music

2015. október 30., péntek

II. Évad: 1. Rész - ,,A vágyak ide kevesek"

Szervusztok Drágáim!:) 

Boldog vagyok amiért megkezdhetem a Just be FREE második évadát, ami a Desire alcímet kapta. Köszönöm szépen az eddigi türelmet, várakozást és a belém vetett bizalmat! Nagyon hálás vagyok mindenért! A legutolsó rész kommentjeit olvasva elgondolkodtam azon, hogy miért is csinálom én ezt? Amíg van kinek írnom, és amíg érdekel valakit az írásom, addig végzem a munkám! :') 

De igazából nem is tudom miért húzom ennyi ideig ezt az egészet. Hamarosan hozok pár részletet a második évadról. Illetve készülőben van egy új Trailer is, ami talán kicsit jobban összefoglalja majd az évadot.:) 
Meg kell említenem, hogy meg fogom hazudtolni magam, és a második évadban valamennyivel rövidebb részeket fogok hozni. Ennek oka pedig az - most az gondoljátok, hogy ,,jaaaaj már megint ezzel jön" :D - iskola. Vannak napok mikor hatra érek haza, hulla vagyok és akkor még álljak neki tanulni, mindemellett írjak. Ne értsétek félre. Nekem az írás a teljes kikapcsolódást jelenti! Imádom! Azonban szerintem ezzel mindenki - majdnem mindenki - egyetért. Az iskola elveszi minden szabad időnket. Ezenkívül nézzük a jó oldalát: több rész lesz, és hamarabb tudom hozni őket! Nagyjából ennyi.

A könyvborítókról sem feledkeztem meg! Valamint valamikorra tervezek egy design átalakítást, ne ijedjetek meg, hogyha az oldal nem lesz elérhető!

Most pedig jó olvasást szeretnék kívánni a második évad legelső részéhez!
Várom a megjegyzéseket odalent.:) 

All the love, L xx. 


,,Azt hittem tiszta lapokkal kezdhetünk új fejezetet abban a bizonyos könyvben. Azt hittem csak én látom fényesebbnek a csillagokat a fekete égen, amióta megismertelek. Azt hittem csak én vágyok rád, minden egyes nap egyre jobban beléd szeretve. Nem gondoltam volna, hogy a könyv ilyen piszkosan fájdalmasan indul. A vágyak ide már kevesek."

Sophie Angel

Fejem fölé tartottam a fekete esernyőt, úgy néztem az elém táruló pocsolyába. Fekete magassarkúmra rétegezve tapadt a mocskos sár. Forró könnyeim keveredtek a hideg levegővel, rázkódó vállakkal hallgattam, ahogyan elhangoznak az utolsó sorok.
- Kísérjük utolsó útjára elhunyt barátunkat, testvérünket, rokonunkat... - A hozzátartozók megindultak, lábaim lecövekeltek, s ha nem fonódik csípőm köré két erős kar, mentén összeesek.
- Nem kell ezt csinálnod! Tudom milyen érzés olyasvalakit elveszíteni akiért mindenedet odaadtad volna - súgta Niall a fülembe. Könnyes szemekkel nézett ő is a díszes koporsó után. Lehámozta dermedt ujjaimat az esernyőről, majd fölénk tartva Louis felé biccentett. - Nézz rá! Ugyanolyan helyzetben van, mint mi. Egyedül maradt. Hiába állnak ott mellette - célzott a fiú kezét szorongató barátnőmre -, a lelke üres, akár egy elhagyatott, romos ház. Elragadták tőle a másik felét, akivel kiegészült.
- Kérlek - préseltem ki magamból. Több ugyanis nem szakadt fel torkomból, ekkorra már az esőt megszégyenítően zokogtam. Szavak nélkül elindultam a sírhely felé. Nehézkesen lépdeltem a sárban, fájó szívvel álltam meg a fehérre mázolt kopjafa előtt, amire arany cifra betűkkel volt felvésve szerelmem neve.

,,Örökre szívünkbe és emlékeinkbe zárva, Harold Edward Styles."


***


Nem mondhatom, hogy kipihenten nyitottam ki szemeimet, az álom eléggé felkavart. Illetve az éjszaka folyamán se hunytam le szemeimet pár óránál tovább. Nem éreztem fájdalmat, keserű, nyomasztó érzést, vagy olyas gondolatot, amely az egekig tornászta volna pulzusomat. Vakító hatást kölcsönöztek a kórház fehér szobafalai, de még mindig békésen süppedtem be a puha ágyba. Egy érdekes párbeszéd hallatán - ami a szoba másik végében alakult ki - azonban enyhén megugrottam.
- Nem veszíthetjük el mindkettőjüket, képtelen lennék elfogadni, hogyha a lányod is odaveszne. - Louis hangja meggyötörtnek hallatszott, itt-ott megremegett, nehézkesen tudtam kivenni a fontosabb információkat mondandójából.
- Sophie-nak semmi baja, csak egy kis pihenésre van szüksége. Rendesen megviselte ez az egész, nem ivott és nem evett normálisan, ennek tetejére alaposan elbántak vele. Csak magamat tudom okolni, hogyha  anyakán lévő zúzódásokra nézek.
- Ühm, igen... - motyogta Louis. Mindketten tudtuk, hogy mitől keletkeztek a nyakamon lévő véraláfutások, de egyikünk se szerette volna bevallani. Próbálta a témát terelni. - Mr Angel nincs oka magát ostorozni emiatt, történnek dolgok, amik valójában nem is annak látszanak, mint amiknek mi beállítjuk őket. A sebek elmúlnak, de az emlékek egy életen át kísérteni fognak. Inkább törődjünk azzal, hogy mit okozott a helyzet a lánya lelkében és szívében. A fiú akibe halálosan szerelmes most élet halál között lebeg... - hangja elvékonyodott mondata végére. Óvatosan feljebb csúsztattam magamat az ágyon, jobban fülelni kezdtem. Nagyot sóhajtva folytatta - Hogy fogjuk neki elmondani, ha...ha...netán... Ha esetleg ühm... - Sokáig kereste a szavakat, miként tudná megfogalmazni barátja lehetséges elvesztését.
- Nem kell kimondanod, mindannyian jól tudjuk, hogy mi a helyzet Harry állapotával. Fel kell készülnünk mindenre - tanakodott édesapám. Megkönnyítette Louis dolgát, így a fiúnak nem kellett kimondania a szörnyű szavakat. Azonban felébresztette bennem az aggodalom érzetét.
Mint akit késsel szúrnak hátba, úgy ugrottam fel az ágból, a hirtelenség miatt megszédültem és a szobából nyíló kis fürdő ajtajába kapaszkodtam meg, hogy ne essek a földre.
- Lassabban! - kapott utánam Louis. Kezeit körém fonva segített megállni a lábaimon.
- Hol van? - szegeztem hozzájuk elsőként a kérdést.
- Először is, nyugodj meg! Érzem a szívverésedet - súgta a fiú, miközben magához húzott. Erőszakosan löktem egyet rajta, ezáltal eltaszítva magamtól. Nem hiányzott a közelsége, még ha csak baráti alapon volt is.
- Hol van Ő? - ismételtem meg magam. - Látnom kell, sürgősen beszélni akarok vele! - Papucs után kutakodtam, de mivel nem találtam úgy voltam vele nem számít, csak láthassam a Göndörömet. Nagy léptekkel megindultam a szoba ajtaja felé.
- Állj már meg a büdös életbe! - Összerezzentem amiért felemelte a hangját. Kemény arckifejezése egyik percről a másikra megenyhült, megbánás sugárzott szemeiből, amiért rám ordított.
- Mi folyik itt Louis? Komolyabb baja van? Mondd, hogy nem halt meg, kérlek mondj el mindent! - Az aggódás teljesen elhatalmasodott felettem, végtagjaim remegni kezdtek. Minden egyes másodperc mely csendben telt fojtogató érzést kölcsönzött, mintha a szobából kiszippantották volna az oxigént.
Apa elhagyta a szobát, ő sem bírta a feszült hangulatot. Ilyenkor a szülőnek nem szabadna megfutamodni, ő nem is azt tette, egyszerűen csak ránk hagyta a dolgot. Felnőtt, tapasztalt emberként tisztában van a dolgok súlyával, itt volt az idő nekünk is felnőni, elfogadni a dolgokat és átérezni, hogy mégis mi mit jelent. Meg kellett tanulnunk saját magunktól észrevenni azt, amit máskor másoktól kapunk meg.
- Sophie - sóhajtotta a fiú. - Szeretném, ha tudnád nem a te hibád, nem is az övé. Az egyetlen ember aki vétkes volt ebben az Luke. És most kérlek ne szólj közbe - intett le mikor észrevette, hogy ajkaim szétnyíltak és hamarosan áradni kezd belőlem a szó -, így is nehéz erről beszélnem. Luke soha többet nem fog nektek ártani, elkapták a rendőrök és letartoztatták emberrablás és emberölés gyanújával. A zsaruk már egy ideje figyelték, de nem tudták elfogni, a tegnapi nap pedig tökéletes volt erre.
- Hogy van Ő? - vágtam közbe. Nehezemre esett tartanom magam, hogy ne rohanjak ki a szobából és eredjek a saját utamra, megkeresni szerelememet. Szúrós pillantást kaptam illetlenségem miatt, tudtam, hogy nem könnyű ez Tommo-nak, de meg kellett értenie, hogy nekem még nehezebb volt.
- Figyelj, nem akarok neked rosszat. Nem is tudom miért pont nekem kell elmondani, egyáltalán nem készültem fel erre - rázta meg fejét. Már sejtettem, hogy tényleg komolyabb dolog történt. - Bármi is történjék vele, azt akarom tudd, mi mindig itt leszünk veled, támogatni fogunk!
Megértően bólintottam, ekkora már sorakoztak a könnycseppek, a megfelelő pillanatot várták, hogy kicsordulhassanak, s záporozni kezdhessenek.
- Mint ahogyan te is észlelhetted meglőtték, a golyó elég mélyre fúródott. Több órán keresztül volt a műtőben, az orvosok mindent megtettek amit csak tudtak, nem okolhatod őket. Rendkívüli ellátást kapott, de így is történtek dolgok az éjszaka folyamán. Leállt a szíve, megpróbálták újraéleszteni, szerencséje volt. Ám a pulzusa még mindig nem az igazi. A legrosszabbtól tartunk, bármelyik pillanatban ismét leállhat a szíve, és akkor már kérdéses, hogy az orvosok képesek-e visszahozni? Minden esetre felkészültünk, megértjük, hogyha mennie kell, akkor mennie kell... Nem tudunk mit tenni ellene.


Libabőrös lettem, rázott a hideg. Hányinger kapott el, hirtelen erős verejtékezésbe kezdtem. Louis-t hallgatva elszállt belőlem minden létező energiám. Eddig csak kísértés volt az, hogy mi lesz velem ha nem láthatom újra. De most nagyon a szakadék határán álltunk. Irgalmatlan fejfájás kapott el, ahogyan belegondoltam a múltba. Olyan sokszor hozzám ért, forró tenyereitől vérem pezsegni kezdett. Ezerszer húzott magához, ezerszer ölelt át olyan szorosan és annyi vággyal, hogy egy normális ember simán belefulladt volna. Gátlások nélkül nyúlt állam alá, fejemet feljebb kényszerített, hogy meg tudjon csókolni. Nem ellenkeztem ellene. Volt mikor morcosabban ellöktem magamtól, mert megsértettnek, megbántottnak éreztem magam és nem akartam senkit se a világomba engedni, még őt sem. Volt mikor haragudtam rá, mert olyasmit tett amit soha nem gondoltam volna róla. Vagy éppen titkolózott. Nem számított, a gondolatba is belehaltam, hogy többé nem hallhatom bársonyos hangját, nem érezhetem selymes, forró érintését., nem láthatom többé a csodálatos smaragdzöld íriszeit. Könnyeim megállíthatatlanul folytak, mikor eljutott az agyamig, hogy többet nem ölelhetem meg, nem érezhetem ajka ízét.
- Nem mehet el! - temettem tenyereim közé arcomat. Azt hittem egy életre kisírtam magam az elmúlt időben, nos igazából csak ekkor kezdődött a bonyolult része az egésznek. Tommo biztatóan megsimította a hátamat aminek hatására egy erősebb sóhaj szakadt fel belőlem. - Látni akarom! Most! Nem számít milyen állapotban van, muszáj látnom!
- Sophie nem hiszem, hogy jót tenne neked. Nem tudhatjuk mi vár ránk az elkövetkezendő napokban, hetekben, de ha szűkebbre veszem órákban. Az állapot instabil, folyamat romlik, nem engedem, hogy így lásd őt!
Lassan felemeltem tekintetemet a megtört fiúra. Elfogott a mérhetetlen düh, legszívesebben összetörtem volna a kórházi ágyam mellett lévő fehér, éjjeliszekrényt, azzal a rohadt vázával együtt, amiben piros rózsák díszelegtek. Úgy gondolom az emberek sajnálatból hoznak ilyeneket. Bonbon, lufik, plüssök, virágok, Elhanyagolhatóak. Ugyanis akárhányszor ránéztem a kis szekrényre eszembe jutott, hogy kórházban vagyok. Nem tudom, hogy másoknál, ez hogyan működik, de nálam igencsak szánakozó. Mintha mindenki arra akarna figyelmeztetni, hogy te igenis beteg vagy. Az asztmám miatt régebben is rengeteget töltöttem a fehér falak között, valamikor akkor alakulhatott ki bennem ez az undor.
- Nem te fogod megmondani, hogy láthatom-e vagy sem! - emeltem meg a hangom ingerlékenyen. - Tudok magamra vigyázni, tudom magamat kontrollálni! Felnőtt vagyok, még ha sokszor nem is tűnök annak! Nem érdekelsz Louis, annyira nem érdekel a véleményed, elegem van! Az egyetlen dolog amit most szeretnék, az Harry közelsége! Fogd fel, hogy nekem is sokat jelent, nekem is vannak jogaim. És ha az egyik az, hogy láthassam, akkor látni is fogom. Ki tudja lesz-e rá még lehetőségem... - hangom megcsuklott. Megkönnyebbülten, a sírás miatt szaggatva fújtam ki a levegőt, amit egy ideje bent tartogattam.
Hátat fordítottam Louis-nak, majd az ajtó felé vettem az irányt.
- Értem - szólt utánam. Hangjában sértődöttséget véltem felfedezni. - De kérlek ne hidd azt, hogy ez csak neked nehéz! Mindannyiunkat nagyon megviselt. Niall úgy szintén ki van készülve, teljesen kifordult magából, Mona elzárkózott a külvilágtól, senkihez nem hajlandó szólni. A szüleidet még soha nem láttam ennyire idegesnek, aggódnak miattatok és mindent megtesznek, hogy neked, illetve Harry-nek a kórház a legmegfelelőbb ellátást nyújtsa. És akkor mg nem is beszéltünk rólam, nem említettem, hogy milyen érzés a szemeid láttára szépen lassan elveszíteni egy olyasvalakit aki ezer éve melletted áll akármit csinálsz. Még a legnagyobb hülyeségeidben is támogat, csak hogy azután ott lehessen és kihúzzon a szarból. Semmit nem tudsz rólam, de azért eleged van belőlem. Értettem. - Lesütött szemekkel meredtem magam elé. Rezzenéstelenül álltam, mélyen elgondolkodtam szavain. Megforduljak vagy ne? Nem fordultam, féltem vele szembe nézni, féltem beismerni, hogy igaza volt... mindenben. - Mellesleg a folyosó végén balra, utolsó előtti szoba, de ezek után ne mondd azt, hogy én nem szóltam előre!
Mély levegőt véve kiléptem a folyosóra, és csak azért is visszanéztem a résnyire nyitott ajtó mögé. Egy ártatlan embert láttam, ahogyan éppen leül az ágyra, összetörik benne minden és gyermeki módon adja ki magából a stresszt. Louis-nál eltört a mécses, de jobbnak látta megvárni míg kimegyek, majd csak azután engedte útjára könnyeit, ismét bebizonyította, hogy mennyire erős. Én meg gyáván elmenekültem előle és még annyit sem mondtam, hogy sajnálom.
A hideg csempe szóró hatást gyakorolt talpamra, fejemet kapkodva kerestem az utolsó szobát. Alighogy kiléptem a folyosóra, pár másodpercen belül az egész szakaszt futva tettem meg, egészen míg el nem értem az említett szobához. Mielőtt beléptem volna még hallottam anyámat, ahogyan a nevemet kiálltja, azonban engem csakis egy cél vezérelt.


Mikor megláttam a gépekre kötött Harry-t kezemet ajkam elé kaptam, kisebb sokk roham kapott el - mikor a sírás már annyira fojtogat, hogy belefulladsz, és csak kapkodsz a levegőért. - Bizonytalan léptekkel közelebb merészkedtem hozzá, minden egyes lépésnél a talpamba szúrt valami, mintha üvegszilánkon járnék. Megálltam az ágy mellett, s csak néztem. Hogy lehet valaki ennyire szép és ártatlan, még úgyis, hogy konkrétan a halál szélén áll? Göndör fürtjei szétterültek körülötte, lélegeztetőgépre volt kötve. Valamikor tízéves koromban hasonlóan jártam. Nem, nem lőttek meg, de a betegségem miatt szükségem volt pár napig mesterséges lélegeztetésre. Eltudtam képzelni, hogy milyen érzés ott feküdni. Bőre színe megfakult, olyan volt mint egy hulla. Szemei alatt mély, sötétlila karikák húzódtak. Nagyon féltem.
- Te fekszel itt pedig nekem kellene - súgtam. Tenyereim közé temettem arcomat. Értetlenül megráztam fejem, majd megtámaszkodtam könyökömön. s csak néztem Őt.- Nem hagyhatsz itt - magas, tőlem nem megszokott, elvékonyodott hangon  szólaltam meg. - Még nem vagyok rá felkészülve, most jött volna csak a jó, most kezdhettünk volna el élni. Együtt. - Nem akartam többet sírni, de a helyzet úgy hozta, hogy csak azért is könnybe lábadt szemekkel ültem ott. - Milyen ironikus, te mentettél meg és te vagy kórházban - mosolyodtam el keserűen. Nagyot sóhajtva végig néztem a szobán. Sehol egy szál virág, képeslap, lufi, vagy bonbon, olyan ,,Harry-s" beütése volt a kis helységnek. Letisztul, egyszerű, de mégis piszkos és bonyolult. - Mennyi mindent tudnánk együtt csinálni ha másképpen alakultak volna a dolgok. - Végigmértem mozdulatlan testét. Mellkasomban szúró érzés kezdett kialakulni, hirtelen kapkodtam a levegőért. Pillanatokon belül fájdalmasan gyötrő, keserves sírás fogott el. - Nem akarom, hogy itt hagyj! Maradnod kell Harry! - borultam rá az ágyra. Rázkódó vállakkal kerestem kezét, hogy össze tudjam kulcsolni ujjainkat. Hideg bőrétől megijedtem, de határozottan fogtam meg. - Nem tudom, hogy hallasz-e, nem tudom mit érzel most, de kérlek gondolj bele a helyzetünkbe. Nem szólíthat el az ég. Gondolj Louis-ra, Niall-re, Mona-ra, gondolj rám! Ha maradnál együtt élhetnénk boldogan, minden nap várnálak haza a munkából, lehetnének gyerekeink, lehetne történelmünk! Olyan fiatalok vagyunk, lehetnénk buják az éjszakába, lehetnénk vadak, gyengédek, naivak. Előttünk állnak fesztiválok, születésnapok, karácsonyok, szilveszterek! Nem mehetsz most el, nem adhatod fel! Emlékszel, te mondtad még nekem, hogy erősnek kell lennem mindig, minden körülmény között! Kérlek ne hazudtold meg magad, maradj itt velem, velünk! Nem tudom elképzelni a jövőm, nem találok más fiút akivel ennyire máshogyan érezném magam, ennyire szabadnak. Nem tudod elképzelni mennyire, de mennyire az életem lettél, szó szerint belepottyantál, lehetetlenség, hogy egyik pillanatról a másikra kitöröljelek. Szerintem évtizedek alatt sem tudnám feldolgozni az elvesztésedet. Egyeseknél a sorrend úgy van, hogy először bele szeretsz valakibe, azután ő is beléd szeret, de lehetséges, hogy egyszerre történik meg. A szerelmükkel megmentik egymás életét és boldogan élnek míg meg nem halnak. Nálunk a szálak összekuszálódtak. Megmentettél, halálosan magadba bolondítottál, és ha nem hagynál itt tudom, hogy örökké boldoggá tennél. A munka nagy részét te végezted, és az átkozott személyiséged, a nagy szíved, káprázatos mosolyod, mitől pillangóim rendszerint felébrednek gyomromban. Az egyéniséged, nem találok hozzád hasonlót. Hétmilliárd ember él ezen a kis bolygón, és nekem a hétmilliárd közül is csak te kellesz! - Felismerés alakult ki bennem, miszerint annyira feleslegesen beszélek, hiszen Harry úgysem hallja. De még hosszú ideig sorolhattam volna, hogy miért is imádom úgy, és miért kell maradásra bírnom. Tudom, hogy ezt igazából nem ő dönti el, de tud érte harcolni. - Ha itt hagysz, soha nem tudod meg mennyire is szeretlek igazából. Mert azt még közel sem mutattam meg. Istenem Harry... - simítottam végig sápadt arcán. - Szeretlek. 




Ismét az ágyra borultam, ekkor azonban hamar ki is egyenesedtem. Enyhén megszorítottam Harry kezét, s az EKG vizsgáló monitorra szegeztem szemeimet. Göndöröm szívverése hirtelen olyan sebességre gyorsult fel, amilyet még soha nem láttam. Fülsüketítő csipogás vette kezdetét, fejemet a gép és Harry között kapkodva forgattam. 
- Mi történik? - jegyeztem meg halkan. A bennem lévő adrenalin is csak egyre jobban nőni kezdett. Aggódásom közepette pánik helyzetbe kerültem. Olyannyira, hogy már csak a kiáltásomra emlékszem, mikor meghallottam a monoton hangú, egyvonalú sípolást. Minden orvos rémálmát. - Valaki! Orvos! Hahó! Valaki! - rohantam ki a folyosóra. Két férfi és egy női ápoló azonnal felfigyelt kiabálásomra, félrelökve rohantak be Harry-hez. Az emeleten mozgolódás, és kapkodás uralkodott el. Hisztérikusan estem Louis karjai közé, aki szintén megállíthatatlanul sírt. 
- Nem lesz baj - simította meg hátamat. - Hiszünk benne, erős ember. 
Míg eltolták mellettünk Göndörömet addig Niall is szépen lassan mellénk szegődött. Vörös szemekkel nézett a becsapódott műtő ajtaja után. A kínzó várakozás kezdetét vette. És abban a pillanatban semmire se vágytam jobban, mint, hogy felébredjek, de nem... Ez már nem csak egy álom volt. A vágyak ide kevesek voltak. Ember-életről volt szó. 

4 megjegyzés:

  1. Jaj ez nagyon jó lett :D Már nagyon vártam a 2. évadot:)) remélem Harry nem hal meg :/ Várom a következő részt is :))♥♥

    VálaszTörlés
  2. Uramisten!:O
    Az normális ha sírtam?:'C
    Nem halhat meg Harry!!
    Nem, nem és NEM!!
    Ne légy köcsög:C
    Siess a kövivel!^^

    VálaszTörlés
  3. Istenem...
    Harry nem halhat meg...nem...az nem lenne igazságos! :'(
    Kérlek ne sirass meg!Még a gondolata is fáj,hogy én olvasóként elveszítem Harry-t...és most belegondoltam Sophie helyzetébe...kérlek hagyd életben Harry-t...kérlek...:'(
    És most megannyi könyörgés után jöhet az a rész, hogy elmondom:engem nem érdekel,hogy rövid vagy hosszú részeket raksz fel.Csak időbe hozzad őket. :))))
    Nagyon imádlak!
    xx ❤❤❤❤

    VálaszTörlés
  4. OMG!!!!
    nem halhat meg nem!!! Ja és ha igy folytatod már mint sírós részeket írsz vehet mindegyik olvasódnak egy zsepi gyárat!!!!!!
    Harry maradjon életben ;( lészíííííííí am minél elöbb hozd a kövit mert ha nem bajok lesznek xxd! Remélem tudod hogy hülyülök na mind1 IMÁDLAK és siess a kövivel szia!! xx

    VálaszTörlés