II. Évad: 5. Rész - Szökjünk meg!

Sziasztok Drágáim!

Ismét hoztam nektek egy újabb részecskét. Nem szeretnék egyebet fűzni hozzá, csak annyit, hogy köszönöm szépen a türelmet, a kitartást, és hogy még mindig itt vagytok nekem! :) 

Vagyis annyit szeretnék közölni, hogy nem felejtettem el a könyvborítós játékot, megpróbálom beüzemelni a szavazós részt! :) 

Köszönök mindent!
Jó olvasását kívánok, várom a megjegyzéseket odalent! 

All, the love L xx. 

,,Ha már az elejétől csak színleltél
Mint most, akkor egy erős szorítással
Majd csókommal meggyógyítom az összetört szíved
Talán hiányzik is
Amit mondtál nekem
És adok néhány törött darabot az enyémből
Talán illenek a tiédhez
Majd az egész szívem odaadom
Hogy újra kezdhessük

Megtehetjük ugyanazt az utat,
Kétszer ugyanabban a ruhában?
És tudom mit fog mondani
Ha elmulasztom a fájdalmát
Megállhatnánk egy percre?
Tudod, látom, hogy a szíved nem tetted bele..." - One Direction - Over Again 

*Másfél hónappal később*

Sophie Angel

Megrökönyödve húztam magam után a nehéz fekete bőröndöt, mely teli volt ruhákkal, tisztasági eszközökkel és egyéb kacatokkal amikkel elhalmoztuk a mi drága betegünket. Gyorsan kapkodtam a levegőt, amint felértem a lépcső tetejére, mivel a lift teli volt így a makacs fejemmel arra a döntésre jutottam, hogy már nem tuszkolom be magamat az így is szűk helységbe. Szóval gyalog másztam meg a meredek lépcsőket és kemény emeleteket, egy nehéz bőrönddel. Az ismerős ajtó előtt állva keresgéltem a kulcsaimat, ám míg remegő ujjaimmal a táskámban kutattam, addig az ajtó kitárult előttem, s két huncut szempár találkozott az enyémmel.

- H-hogy... - préseltem ki magamból küszködve. Meglepetten ácsorogtam, míg Göndöröm megragadta kezemet, s bőröndöstül beljebb nem húzott. - Hogy értél fel előbb? - értetlenkedtem tovább, s körbenéztem. Reflex-szerű volt, nem is tudom mit kerestem, talán valami teleportáló készüléket, vagy ufókat akik segítették feljuttatni.

Széles mosolyra húzta száját, majd lábával belökte mögöttem az ajtót miközben kezeivel lehámozta dermedt, fájó ujjaimat a bőrönd markolójáról, s egybefűzte az övéivel. Szerettem ezt a rejtélyes, édes oldalát, mikor képes volt szavak nélkül, akár egyetlen pillantásával ismét magába bolondítani. Szeme sarkában összefutottak a nevetőráncok, jól szórakozott megzavarodott tekintetemen. Megindult a nappali felé, lágyan, mégis gyors tempóban - mintha nem bírna várni - húzva maga után. A lakásban minden a helyén volt, ugyanolyan - vagy talán jobb - állapotban állt, mint valaha. Őszintén nem is merek belegondolni milyen volt hetekkel ezelőtt, mikor anya, Louis és Mona segítségével kitakarítottuk. Kezdjük ott, hogy napokig csak bűnügyi helyszínként volt felállítva, rendőrök szállingóztak ki és be éjjel-nappal. Minden holmija bizonyíték volt, szóval a nagy fertőtlenítési munkánk csak a helyszínelés után kezdődhetett. A szürke kárpitot itt-ott meggyvörös vér borította, ami elég keményen beleszáradt, azt hittem ollóval kell kivágni, elég szívás lett volna. De hála az égnek van egy csodálatos anyukám, akinek mindenre van valami csodálatos módszere, így a kárpitból is sikerült kivakarnunk a vért. Nem kell mondanom mennyire felkavaró érzés volt számomra, illetve Louis számára - aki megtalálta Harryt a saját vérébe fagyva, pontosan ezen a helyszínen - a nagytakarítás. Akkor még mindig fenn lebegett a gyanúja, hogy Harry bármikor visszaeshet az állapotába, így nekem minden egyes tárgyról amit a lakásában letisztítottunk ő jutott eszembe. A legszebb pillanataimat itt éltem meg vele, míg Louis-nak inkább a legrosszabb emlékek villantak be. Mindketten nagy erőveszítéssel és tűrőképességgel láttunk neki a munkálatokba, hogyha Harry hazatér a lakás ismét tisztán fogadja.

A párnák össze-vissza hevertek, a bélésük és a tollak beborították a kanapét. Porszívóval nem mentünk volna semmire, így egy levélgereblyével próbáltuk összekotorni a széthullott tömött anyagot. Ami azt illeti összetörött piás üvegekkel és kristálypoharakkal már más volt a helyzet, azonnal felvágta volna talpunkat, ha nincs rajtunk cipő. Először felsöpörtük amit csak tudtunk, ezután jöhetett a porszívó és a felmosó. Így ment egy teljes napig, aznap - mint mindig - este pedig bementem Harryhez a kórházba. Tisztáztam vele, hogy kitakarítottuk a lakását, amitől ideges lett. Tudtam, hogy miért. Még mindig akadtak holmik a múltjából, amit nem szívesen mutogatott nyilvánosan. De megnyugtattam, hogy azokhoz nem nyúltunk, az ilyen területek takarítását direkt én vállaltam, s el sem mozdítottam a helyükről őket. Innentől az ő dolga volt elintézni, hogy a kanapé alól eltüntesse a drogkészletét, én csak megvédtem a titkát. Kis időn belül, azonban engedélyt adott nekem, pontosabban Louis-nak, hogy eltávolítsa. Azt mondta vigye el egy fiú a balhét, én nem tartozom a drogosok közé, és nem szeretné azt sem, hogy akár lássam a készletet. Louis elvitte, azt mondta megüzletelte valakivel, fejrázással nyugtáztam, de legalább le volt a gond róla, a pénzt pedig elrakattam vele. Nem kell semmi ami a fájdalmas múltra emlékeztet.

Miután mondtam Harrynek, hogy nem ártana neki új étkészletet és poharakat venni, illetve ezt-azt ami tönkrement a lakásában teljesen fellelkesült. Már amennyire egy fiú fellelkesülhet a vásárlás szó hallatán. A válasza csak annyi volt, hogy intézzem, vásároljak okosan, lepjem meg és ha lehetséges ne legyen minden rózsaszín. Végül is mennyire aranyosan mutatna egy fiúlakásban a sok rózsaszín bögre és tányér, esetleg egy szív alakú párna tiszta aranyos lenne. Azonban maradtunk a fehérnél és a krémszínnél, ami így ízléses volt.

Lefertőtlenítettünk és helyrehoztunk mindent, amit csak lehetett, s elégedetten néztem körül a - szinte - kicserélt otthonra. Sokkal melegebbnek tűnt, de lehet csak a falra felhelyezett képek miatt, vagy a lelakkozott kandalló hatása tette otthonosabbá a környezetet, esetleg a világosabb kanapé -és ágyhuzat a hozzá illő függönnyel, de minden esetre nagyon tetszett. Készen álltam arra, hogy beköltözzek, akár véglegesen. Hogyha beléptem már nem a rossz emlékek százada és a rettegés öntött el, hanem valami sokkal kellemesebb.

Göndöröm óvatosan végig vezetett a keskeny folyosón a nappaliban lévő kanapéig. Leült, majd szembe fordított magával, s az ölébe húzott. Homlokát homlokomnak döntötte, lágy puszival köszöntötte arcunk találkozását.

- A lift még mindig gyorsabb - súgta -, ráadásul te egy húsz kilós bőrönddel közlekedtél. Hiába mondtam neked, hogy nem kell felcipelned, felhozom majd én...

- Az orvosok azt mondták ne emelj egy ideig! - vágtam közbe hirtelen, amiért egy szúrós pillantást kaptam. Még mindig nem volt oda a túlzott aggodalmaskodásomért, ami az utóbbi napokban még jobban felerősödött.

- Gyökér cselekedet volt, hogy hagytam felhozatni a barátnőmmel - nevetett. Kicsit hátrébb dőlt, s kezeivel a háta mögött támasztotta meg magát, míg én mellkasán tartottam meg az egyensúlyom.

- A barátnőd egyszerűen csak fél, hogy ismét bajod esik és úgy gondolta, ha törik, ha szakad, de nem enged el ismét. Tehát felcipelte azt a hülye bőröndöt és ahogyan látod, nem halt bele, sőt... - húztam én is mosolyra ajkaim. - Még izmosodott is! - Ujjaimmal végig simítottam tökéletes arcán, füle mögé tűrtem az előrekószálódott tincseket. Furcsa volt hajába mélyeszteni ujjaimat, meghosszabbodott tincsei között jobban elvesztek, mint azelőtt. Megnyugtató érzés volt látni, hogy széles mosolya mögött most nem bújuk semmi olyasmi, amiért félnem kellene. Végre mindketten megnyugodtunk és egymásra tudtuk koncentrálni, egyéb fájdalmas, feszítő gondolatok nélkül.

Karjaimmal körülöleltem Harry nyakát, s közelebb húztam magam hozzá. Arcomat hajába temettem, míg ő visszahelyezte az egyensúlyát, majd kezeit hátamra csúsztatva tartott meg. Ahogyan mellkasunk összeért éreztem szíve heves dobogását, mintha lovak vágtáztak volna odabent. Vérem forrni kezdett, ahogyan meleg kezeivel egyre lejjebb haladt hátamon, végül sóhajtva megállt.

- Tetszik a lakás - jelentette ki egyszerűen. - És más is tetszik. - Elhúzódtam öleléséből és smaragd szemeivel kezdte tanulmányozni arcomat. Beleremegtem tekintetébe, de próbáltam feltűnés nélkül tartani a szemkontaktust. Olyasmit vártam mondata befejezéséül, mint például a szemeim, vagy az ajkam, esetleg én. De ismerve Harryt kihasználta a helyzetet és tökéletesen elrontotta a csodálatos, romantikus pillanatot. - Mondjuk az a kép a falon, szép a kerete - biccentett a falon lógó fehér keretes képre, amin egy téli táj volt ábrázolva.

- Menj már! - löktem hátra mellkasánál érintve, csalódottan. Sértődötten fordítottam el fejemet, amikor kezével államat szerette volna elkapni. Nevetve figyelte reakciómat, ahogyan felállok az öléből, s kínomban arrébb lépegetek, egészen a konyhapultig, ahol bánatomban öntöttem magamnak egy csésze teát és mohón bevedeltem. Majd miután jót szórakozott rajtam, komótosan felkelt a kanapéról, s hozzám sietve átölelt hátulról. Kezeit csípőmön pihentette, miközben apró, forró puszikat hagyott nyakamon. Reszkettem érintésétől, minden egyes tapintásától mocskos gondolatok kúsztak fejembe. - Ezzel próbálsz kiengesztelni? - Szólaltam fel, lassan már az őrület határán álltam, egyre jobban gyengültem, lábaim nem bírtak el.

- Ez csak az előjáték - nyögte.

- Nem akarok játszani - toltam el magamtól. Leraktam a kezemben lévő bögrét, s visszaültem a kanapéra. Nem voltam mérges, sem sértődött, de valahogy elillant a hangulatom. Mellkasomat megint valami kellemetlen érzés kezdte nyomni. Éreztem, ahogy a kanapé süllyed mellettem, s két izmos kar húz magához.

- Gyors az újrakezdésnek? - Harry aggódó tekintettel fürkészett, édes amikor ilyen arccal néz rám. Hirtelen mindent megadna, segíteni szeretne, de közben tudom, hogy észt veszve gondolkozik.

Megráztam fejemet, visszamásztam az előzetes pózba, arcára simítottam tenyerem.

- Nem, nem gyors. Csak sok az infó idebent - mutattam magamra. Harry ajkaival 'o' betűt formált, láttam rajta, hogy beállt a teljes kétségbeesés státusz nála. - De - folytattam, hogy ne kalandozzon el rossz irányba fejben - megbirkózok vele. Egyszerűen csak idő kell, mire újra megszokom a helyzetet és visszaáll az életem abba a stádiumba, ahol hónapokkal ezelőtt befejeztem. Tudod van pár dolog ami csak úgy magától félbeszakadt, szeretném ezeket rendbe tenni idebent - motyogtam, mondatom végére teljesen elhalkulva. Harry mélyen fújta ki a levegőt, mintha megkönnyebbült volna, de éreztem, hogy még mindig feszeng, s nem tudtam elkerülni azt sem, hogy agya tovább kattogjon a történteken. - Kérlek ne gondolkozz ilyen feltűnően - nevettem kínomban. Hangsúlyomban nyomatékosan érzékelhető volt a könyörgés és az aggodalom.

Pillantását nehezen kaptam el, kerülte tekintetem, majd egyszer csak felállt.

- Harry! - szóltam utána magas, remegő hangon. Megállt. Izmai feszültek ruhája alatt, ami azt jelentette nem csak nyomasztja valami, de ideges is. Nem fordult meg, de nem is akartam, nem szeretem volna leolvasni semmit se arcáról. Tudom, hogy ezért állt fel, direkt csakis ezért, hogy ne ismerjem ki. Lassacskán egy éve ismerjük egymást, s e hónapok alatt ijesztően kiismertük egymást. Rátett egy lapáttal az is, hogy egymásba szerettünk, ezáltal megbízva a másikban több titkot teregettünk ki egymás elé. Minden kis szokását ismerem, például, hogy nem szereti a kávét cukorral és tejjel, natúran, feketén issza. Fél mozdulatából tudom, hogy mit szeretne csinálni. Ha egy vonalba préseli ajkait akkor valami fontosat szeretne mondani, ha sűrűn pislog, akkor álmos és nyúzott, ha pedig gyakran nyel mondatai között akkor titkol valamit. Hála az égnek az elmúlt időben nem sokszor került sor az utóbbira.

- É-én csak - dadogta félve - csak nem szeretném, hogy beleőrülj ebbe!

- Nem fogok, Harry - súgtam, mintha azt akartam volna, hogy más ne hallja. Tulajdonképpen így történt. Hiába jelenthettem ki, hogy teljesen nyugodt vagyok és Harry mellett nem félek semmitől, el is hittem magamnak mindezt, csak, hogy közel sem volt igaz. Nem, nem Harry volt a hibás, ő mindent megadott, még úgy is, hogy konkrétan ő feküdt a kórházi ágyon, de mentálisan én épültem le. Az elmúlt másfél hónapban rettegtem attól, hogy valaki meghallja a gondolataimat. Nem aludtam rendesen, az éjszaka közepén felriadoztam, rendszeresen rémálmok gyötörtek. Ilyenkor összeállt minden ami felgyűlt a hónapok alatt és együttesen kergettek a pokolba. Luke, a FREE, a sok veszekedés, a fogságunk, a küzdelem a halállal és a tömérdek szenvedés, amin egykor át kellett mennem, mennünk visszatért, csak álom formájában, s egészen a bekattanásig kergettek. A kórházban javasolták a pszichológust, vagy ha jobban elfajulna a helyzet akkor a pszichiátert, aki mindenféle gyógyszerrel adagolna, de úgy gondoltam megoldom magamtól is. Csak simán fel voltam dúlva, le kellett nyugodnia a lelkemnek egy kicsit. Nos a helyzet nem javult és most már nem csak a szüleim, de Harry is azzal noszogat, hogy tényleg meg kellene fontolnom az orvosok segítségét, mielőtt a rémálmok elfajulnának és a szapora lélegzetvétel - ami akkor jön elő, mikor az éjszaka közepén felriadok - az asztmámmal szövetséget kötne, majd együttesen ledöntenének.

Lepattantam a kanapéról, s gyors lépekkel Göndöröm mögé álltam. Hátulról szorosan öleltem át, tenyeremet mellkasára csúsztattam, így éreztem szíve - szokatlanul - heves dobogását. Ez egyfelől szörnyű, egyfelől pedig melegséggel elöntő, hiszen ezáltal tapasztalhattam, hogy tényleg valamit megmozgatok benne. Kezét az én kezemre simította, majd szájához emelve puha puszival hintette be meleg bőrömet.

- Hányszor kerültünk már olyan helyzetbe, hogy a másikunk majdnem a földön maradt? - lihegte. Fogalmam sincs, hogy érintésem miatt, vagy esetleg mástól, de egész teste remegett. Olyan szorosan öleltem ahogyan csak tudtam, hátha így lecsillapodik reszketése.

- Sokszor - lehunyt, összeszorított szemekkel válaszoltam neki. - De nem ez a lényeg. Koncentráljunk arra hogy mi van most, hogy mindketten itt vagyunk és újra kezdhetjük az egészet. Úgy játszhatunk ahogy mi akarunk. Harry - elé sétáltam, hogy lássam tekintetét. Vörös, méregzöldbe borult szemei másoknak ijesztő látványt nyújtottak volna, de én megláttam benne a fényt és a lágyságot, a tengernyi elveszettséggel együtt. Kezeim közé vettem arcát, s hüvelykujjammal végig simítottam szeme alatti területet, ahol hetekkel ezelőtt mély, lila karika húzódott. - Innentől csak rajtunk áll, hogy mit hogyan csinálunk.

- Bele fogsz őrülni a sok rémálomba - rázta meg fejét -, figyeld meg rád tör a pánikbetegség, összeomlik a szervezeted, miért nem akarod elfogadni a segítséget, mikor...

- Harry! - szóltam rá durván, kicsit idegesebben a kelleténél, de éppen, hogy csak belekezdett, már le is intettem. - Túlreagálod! Minden rendben lesz velem...

Akárhogyan akartam nem tudtam megnyugtatni. Fejébe vette és elkönyvelt félig roncsnak. Pár álom és rosszullét nem a világ vége, igaz? Tudtam, hogy csak most jön a feketeleves amiért az előbb annyira hirtelen félbeszakítottam, cserébe meg fogom kapni a magamét. Harry az a személy volt akit könnyen ki lehetett hozni a sodrából, vagyis mások könnyen kihozták, nálam a kapcsolatunk komolyra fordulásánál (ami fogalmam sincs mikor volt, valószínűleg folyamatosan) elhagyta ezt a szokását, de sokszor éreztem, hogy roskadásik van gondokkal és csak egyszerűen a nyakamba zúdítaná őket. Lehunyt, erősen összeszorított szemekkel vártam, hogy végre mikor fejti ki hosszas véleményét a rémálmaimról. Vártam, hogy mikor ordítja el magát, hogy lassacskán már ő sem tud aludni, hiszen a folyamatos figyelésem kikészíti. Bár ez egy kicsit furcsa, hiszen még mindig ő feküdt hetekig kórházban, nekem kellett volna vigyáznom rá, de mint mindig átvette a szerepet. Óvatosan kinyitottam a jobb szemem, majd mikor láttam, hogy egy megszeppent fiú ácsorog előttem a balt is kinyitottam. Harry esetlenül, lehajtott fejjel pásztázta a padlót, vagy a zokniját, esetleg... fogalmam sincs.

- Féltelek - nyögte ki olyan gyorsan, ahogyan csak tudta. Nem tudom mit szeretett volna elérni vele, talán, hogy ne halljam, vagy esetleg, hogy ne foglalkozzak vele? Minden esetre a mindig bátor, rossz fiú ismét megmutatta az érzékeny oldalát, amit nagyon, de nagyon szerettem benne. Mélyen szívta be a levegőt és erőteljesen fújta ki, miközben kezeivel kezeim után tapogatózott.

- Tudom - erőltetett mosolyt küldtem felé -, de nem kell. Tényleg. - Újra eltaszítottam segítségét, újra megadatott a lehetőség, hogy bajba keveredjek, újra egymagam akartam megoldani és a későbbiekben újra egyedül kapálóztam a többméteres tengerben, mert elnehezedtem, s egyszerűen képtelen voltam fent maradni a víz tetején. Süllyedni kezdtem, már ekkor.

Harry szavak nélkül közelebb lépett hozzám s, hogy fokozza az így is feszült, sírós hangulatot a derekamnál fogva magához húzott. Karjaival szorosan ölelt magához, merem végtagjaim azonnal elernyedtek, s követve Harry példáját karjaimat nyaka köré fonva öleltem át. Nem akartam, hogy vége legyen a pillanatnak, szerettem volna minél több ideig élvezni karjai védelmét és teste melegét. Enyhén eltolt magától, hogy a szemeimbe tudja fúrni lágy tekintetét. Általában az ilyen jeleneteket valami aranyos dolog követi, mondjuk egy szerelmi vallomás (nem vártam el Harrytől, hogy percenként közölje velem, tapasztaltam így is, csak abban a pillanatban bíztam, hogy megérzi és talán kimakog egy szeretleket), eljegyzés (és természetesen azt sem vártam, hogy eljegyezzen. Korai volt még egy kicsit, tudtam, hogy egyszer majd bekövetkezik, de nem akartam siettetni). A hosszabb kapcsolatokban megengedett ilyenkor a szex is, de én bőven beértem volna egy hosszú, forró csókkal, amibe belesűríti azokat a szavakat amiket gondolt, de nem mondott ki. Elég régóta nem tudhattam magaménak ajkait, körülbelül a szökésünk óta nem kerültünk intimebb kapcsolatba - az ölelésen és persze a nyakra/arcra puszin kívül. - Őszintén bevallva féltem is tőle, most kezdtük újra az egész kapcsolatunkat, nem akartam rögvest azzal elrontani, hogy vadul letámadom Harryt. Így vártam amíg ő kezdeményez, úgy gondolom, hogy egy ilyen helyzetben amúgy a fiúké az elsőbbség.

Ennek nyomán térdeim remegésbe kezdtek, s egy pillanatra megállt körülöttem a világ mikor felém hajolt. Azt hittem hetek után végre ismét megcsókol, de csalódottan és igen hevesen dobogó szívvel engedtem le karomat testem mellé, amikor Harry a fülemhez hajolt.

- Szökjünk meg - súgta alig hallhatóan. Megjártuk már, hogy túl hangosan beszélünk, ennek a lakásnak van egy különleges képessége, ami elhangzott benne, az csoda folytán kiszivárog. Nem mindig, de elég sűrűn.

- Mi? - hőköltem hátrébb, s felvont szemöldökkel méregettem a továbbra is valami szökésről magyarázó Harryt. - Mit értesz ezen...?