II. Évad: 3. Rész - ,,Mi lenne, ha maradnál?"

Sziasztok! 

Úgy gondoltam, hogy a 2015 év zárásának megünneplésére hozok nektek egy részecskét. :) 

Hol is kezdjem, egyszerűen annyira hosszú volt ez az év. Mindenféle szempontból. Annyi fájdalmat éltünk meg, túl sok dráma volt a fandomban. De mindezek mellett életem egyik legszebb évét zárhatom magam mögött. Hiszen láttam azt a négy srácot akik megmentették az életem és van egy blogom hihetetlen olvasókkal! :) 

Köszönök nektek mindent amit értetem tettetek! Elképesztőek vagytok! 

A mai napra pedig annyit mondanék - azoknak akik látták Harry és Kendall képeit-, hogy ,,Ha szeretsz valakit engedd el. Ha ő is szeret téged előbb-utóbb visszajön hozzád"...

Ez a két sor tökéletesen összefoglalja a hangulatomat - offon vagyok lelkileg, érjen véget ez a borzasztó év -, és a mai részt is! 

Sikerekben gazdag, boldog új évet kívánok mindenkinek! 

All the love AS ALWAYS, Lishiza xx. 

,,Lehetne fájdalmasabb annál, mint hogy elveszítünk valakit? Akár legjobb barátod, akár családtagod, akár életed szerelme, a fájdalom, és a helyén maradó nyom örökké benned él majd. Keserűen barátkozol a gondolattal, hogy mi lenne ha... Ha mondjuk enyhén szétcsúszna alattad a talaj és követnéd a túlvilágba az angyalod."

Louis Tomlinson

Próbáltam nem elájulni, vagy hisztérikus sírásban kitörni, próbáltam kordában tartani magam. Kisebb nagyobb sikerekkel türtőztettem porcikáimat. Végig futott bennem az összes közös múltbéli emlék, amiken közösen mentünk át, elgondolkodtam a jövőn, hogy még mennyi mindent tudtunk volna csinálni, s hogy van egy lány aki várja vissza... Végül az orvos szavai hallatán visszarázódtam a jelenbe.

- Mr és Mrs Angel, kedves barátok! Engem bíztak meg, hogy közöljem önökkel a hírt. Az esetek 90%-ában ilyen nem történik, de valami hatalmas csodával és szerencsével, túl vagyunk egy igen komoly és hosszú műtéten, ami meglehetően jól sikerült. Nem tudom honnan jött az a sok erő amit Harry akkor kapott, talán az imáik hallgatóságra találtak, de minden esetre a műtét sikeres volt. Életben tudtuk tartani a fiút.

A szoba három nagy 360 fokos fordulatot vett, míg ott ültem. Kezeim közé temettem arcomat, s rázkódó vállakkal hagytam, hogy forró könnyeim eláztassák hideg bőrömet. Lágy kezek csúsztak arcomra, egy puha ujj cirógatta meg kipirult orcám, hálásan néztem fel Mona-ra.

- Rendben lesz! - súgta, majd ölébe ejtette kezeit, amiért utánuk nyúltam. Sokkal több biztonság vett körül, mikor a kezét foghattam.

Körbetekintve az arcokat pásztáztam, Niall szintén eltakart arccal, megmerevedve ült, míg Sarah is útnak engedte könnyeit. Azonban Thomas teljesen komoly tekintettel fürkészte az orvost, mintha nem örült volna a hírnek. Mindig is voltak nézeteltérései Harryvel és azt is tudtam, hogy nem jöttek ki valami jól, az pedig, hogy az Ő drága kislányának elrabolt a szívét egyenesen nyomós okot adott arra, hogy utálja a Göndört.

- És itt jön a de... - dőlt hátra. Dr Lawrence meglepődve, összeráncolt homlokkal lapozott egyet a papírjai között.

- De... - kezdte. Thomasnak igaza volt. Mielőtt elhittük volna, hogy minden rendben, jön egy hatalmas fordulat, amitől tuti minden szétesik megint. Sóhajokkal kísértük a doktor szavait. - Mint ahogyan Mr Angel is megérezte áll valami a háttérben. A műtét kockázatos volt, Harry rengeteg vért vesztett, legtöbbet a tüdeje körül. Kis időre lélegeztetőgépre kellett kötnünk, hogy ne veszítsük el. Nem tudjuk megállapítani, hogy kialakulhattak-e vérrögök amik elindultak a tüdeje felé és elzárhatják az artériákat. Ha ez így történt akkor mihamarabb bekövetkezik a tüdőembólia. Következményei lehet a magas láz, fejfájás, véres váladék felköhögése, kóma, influenzás tünetek és számolnunk kell a halállal is. Orvosaink mindent megtettek amit csak tudtak, már csak reménykedni tudunk. Az ápolók és a nővérek pedig megpróbálják a lehető legjobb körülmények között tartani a beteget. Nem szeretnénk sokszor egyedül hagyni, ha gondolják önök közül is lehet egy amolyan ,,őrszem", persze csak felváltva és a megfelelő higiéniai előírásoknak megfelelve. Így ha bármi furcsát észlelnek azonnal jelezni tudják a legközelebbi ápolónak, orvosnak vagy nővérnek. Szeretném még azt is hozzáfűzni, hogy napok kérdése, hogy mikor ébred fel. Nagyon kimerült, és esetleg ha a kómás állapot bekövetkezne...

Nem voltam kíváncsi a többire. Saját magam elkönyveltem az egészet egy sikeres műtétnek, és már csak bízni tudtam abban, hogy Harry hamarosan felébred. Amit abban a pillanatban akartam, az egy hosszú beszélgetés volt Sophie-val. Minél hamarabb tudatni szerettem volna vele, hogy minden rendben. A szülők és az orvos már csak a kezelésekről és a költségekről, valamint papírokról beszéltek, ehhez már feleslegesnek éreztem magam.

- Elnézést - álltam fel az asztaltól, elengedve Mona kezét. Niall vagy elaludt vagy nagyon maga alatt volt, mert egy ideje már nem mozdult meg. Szerintem azért aludt el mert maga alatt volt. Sarah lágy pillantást küldött felém.

- Minden rendben? - kérdezte Dr Lawrence.

- Igen, csak sétálok egyet - feleltem Hátat fordítva tettem pár lépést, mikor Thomas utánam szólt.

- Óvatosan közöld vele. Nem szeretném ha emiatt is rosszabbul érezné magát! - Gondolataim között olvasott, kicsit megijesztett, hogy tudta kihez, s hova megyek, de különösebben nem izgatott. Minél előbb ott akartam lenni.

- Vigyázok rá! - bólintottam.

Alig fordultam be a folyosón két kéz taszított a falnak, egy pillanatra majdnem azt hittem, hogy valami rosszat akarónk az, de amint szembe találtam magamat a gyönyörű kék szempárokkal, gyomrom liftezésbe kezdett, s szívem vad vágtának eredt.

- Mit keresel itt? - súgtam, remegő kezemmel félretűrtem egy kósza fekete tincsét füle mögé. Azután ellöktem magamat a faltól, s helyet cserélve, óvatosan a másik falnak döntöttem Mona hátát. Hosszú szempilláit rebegtette előttem, mintha arra ment volna ki az egész, hogy magamévá tegyem. - Ne csináld ezt! - nevettem el magam, de ő csak pimasz mosolyra húzta ajkait.

- Meddig akarsz még szerénykedni? - kérdezett vissza.

Közel hajoltam hozzá, forró homlokomat övéjének döntöttem, kezeimet arcára csúsztatva simítottam testemet az övéhez. Óvatosan érintettem ajkaimat, a vágytól duzzadt ajkaihoz. Mintha egy szakadék felett táncoltam volna. Féltem és mégis bátran csináltam, és mindez felemelő érzéssel töltött el. Az első csókunkat nem így képzeltem el, de valahogyan megérezte, hogy mire van abban a pillanatban szükségem. Rá.

- Elég!  - húzódtam el kis idő után. Halk nyögéssel fejezte ki nem tetszését, amire libabőrös lettem. - Lesz folytatás, ígérem! De most mennem kell, muszáj lesz Sophie-nak elújságolnom a nagyszerű hírt.

- Megjegyeztem amit mondtál, most pedig siess, mielőtt még valami olyan történik aminek nem kellene! - mosolyodott el. Gödröcskéitől bizsergett testem. Imádtam. Olyan lehettem, mint egy kisfiú aki remegve várja a meglepetését karácsony reggel. Egy utolsó puszit nyomtam szája sarkába és Sophie szobájához mentem.

Sophie Angel

Izmos, erős karok fonódtak csípőm köré, nagy levegőt vettem mikor lábaim szilárd talajt értek. Kicsit kínosnak éreztem, hogy olyan szorosan ölelem magamhoz az illetőt, de abban a pillanatban annyira hálás voltam, hogy élhetek.

- Megőrültél? - ordította Louis. Tenyerem alatt éreztem heves szívdobogását. - Kérlek mondd azt, hogy csak levegőztél és nem leugrani készültél.

- Mindkettő - feleltem egyszerűen. - Kibillentem az egyensúlyomból. Esküszöm. - Arcom égett a szégyentől, ismét sikerült leminősítenem magamat Louis szemében, és még mindig nagyon kellemetlenül éreztem magam  a történtek miatt. - Ha megint kioktatni jöttél, akkor kérlek menj el, most valahogyan nincs türelmem hozzá.

- Össze-vissza beszélsz! Engedd meg, hogy megszólaljak és elmagyarázzam miért jöttem... Könyörgöm! - nem akartam ránézni, egyszerűen nem akartam neki szentelni a figyelmem. Meg voltam sértve és a büszkeségem nem engedett alább. Azonban a könyörgöm szócska mondata végén, szíven ütött, és mivel nem vagyok jégből (bár a kórházi szobák hidegek voltak), rábólintottam.

- A francba is, hogy mindig mindenkinek adok egy újabb esélyt! - szitkozódtam. Louis szája sarkában kis mosolyt véltem felfedezni, mondjuk én még mindig nem tudtam hová tenni viselkedését.

- Köszönöm. - Súgta, majd óvatosan megfogta csuklómat, s az ágyhoz vezetett. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, valahogyan beugrott egy kép az átmulatott éjszakánkról, és hirtelen azt hittem folytatni akarja amit elkezdett. Nem vártan összerezzentem érintése miatt. - Baj van? - fordult felém. Megráztam a fejem, s miután meggyőződtem, hogy nem akar semmit, beletörődtem a sorsomba, s hagytam megnyílni a fiút. - Először is... Kimondhatatlanul sajnálom ahogyan viselkedtem veled, nem tudom, hogy hogyan hozzam helyre vagy mit tegyek. Akkor hagytalak cserben mikor a legjobban szükséged lett volna rám és hidd el Sophie, még én is képtelen vagyok feldolgozni a történteket, így tökéletesen el tudom képzelni a te helyzetedet. Azt akarom, hogy tudd, ha bármiben tudok segíteni, vagy ha bármi baj van mostantól itt leszek. Valahogyan átvészeljük ezt az időszakot, egészen addig míg Harry fel nem ébred és helyre nem jön.

Azt hittem nem tudja jobban fokozni bocsánatkérését, alapból elérzékenyültem, de miután tudatosult bennem utolsó mondata szám elé kaptam kezem, s összeráncolt homlokkal figyeltem Tommot.

- M-miről beszélsz? - dadogtam. testem remegni kezdett. Gyomrom émelygett az éhségtől, és lassacskán a hányinger is elhatalmasodott felettem, de még mindig csak ajkait lestem, hogy mikor és mit mond.

- Sophie, Harry egy hosszabb és igen komoly műtéten van túl. Az orvosok mindent megtettek amit csak tudtak, esélyt látnak a felépülésére. Túlélte!

Szám tátva maradt, s kisírt szemeim újra könnyben áztak. Louis karjai közé borultam, elvesztem mély ölelésében. Nem tudom pontosan megfogalmazni azt az érzést, amit akkor éreztem. Minden fájdalmam pillanatok alatt elillant, s hihetetlen módon boldogabbnak éreztem magam. A sírás pedig a megkönnyebbült fajtából származott. Tonnás súlyok zuhantak le vállaimról, végre azt éreztem kinyithatom szárnyaimat, mert onnantól kezdve megint minden rendben lesz. Lenyugodtam, lélegzetvételem is javulásnak indult. Nem voltam fáradt, se éhes, se szomjas. Az egyetlen dolog amire szükségem volt az Harry. Az a bizonyos ,,boldogan élünk míg meg nem halunk" mondat csengett fejemben. Ismét felcsillant bennem a remény, megláttam a fényt, lepergett előttem minden, már nagyban terveztem a jövőnket, de ne feledjük. Mindig van valami ami keresztezi számításainkat.

- De... - A kis szóra felkaptam fejemet, tekintetemet a fiúra vezettem. Áradt belőle, hogy ő is mennyire örül a hírnek, de eközben van valami ami kétségek közé sodorja.

- Mi az a de? Ne legyen de! Könyörgöm, csak most az egyszer ne, mégis a történet melyik részébe lehet ide beilleszteni a de szócskát? - Kiakadásom jogos volt. Nem hiányzott ez a teher, nagyon nem.

- Sajnos be lehet, de figyelj Sophie... Az orvosok azt is mondták, hogy az ilyen műtéteket az emberek nagy része nem éli túl. Harry benne van abban a 10%-ban akiknek sikerült. Viszont kockázatokkal jár, nem erősítettek meg bennünket, hogy nem marad károsodás a felébredése után. Esetleg nem került vérrög az artériá-...

- A tüdőembólia nem így működik. - Ellent mondóan megráztam fejemet. Pontosan tudtam mivel jár a tüdőembólia, hiszem én is tüdőbajban szenvedtem, tisztában kellett lennem az ilyen betegségekkel. - Nem hiszem, hogy bekövetkezne.

- Van rá esély. Mindenre van - reagálta le. Nyugtattam magam hogy lehet igaza van neki, lehet az orvosoknak is igaza van, de ha ennyi mindent kibírt már Harry szervezete, akkor ne most adja fel. - A másik lehetséges állapot az a kóma. Amiből abszolút nem tudjuk megjósolni, hogy mikor ébredne fel és már csak igen kevés esélye lenne a felébredésre, biztosított károsulással együtt. Végül, de nem utolsó sorban, nem akarom kimondani, feltételezem tudod mi az utolsó stádium.

Még rágondolni sem akartam, nem hogy kimondani. Szavai nyomot hagytak bennem, de nem tántorítottak el a ténytől, hogy Harry egészségesen felépül.

- Bízzunk a legjobban, bízzunk abban, hogy egy szép napos reggelen kinyitja szemeit és az első akit meglát az én leszek. Mindenféle agyi, vagy testi károsodás nélkül.

- Az lenne a legjobb, és mégis olyan bonyolultnak hangzik.

- Hogy érted ezt? - tettem fel kérdésemet, mert nem igazán volt érthető számomra feltételezése.

- Lélegeztetőgépre kellett kötni, tényleg elég komoly beavatkozáson esett át. Félek, hogy most nem fog több mindent elbírni és beleroskad a sok teherbe.

Nem akartam hallgatni a zagyvaságait. Nem tetszésemet egy nem kedves grimasszal fejeztem ki. Valahogy bizonyítani akartam, hogy a dolgok képesek 180 fokos fordulatot venni és tényleg az ellenkezőjére megfordulni.

- Mikor kisgyerek voltál, te hittél a Télapóban? - Mondatom hallatán Louis úgy nézett rám, mint valami elmebajosra.

- Sophie, hogy jön ez ide?

- Azt kérdeztem hittél vagy nem? - Fészkelődött egy kicsit, szerintem még mindig nem tudta mit beszélek.

- Hittem - válaszolta egyszerűen. - Mindenki hitt benne.

- Feltételek nélkül képesek voltunk elhinni, hogy ő hozza a karácsonyi ajándékokat, hogy ő eszi meg az éjszaka folyama alatt az asztalra kihelyezett sütit és tejet. Hittünk abban, hogy szeretet és békét hoz hozzánk. Hogy éreztél miután megtudtad, hogy ez az egész csak hazugság?

- Csalódott voltam és... - Tekintetünk megint találkozott. Leesett neki, hogy mit akarok sugallni kis történetemmel. Nyitottabban válaszolt. - Valójában senki nem mondta, hogy nem létezik az a bizonyos csoda.

- Pontosan - bólintottam mosolyogva. - Miért hagynánk, hogy mások befolyásoljanak, mikor végig hiszünk egy dologban? Képes lennél azt mondani a legjobb barátodról, hogy nem hiszel a felépülésében, csak mert 50% esélyt adnak rá az orvos, hogy...hogy netán kómába esik? Louis ne veszítsd el a reményt, soha. - Arcomról záporoztak a forró könnycseppek. Ha végig gondoltam mi mindenen mentünk keresztül Harryvel, és mindig Ő tartotta bennem a reményt. Meglepő volt, hogy pont akkor én mondtam ezt másnak, pont én akit a legjobban padlóra küldött a baleset. Talán hatott rám a vele együtt töltött idő és megtanultam tőle ezeket. Hogy is mondhatja rá valaki, hogy nem jó ember? Most is ő tartja bennünk a reményt, pedig nincs is észnél.

- Ne sírj - húzott magához szorosan - elég volt a sírásból! Te mondtad, hogy minden rendben lesz!

Megint csak nem azért sírtam, hogy elvesztem Őt, hanem megkönnyebbültem. És mert persze hihetetlenül, hiányzott, hogy végre újra halhassam bársonyos hangját, érezhessem melegségét és szeretetét, amit tudtam ezentúl feltétlenül ki fog mutatni. Előre készítettem lelkemet, hogy mennyire is jó lesz a kórházi élet után haza menni, s békességben, nyugalomban élni Harryvel. Látni akartam zöld szemeit, csak azoktól a pillantásoktól pirultam ki, illetve a csókja gondolatától is. Egymást átölelve hunyjuk le szemeinket, s merülünk mély álomba. Úgy voltam vele már mindegy milyen módon, de látnom kell, sürgősen.

- Látni akarom, nem számít, hogy gépekre kötve, vagy felépülten. Most azonnal látni szeretném! - jelentettem ki határozottan, szerintem Isten se tudta volna megváltoztatni elhatározásomat.

- Nem jó ötlet - húzta száját a fiú, de nem merte folytatni. Tisztában volt vele mikre vagyok képes, és mi mindent megtennék Göndörömért. Meg amúgy se merte kimondani, hogy lehet ez az utolsó esély arra, hogy lássam. Megmásíthatatlan ötletemet így elindult a megvalósítás útján. - Csak öltözz fel, ha lehetséges melegen. Nem hiányzik, hogy még valami influenzát is összeszedjél. - Boldogan ugrottam ismét Tommo karjai közé, s nem tudtam neki eléggé megköszönni egy öleléssel mindent amit kellett volna.

- Köszönöm Louis! - súgtam. Kezét hátamra csúsztatta, óvatosan végig simított hajamon, majd nagy sóhajjal váltunk el. Furcsálltam, hogy ő is ilyen mélyen vette a levegőt. Kérdőn néztem rá, muszáj volt beszélnie. Ketten voltunk a szobában, s tökéletesen tudta azt is, hogy nem szabadul addig tőlem, míg el nem mondja ami nyomja szívét. - Mona megcsókolt.

- Hogy mi? - léptem egy lépést hátrébb. Ebben a kétszavas mondatban túl sok információ volt, amit nem tudtam azon nyomban feldolgozni. Kérdések ezredével záporoztam meg Louis-t, de csak szépen sorjában mielőtt leblokkoltam volna. - Mona itt van? - Biccentett.

- Összeszedte magát, odakint vár.

- Értem. - Nagyokat pislogva próbáltam meg fejemben összerakni egy értelmes kérdést arra, hogy mégis hogyan csókolta meg, és ez miért olyan nagy baj? - Mi értesz az alatt, hogy ő csókolt meg? A csókhoz két ember kell, nem?

- Ő jött utánam, végül azt hiszem én szorítottam neki a falnak... - tanakodott el. - Basszus nem is emlékszek rá normálisan! Már ott elvesztem, hogy megjelent ezen a helyen! A lényeg, hogy burkoltan rákérdezett arra, hogy mikor csókolom már meg, én meg... - Szegény nem tudta befejezni mondatát, igen tapintatlanul beleröhögtem. De olyan aranyos volt, ahogyan elveszetten beszélt. Olyan kis ügyetlenül szerelmes. Érdekes látványt nyújtott az biztos.

- Megbántanálak, ha azt mondanám beszéljük meg később ezt? - Nem féltem válaszától, tudtam, hogy beleegyezik. Neki is kellemetlen volt, még fel kellett dolgozni a történteket és nekem is sietős dolgom volt.

- Nem, dehogy! - húzta mosolyra ajkait. - Elkísérjelek?

- Nem kell - ráztam meg sietősen fejemet, minél előbb el akartam hagyni a szobámat. Kis időn belül sikerült is.

***

Idegesen toporogtam az ajtó előtt, tanakodtam, hogy benyissak-e. Rémisztő gondolatok lepték el agyamat. Mi van, ha igaza volt Louis-nak és tényleg most látom utoljára? Belehalnék a fájdalomba, ha elveszíteném. Így is, úgy is látni szerettem volna, így mély lélegzetet véve, óvatosan benyitottam.

Úgy feküdt az ágyon akárcsak egy sebzett angyal, az én gyönyörű, sebzett angyalom. Annyira tágnak és félelmetesnek tűnt a szoba. Elfogott a félelem, ahogyan körbetekintettem minden egyes gépen, végig vezettem tekintetemet a monitoron, mely Harry szívének dobogását mutatta. Hálát adtam az égnek amiért láthattam a vonalakat a monitoron.

Az ágyához sétáltam, majd kihúztam a mosdókagyló alá csúsztatott fehér széket. Kezeim közé vettem kézfejét, s lágyan cirógattam.

- Megint ég és föld között lebegsz - súgtam. Aki hallott tuti skizofrénnek hitt, ám én nagyon is Harrynek beszéltem. Egyszer olvastam valahol, hogy ilyenkor az emberek észnél vannak, tudat alatt gondolkodnak, csak képtelenek megmozdulni és jelzést adni a külvilágnak. Reméltem, hogy Harry hall engem. - Ma kaptam egy csokor virágot - elmosolyodtam -, az első dolog ami eszembe jutott, hogy te küldted. Aztán ráeszméltem, hogy itt fekszel... - Éreztem, hogy szemeim ismét felduzzadnak és könnycseppek gyülekeznek, de nem akartam útjukra engedni őket. - Azt akarom tudd, ha menned kell akkor menned kell. Nem akarlak megakadályozni Harry, mert szeretlek, és ha valakit szeretünk akkor el kell engednünk, csak kérlek odafentről is emlékezz rám. - Kezét arcomhoz emeltem, elég volt egy pillanat, hogy elbizonytalanodjak és megtörjek. Ekkor olyan sírás tört fel belőlem, ami teljesen más volt mint az előzőek. Félelemből és aggodalomból állt, semmi áron nem akart megszűnni. - Nem akarom, hogy itt hagyj! Még na-nagyon nem állok rá készen! - A megszokottnál magasabb hangon sírtam jéghideg, merev tenyerébe. - Tudom, igen... Tudom. Ha valakit szeretünk el kell engednünk, és ha viszont szeret akkor úgyis visszajön hozzánk. Nem tudnál valami jelet adni? Érdemes várnom? - Oh Sophie, hogy ne lenne érdemes, ez a fiú a mindened. - Nem akarom, nagyon nem akarom, hogy te is tovább sétálj! Annyi mindent csinálhatnánk még együtt. A műtéted előtt felsoroltam pár dolgot, de az még nem is közelít ahhoz, amiket elterveztem. Ha tudnád mennyi mindent megtennék érted. Reggelente mosolyogva vinném be az ágyunkba a reggelid, te pedig huncut nevetéssel adnál puszit arcomra a kedves gesztusért. Az ünnepekre együtt készülhetnénk, együtt főzőcskézhetnénk. Külön házunk lehetne, külön élettel. Harry, nagy kérés lenne, ha maradnál? Egyszerűen csak, mi lenne, ha maradnál és velem élnéd le az életedet?

Elfogyott minden erőm, fáradtságomban az ágyra dőltem. Rendesen kisírtam magam, de legalább ismét egy fokkal jobb volt. Én mondtam Louis-nak, hogy higgyen Harry felépülésébe és most én heverek a padlón ismét összetörve és kétségek között.

Már éppen indulni készültem volna vissza, a saját szobámba, mikor Göndöröm hüvelykujjával végig simított kézfejemen. Meglepődésemben majdnem hátraborultam a széken, de előbb muszáj volt tökéletes arcára vetnem egy pillantást. Szemei még mindig lehunyva voltak, úgy beszélt hozzám.

- Nem megyek sehova...