei.

*Visszaemlékezés*

Először, mikor visszanyertem az eszem egy kis szobában találtam magam, ott volt pár tag a FREE-ből. Luke a vállaimnál fogva erősen a földre lökött.

- Meghoztuk - jelentette ki közömbösen. Megpróbáltam maradék erőmmel felállni, ekkor megpillantottam egy ismerős arcot, ugyanúgy szenvedve.

- Louis - suttogtam magam elé, a Szőke kiélvezte, hogy kivételesen akkor nagyobb ereje volt, mint nekem, ezért visszanyomott a földre. - Rohadj meg! - köptem a szavakat.

- Hogy mondtad Styles? - hajolt le hozzám. Nem fordultam meg, de láttam magam előtt azt a gúnyos mosolyt, amit olyan szívesen letörölnék az arcáról egy nagy pofonnal.

- Az utóbbi  időben nagyon megmakacsoltad magad Styles - rekedtes férfihang kúszott át a szobán. Fred. - Nem teljesítetted, amit kértünk tőled, ráadásul ahogy tudomásunkra jutott, nem csak lelki, hanem fizikai kapcsolatot is kialakítottál a lánnyal.

Lesütöttem szemeimet, valószínűleg kipirultam amiért eszembe jutott a mocskos éjszakánkból egy-egy kép, így próbáltam minél jobban lehajtani a fejem, elkerülve az érdekes pillantásokat.

- Egyszer történt meg - védekeztem. Gyávának éreztem magam. Hogy miért? Mert képtelen voltam elfogadni, hogy végre van egy lány akivel működne az egész. Próbáltam kifogásokat találni, hogy miért tettem azt amit, de gy idő után belefáradtam. Szabadon fel akartam vállalni ki is vagyok, és mennyire szeretem Őt. - De megtenném még egymilliószor is - tettem hozzá. Luke-ot egyre közelebb éreztem magamhoz, nagyot nyeltem, mikor valamit a fejemhez szegezett. Nem hittem volna, hogy onnan élve kijövök, így mindegy alapon kibontakoztam. - Nem tudjátok milyen érzés amikor végre van valakitek, aki ugyanúgy szeret titeket. Viszonozza azt a szeretetet, melyet adtok Neki. A gondolataitok között jár, minden mozdulatokról tudja, hogy mi lesz a következő lépésetek. Érzi ha fájdalmatok van, érzi ha valami történt veletek. Tudja mi a jó és mi nem, tudja az összes szokásotokat. Minden egyes porcikád beleborzong érintésébe és miután megcsókolt szakadozva fújod ki a levegőt, mert a remegéstől ami azért keletkezett, mert ajkai az ajkaimra nyomta, nem tudsz normálisan lélegezni. Félsz, hogy elveszíted, vágyakozol iránta. Egyszerűen csak szívből szereted Őt. Most őszintén, vallja be az akinek már volt ilyenje ebben a szobában! - óvatosan körülnéztem. Kis mozgolódás és suttogás kezdődött, de senki nem merte bevallani. - Ugye? Én is így gondoltam. Azt hiszem én ennek a kellős közepén vagyok, Képtelen lennék olyasvalakit bántani, akit teljes szívemből szeretek. Nem tudom, hogyan és mikor, de azt hiszem...én beleszerettem...

Mondatom végére nyomasztó érzés fogott el. Legszívesebben felkentem volna azt a taplót a falra, mikor gúnyosan felröhögött. Ez már sok volt Luke-tól.

- Styles, Styles, Styles... - ingatta fejét a főnökünk. - Ez mind és szép, de ezzel a vallomással szinte hasznavehetetlenné váltál. A célunk az volt, hogy elfogjuk a lányt és váltságdíjért, azaz a kulcsért cserébe adjuk vissza. Majd utána eltegyük láb alól. Erre te mit csináltál? Összeszűrted vele a levet. Semmit nem tudsz normálisan elintézni, most nincsen meg se a kulcs, se lány. Tudod mit? - felállt, s Luke-ék felé fordult. - Vigyétek és csináljatok vele amit akartok, a lényeg, hogy szenvedjen. Ha nem hozzák ide a lányt, jön az majd magától is, csak szépen tudomást kell szereznie arról, hogy a drágalátos szerelme szenved.

Idegesen kaptam fel a fejem. Az adrenalinom hirtelen felszökött, amint eljutott agyamig, hogy bántani akarják Sophie-t, rajtam keresztül.

- Nem tehetitek ezt! Nem bánthatjátok! - ordítottam fel.

- Harry nyugi! Van esze...

- Vigyétek a másikat is - bökött fejével Louis-ra, aki csak próbált megnyugtatni engem, de így magát is rendesen belekeverte.

- Nem! - megpróbáltam magam kicsavarni a szorító karok fogságából, de az erőm is fogytán volt, ráadásul megéreztem egy kemény fémet gerincem közepénél.

- Eskü Styles, ha nem nyugszol meg ebben a pillanatban lelőlek! - préselte ki durván Luke fogai között a szavakat. Remegve elnyeltem dühömet és hagytam, hogy elvezessenek.

Ismét újabb szobába kerültem, Úgy gondolták Louis-nak nem kell szenvednie, így őt bedobták egy ajtó mögé, amit azután rázártak. Én pedig egy széknek kikötözve találtam magam. Mindenféle tűt szúrtak belém, s egyszer csak azt vettem észre ha megmozdulok, akkor kisebb áram keletkezik a széknél, amit belém vezetnek. Mindeközben az infúzióként álcázott drog szétterjedt a testemben.

*Visszaemlékezés vége*

A szemközti ágyon tiszta pólót találtam, a segítség pedig hamarosan megérkezett. Louis-t rongybabaként lökték be az ajtón, lábaim elé esett. Látszatra nem volt semmi baja, a fáradtságon kívül. Felpattant, s leporolta magát, majd megállt előttem.

- Mizu? - erőltettem egy kis mosolyt az arcomra. Megmutattam, hogy minden körülmény között tudok hülyülni vele.

- Állat vagy Styles - forgatta szemeit. Gyorsan lehámozta rólam a köteleket, melyek már lassan elrohasztották csuklóm. - Basszus! - horkantott fel Tommo, amint meglátta, hogy az említett testrészemet pásztázom. - Lehet el kellene látni valahogyan.

- Megleszek - bólintottam, de akkorra már széttépte az ágyra helyezett gatyát és kezem köré tekerte. - Most mi a frászt fogok felvenni? - szemöldököm hajam kezdetéig futott fel. Barátom értetlen arcát nézve, elmosolyodtam.

- Szerintem töröld le a vigyort az arcodról és köszönd meg az égnek, hogy még élsz. Nem sok ember élte volna túl a tegnapi napot. Meg úgy ezt a pár hetet... - felvette a fehér pólót, majd nekem vágta. - Gatyád úgyis van, direkt azt téptem szét és nem a pólót. Vedd fel, majd Sophie-nak mutogasd a tested.

A lány neve hallatán megfeszültek izmaim. Belebújtam a fehér, kicsit áttetsző anyagba, s lehuppantam az ágyra. Igyekeztem átvészelni a kínokat, az égő, hasító fájdalmakat. Testem még mindig sokkban volt és néha hirtelen rándult egyet, az áramos szék miatt. Hosszú percekig csak feküdtem ott, míg Tommo leült a másik ágyra. Sophie-ra gondoltam, felfoghatatlanul hiányzott közelsége, olyan sok mindent megadtam volna, hogy láthassam abban a pillanatban. Az elválásunk nem sikeredett valami felemelőre, ráadásul a hajnali telefon nagyon belekavart. Luke erőltette, hogy hívjam fel, tulajdonképpen ez is a tervük része, hogy idecsalják. Azt mondta, ha nem szólalok meg a telefonba, akkor megöl engem is, Sophie-t is, Louis-t is és minden egyes lényt aki körülöttem mozog, beleértve néhány barátomat, illetve Sophie szüleit. Gyorsan kellett cselekednem akkor, tehát az első mondatom rögvest az volt, hogy semmi áron ne jöjjön ide. Nem tudom mennyire hatottam rá, reményeim szerint egy helyben maradt, gyakorlatilag tuti, éppen akkor szelte át az Ír-tengert. A máik ágyon elterülő fél szerintem meghallotta belső gondolataimat, megtörte a közöttünk húzódó, feszült csendet.

- Úton van idefele - súgta. Mereven nézett maga elé, nem merte elkapni pillantásom. Lélegzet visszafojtva ültem fel, hogy jobban halljam. - Mielőtt Luke idehurcolt volna engem felhívtam, a hívás pont folyamatban volt, mikor az a seggfej leütött - vallotta be komolyan. - Azt hiszem tudja, hogy mi történt.

Szám kiszáradt, szerettem volna egy pohár vizet, de semmi pénzért nem ittam volna abból a koszos, rozsdás löttyből, mely a csapból folyt. Ki tudja, lehet a csatornából jön. Megtöröltem szemeim, férfi létemre a Sophie-val való veszekedésünk óta képes vagyok bármikor sírni, és ha olyan mondatot hallok akkor bekönnyezek rajta. Az érzelmeim megkavarodtak, valamint kezdtem azt tapasztalni, hogy viselkedésem is a feje tetejére borul.

Készültem kinyögni, hogy beszéltem Vele, de sehogy sem jöttek a szavak. Nyomasztott miszerint nem tudtam értelmesen kinyögni barátomnak a bajom. Hála a több éves barátságunknak észrevette, hogy folytonosan számhoz kapom kezem és a bőrt kezdem tépkedni róla. Ágya alá nyúlt, majd kezeimbe dobta az ott rejtegetett vizes palackot. Elégedett vigyorral dőlt hátra, miközben én elfogyasztottam az üveg fél tartalmát.

- Életmentő volt. - Bedugtam párnám alá a maradékot, azután összeszedtem kósza gondolataimat. - Te is hallottad tegnap, hogy mit tervez a FREE. Hajnalban megtörtént. Luke arra kényszerített, hogy beszéljek Vele, hát beszéltem.

Louis megdöbbenve hajolt előre. A falnak támasztotta hátát, majd kezeivel átkulcsolta térdeit. Kíváncsian fürkészte arcomat.

- És... Mit mondott? - félénken kérdezett rá, nehogy hirtelen reagáljak. Nem ártott volna.

- Sírt - haraptam rá alsó ajkamra. Ujjaim ropogtatásával próbáltam leküzdeni a stresszt amíg túlestünk a beszélgetésen. - Meggyötört volt, lélegzetvétele pedig szaporábbnak tűnt. Istenem csak hallanám még egyszer magam mellett szuszogni! - kezeimmel arcomat takartam. A gyengeségem jelei ismét felszínre törtek. Tapasztaltam, ahogyan arcom piroslik, majd könnycsatornáimban folyadék gyűlik össze. Visszafojtva a zokogást a falnak döntöttem fejemet. Felsóhajtva húztam fel lábaimat mellkasomhoz. Röhejesen festettem és mindezek mellett hihetetlenül. Felfoghatatlan a személyiség változásom, egyik nap én vagyok a maffia vezér, a rossz fiú, aki nők ezreit őrjíti meg és minden egyes éjszaka mással hempereg. A másik pillanatban pedig félrelököm a régi életemet, és teljesen másként térek vissza. Hirtelen értelmet nyer az élet szó, mindenre csak mosolygok, mindenben a jót látom. Nem érdekelnek a nők, hiába van nekik kerek domborulatuk, nekem kizárólag csakis egyért dobog a szívem. El akartam hagyni a sötét énem és teljesen új világot szerettem volna teremteni Vele. Drog, pia, cigi és legfőbbként a FREE nélkül.

- Te mit mondtál neki? - faggatott tovább óvatosan Tommo. Mély sóhaj kíséretével letöröltem arcomat. Hiába voltam magam alatt, a következő szavakat féloldalas mosollyal mondtam ki.

- Azt hogy hiányzik.

Visszahajtottam fejemet térdeimre, azonban pillanatokon belül megéreztem, ahogyan besüpped az ágy mellettem. Louis átült mellém, s egy láncot szorongatott ujjai között.

- Azt mondta adjam át azzal az üzenettel, hogy én is. Ne kérdezd mit akart ezzel mondani, a nők bonyolultak és őszintén bevallom fogalmam sincs róla.

Kezembe vettem a karkötőt. Én is. Elgondolkodtam ezen a két szón, mit is takarhat maga mögött. Sophie-val szerettünk egymásnak rejtélyes, sejtelmes válaszokat adni, amin elagyal a másik. Mikor megpillantottam az S betűt összeszorult szívvel, csatoltam fel csuklómra a láncot. és mosolyogva néztem le rá. Visszapörgettem a telefonálásnál elhangzott mondatokat, majd összeráncolt szemöldökkel barátom felé fordultam.

- Te kihangosítottad a telefont a beszélgetésünknél? - vontam kérdőre. Tommo tehetetlenül széttárta kezeit. Ó...

- Tudod, hogy mit jelenthet? - kérdezett vissza.

Bólintottam. Tisztán láttam onnantól a dolgokat. Volt egy pillanat mikor Louis megkérdezte, hogy megőrültem-e, én pedig azt feleltem, hogy igen, meg. Sophie ezzel a két szóval, azt szerette volna jelezni, hogy ő sincs rendben. Ha tudtam volna, hogy ugyanolyan rosszul viseli hiányomat, mint én az övét, akkor azonnal felkerestem volna. Már ha éppen tudom, hogy hol tartózkodik.

- Dublinban voltatok? - Előhúztam a párna alá elrejtett palackot, s ittam belőle egy keveset, hogy későbbre is maradjon.

- Aha. - Biccentett, ráéreztem.

Egyikőnk se volt beszédes hangulatban, de amikor csak tehettük jeleztünk egymásnak, hogy minden rendben, azonban egy kérdés még mindig nagyon nyomasztott. Képtelen voltam nem rákérdezni.

- Kárt tett magában? - Mondatom végére lehunytam szemeimet. Arra koncentráltam, hogy egy egyszerű ,,nem"-et kapjak, ez volt abban a pillanatban minden vágyam. Louis nyögve mocorgott egy kicsit, nem nagyon tudtam elképzelni, hogy mi jár a fejében. - Ártott magának? - fogalmaztam át a kérdést.

- Harry - nézett fel rám. - Ő nem Te. - Értettem mondanivalóját, de mégis annyi kérdés húzódott e mondat mögött. Tommo értetlen arckifejezésem láttán kisegített. - Fizikailag rendben van, csak nagyon fáradt és gyenge, mentálisan azonban halott. Negyed óránként elsírta magát, nem aludt semmit és a buli után még belé költözött a bű... - elharapta a mondatot, mintha valami rossz cselekedett ugrott volna be emlékezetébe. - Még jobban belé költözött a bűnbánat, amiért nem adott neked esélyt, hogy megmagyarázd tetteidet.

Louis frusztráltnak tűnt, beszélgetésünk után visszaült az ágyára, onnantól kezdve nem szólt hozzám. Kicsit megnyugodtam, hogy fizikailag nem esett baja Sophie-nak, de annál jobban nyomasztott az, hogy lelkileg konkrétan egy cipőben jártunk. Neki nagyobb önkontrollja volt, én nem bírtam megállni, ezért nyúltam az éles tárgyhoz, amit végig táncoltattam ereimen. Szerintem ez tökéletes módja volt, egy kicsit lecsillapítani magam, és így legalább egyenlő helyen állok Vele.

Sophie Angel

Vörösre sírt, felduzzadt szemeimet kinyitottam, mikor Niall leállította az autó motorját. Kora reggel lehetett, amikor megérkeztünk a házunkhoz. Erőtlenül nyitottam ki az autó ajtaját, és közben azon gondolkodtam, hogy aki lát az most biztosan zombinak néz. Arcom egy ideje nem látott sminket - kivétel a buli éjszakáján - ruhám összegyűrődött, miközben aludtam az autóban, mindezek mellett mozgásom is lelassult.

Hálásan mosolyogtam rá a Szöszire, ahogy legyintett és elvette kezemből a nehéz táskát. Így én utamra tudtam térni. Régen jártam otthon, pont elég régen, hogy elfelejtsem mennyire jó érzés belépni az ajtón és ismét tiszta angol nyelvet hallani. Nincs bajom az írekkel, de egyeseknek olyan az akcentusuk, hogy konkrétan fülvérzést kapok tőle. Az ajtó nyílásra anya azon nyomban kirohant elém.

Esetlenül álltam a folyosó végén, várva, hogy bármi is történjen, majd nehéz léptekkel megindultam édesanyám felé, aki közben apámat hívta.

- Kislányom! - ölelt át szorosan. Mélyen szívtam be illatát, kicsit hihetetlen volt újra látni, mindketten sírásban törtünk ki. Anya a hátamat simogatva próbálta enyhíteni zokogásom, de abban a pillanatban nem használt.

- Sophie! - jelent meg apa a nappaliban. Elengedtem édesanyám, majd az előszobát és a nappalit összekötő ajtón átléptem. - Jól vagy? - puszilt bele hajamba.

Megráztam fejemet, hagytam, hogy könnyeim eláztassák édesapám pólóját. Sokszor olyan makacs voltam velük szemben, és olyan megalázó volt ott állni, beismerni, hogy igazuk volt.

- Elkapták - zokogtam. Hangomból áradt a fáradtság minden formája.

- Tudom - felelte. Meglepődésemben elhúzódtam tőle, kérdőn néztem rá. - Vannak forrásaim. - Nem akartam jobban belemenni a FREE-ben töltött múltjába, így nem kérdeztem többet.

A szüleim üdvözölték Mona-t és Niall-t is. Szőke barátom nagyon távozni szeretett volna londoni lakásába, de apám egy kis szülői szigorral - miszerint több órát vezetett - maradásra bírta. Legalább csak addig, míg alszik egy jót. Felvitte a cuccainkat, és mindenki szerteszéledt egy kis időre.

Fájó végtagokkal dobtam le magamról a ruháimat, a tükörhöz fordultam, hogy normális fényviszonyok között is szemügyre vegyem Louis megbélyegzését nyakamon. Pechemre nem csak ott helyezkedtek el foltok, az egész testemen megtalálható volt pár darab. Harry-nek soha nem engedtem, hogy ilyen komolyan kárt tegyen bőrömön, bele se mertem gondolni, mi lesz, ha netán valamilyen csodával tudomást szerezne arról, hogy legjobb barátja szépen bemocskolt engem.

Hogy elhessegessem az irtózatos gondolatokat beálltam a forró zuhany alá. Csak hagytam, hogy a vízcseppek verjék bőrömet, olykor felszisszentem, de különösen jól esett az aznapi fürdés. Alaposan megtörölköztem, majd kirángattam a szekrényemből egy kényelmes cicanadrágot és egy fekete pólót, azokat felhúztam magamra. Vizes hajamat gyorsan kontyba kötöttem, végül lebattyogtam a nappaliba, ahol azonnal elterültem a kanapén.

Kezembe szorongattam a bögre forró teámat, amit anya készített. Az otthon melege egy kicsi megnyugvást adott, kár, hogy nem sokáig élvezhettem. Hiszen utána kellett járni Harry és Louis eltűnésének. Magamra húztam a puha, meleg pokrócot, mindeközben végre Mona is tisztának tudva magát megérkezett társaságunkba.

- Gyerekek egyetek valamit! - helyezett le anya elénk pár szendvicset és édes sütit.

- Képtelen vagyok rá. Örülök, ha ez a tea megmarad bennem - mondtam gyenge hangon.

- Ugyanez - biccentett Mona.

Niall-nek nem okozott gondot, ő hálásan fogyasztatta édesanyám által készített ételeket. Megérdemelte. Hihetetlen, hogy a hajnal közepén képes volt minket áthozni egy tengeren.

- Azt hallottam egy ideje nem eszel rendesen - állt mögém anya. Felvont szemöldökkel kortyoltam bele a forró folyadékba. Ahányszor lecsúszott nyelőcsövemen melegség árasztotta el bensőm.

- Mégis ki mondta? - motyogtam olyan halkan, hogy anyán kívül más ne hallja meg. Szőke barátunk felé bökött fejével.

- É-én sajnálom, de egyszerűen nem tudok. Az életem kisiklik és egyre jobban azt érzem, hogy a föld elfoszlik lábam alól. Én pedig zuhanok. Legtöbbször szimplán csak elfelejtettem az étkezést, de amint megittam a teát megpróbálok valamit lenyomni a torkomon - magyarázkodtam eszemet veszve.  Hiába az igazat mondtam, mégis úgy éreztem, hogy nem cselekszem jól. Egy anyának szerintem a legnagyobb fájdalmat az okozza, ha a lánya életében gondok vannak.

- Kislányom, nem erőltetem, csak figyelj és vigyázz magadra egy kicsit jobban. Főleg most, rendben?

- Rendben - sóhajtottam. Visszazökkentem a beszélgetésbe, amit apa, Mona és Niall folytatott, a Szőke éppen arról számolt be amiről tudott. Mondata végén kíváncsian nézett rám. Nyakamra vándoroltak szemei, azonnal kezemet az említett ponthoz kaptam. Rájöttem, hogy a kontyba helyezett hajam tökéletes kilátást enged azokra a foltokra, melyeket Louis hagyott rajtam az ominózus estén. 

Idegesen kaptam el tekintetem Niall-ről, de addigra már apámat is érdekelni kezdtem a dolog. 

- Mi történt veled kislányom? - ráncolta vastag szemöldökét értetlenül. Nem tudtam mit mondani kínomban. Nem akartam mindenki tudtára adni, hogy Louis megbélyegzett. Kétségbeesetten pillantottam Mona-ra, aki észrevette, hogy szenvedek. 

- Égési sérülések - hadarta barátnőm. - Öhm... Egyik nap flambírozni próbáltunk és nem jól sült el a dolog. - Ingatta fejét totálisan beleélve magát a színjátékba. Apám furcsa tekintettel bólintott, s megjegyezte, hogy máskor inkább rendeljünk a főzés helyett. 

***

- Ki kell onnan hozni őket! - motyogtam magam elé mereven. 

- Van terv? - csapta össze tenyerét Niall, majd, hogy felmelegítse azokat összedörzsölte. 

- Nincs - sóhajtotta Mona csalódottan. 

Hosszú perceken keresztül ültünk, és azon voltunk, hogy valami értelmes dolgot kitaláljunk. De akárhogyan közelítettük meg a dolgot, sehogy sem jött ki jól. A vége ugyanaz a veszteség lett. Vagy elvesztem Harry-t, vagy a szüleim vesztenek el engem. 

Könyörtelenül stresszes időszaknak néztünk elébe. Sóhajtva tűrtem hátra a szemembe lógó, kikandikáló hajtincseket, már vagy századszorra simítottam végig rajtuk mire a helyükön maradtak. Időközben a meleg levegő teljesen megszárította. 

- Hm - morgott Niall. Kíváncsian kaptuk felé a fejünket. 

- Mondd azt, hogy valami értelmes dolgot találtál ki - könyörgően néztem rá, minden porcikámmal arra koncentráltam, hogy valami értelmes ötlete legyen.

- Van egy ötletem. Kockázatos, de hatásos - tanakodott el, de egy perccel sem várhattunk tovább szükségünk volt egy olyan akcióra, ami esetleg beválhat. 

- Hallgatunk - dőlt hátra apám. 

Lélegzet visszafojtva figyeltem, ahogyan a Szöszi elmeséli kieszelt teóriáját. A remény megcsillant, hatásosnak tűnt. Az érzelmek egy pillanatra átjártak, örömkönnyek gyűltek könnycsatornáimban, de nem engedtem őket szabadjára. Gondolataim egy kicsit elkalandoztak és rögvest Harry védelmező karjait tudtam magam körül, kár, hogy csak egy röpke percre. Azonnal indulnunk kellett. 

- Szedd össze a azokat a holmikat amelyekre szükségünk lehet - súgta Niall a bejárati ajtóban fülembe. remegve fújtam ki a levegőt. 

- Szerinted sikerülhet? 

Tekintete ellágyult, kék szemeiből sugárzott a bizalom. Félmosolyra húzta ajkait és megsimította a hátam. 

- Mit tennél meg Érte? - Elgondolkodtam kérdésén. - Ne gondolkodj ennyit! Azt mondd amit ebben a pillanatban érzel és gondolsz!

- Mindent - susogtam gyengéden. - Túl sok mindent...

Apa szakította félbe beszélgetésünket. Kezembe nyomott egy fekete bőr hátitáskát. 

- Három pisztoly van benne, kettő kés, pár injekció, amik erős altatót tartalmaznak és a befecskendezés utáni tíz másodpercben az illető már szundikál is. Mindezek mellett kötelet, láncot, fertőtlenítőt kötözőanyaggal együtt, illetve némi folyadékot tartalmaz a csomag. Ahogyan megbeszéltük, csak vészhelyzet esetén használd a pisztolyt, a telefonodra meg nagyon figyelj, ha segítség kell az egyes gombot nyomd meg. Niall-el az autóból figyelünk, Mona szintén velünk lesz, a szelektív hulladékgyűjtők mögött fogunk leparkolni, a többi rád van bízva. Most pedig tárcsázd a számot. Megkezdjük a kiszabadítást. 

- Teljes csöndet kérek - nyomtam be azt a számot, amelyen Luke hajnalban hívott. Bizakodva tartottam fülemhez a készüléket, miszerint felveszi az átkozott telefont. Kicsörgött, és egyszer csak megszólalt. 

- Nocsak, nocsak - szólt bele rekedtes hangjával. - Mi járatban? 

Nagyot nyeltem, megkíséreltem nem remegni és szaggatottan venni a levegőt. csak arra gondoltam, hogy most rajtam van a sor, hogy hős legyek. Harry annyiszor megtette értem, egyszer a lányok is lehetnek bajnokok.

- Tegyük félre a mézes beszédet. Tudom jól mire fáj a fogatok. Nálam van a kulcs - néztem le a kezembe szorongatott fémdarabra. Niall elhozta Harry lakásából. Tökéletesen tudtam, hogy hol rejtegeti, a fürdőszobában van egy üres hajlakkos doboz, egyszer említette, hogy minden kisebb értékét abban tartja. Én most pedig ráéreztem, a Szőkét meg odairányítottam érte. 

Luke reszelős hangon elnyögött.

- Ühm... És? - nem láttam, de tudtam, hogy előkerült perverz vigyora. Legszívesebb abban a pillanatban letettem volna a telefont. 

- Hajlandó vagyok odaadni nektek, de cserébe azt kérem, hogy engedjétek el Őket! - megnyugodva töröltem meg homlokomat. Ám Luke következő mondata kisebb gombócot teremtett gyomromban.

- Nem elég - jelentette ki. 

- Mi a franc?! - lepődtem meg. A körülöttem lévő emberek érdeklődő tekintettel fordultak felém. - Mi az, hogy nem elég? Luke tudod miről beszélünk most? Életekről!! Nem holmi tárgyakról, két embe...

- Lassít kislány! - nevetett. - Tudom, nagyon jól tudom. De ők ketten vannak. Az egyikért a kulcsot kérem, Tomlinson-t elengedem a kulcsért is. A Göndörért viszont valami egészen mást várok el... - könyörögve rágtam alsó ajkam. Lehunytam szemeimet és kipréseltem magamból a szavakat.

- Amit csak akarsz! Mondjad! - adtam meg magam, végső kínomban. Harry-ért bármit.

- Egy mesés éjszakát Veled, az ágyamban... 

Szemeim kikerekedtek, rosszul lettem szavai hallatán. Nem tudtam válaszolni, azonban mikor másodjára mondta ki erősen nevemet, muszáj volt valamit kinyögnöm. 

- Rendben! Egy óra múlva ,,annál a padnál". Hozd magaddal Louis-t! - követeltem keményen.

Fájdalmak között hallgattam keserű nevetését, amit a kínom okozott neki. 

- A fekete csipkéd legyen rajtad, azt hallottam abban nagyon tudsz cselekedni! 

Mérgemben levágtam a telefont. Egyszerűen már nem tudtam könnyeket hullatni, azt akartam, hogy olyan hamar vége legyen amilyen gyorsan csak lehet. Ha ez az ára, hogy Harry-t visszakaphassam, ám legyen. 

- Sophie - rángatott meg vállamnál fogva Mona. - Baj van? 

- Egy kicsi... - feleltem. - Kicsit nagy...