II. Évad: 6. Rész - Távolság

Szervusztok Drágáim! :) 

Nagyon hosszú ideje olvashattatok friss irományt a blogon. Szeretném tudatni veletek, hogy akármennyire is sajnálom, hiába próbálkozom, de egyszerűen nincs időm, energiám - és őszintén ihletem se - blogolni. Hamarosan itt a nyár, amikor azonban fejest ugrok a munkába és terveim szerint még egy blog van a láthatáron. Mi még hétfőn megyünk iskolába, azután tényleg szabad vagyok. 

A Just be FREE második évadát kb. 20 részesre tervezem. Nem akarom kifejteni miért, röviden és tömören annyi az egész, hogy úgy érzem elnyújtódik a sztori, hogyha több részesre írnám, és nem lenne olyan izgalmas, mint az előző évad.

Annyit fűzné még az elkövetkezendő részekhez, hogy bonyolult lesz a szerkezetük. Rengeteg időugrálás lesz bennük, így akinek nem érthető az kérem szóljon nekem! Facebookon megtaláltok és a csoportot is. Konkrétan megy egy főeseményszál, ami ugye az, hogy Sophie és Harry a szobában vannak, de ezen kívül lesz pár jelenet, amibe visszaugrunk abba az időbe mikor Harry kórházban volt és Sophie élte a kórházon kívüli életét. 

Nagyon jó olvasását kívánok! Remélem nem okozok csalódást, illetve továbbra is kapok visszajelzéseket, mind a szereplők - khmm, khmm Dr Hyland -, és mind a rész felől odalent! 

All the love, L xx. 

Sophie Angel

Megdermedt végtagjaimat nem tudtam hova tenni, így eléggé esetlenül ülve dolgoztam fel a hallottakat. Rövid mondata visszhangzott fejemben újra, s újra körforgás-szerűen. Miután kellő képen lezsibbadt az agyam, illetve a lábam is, minden erőmet összegyűjtve vonszoltam ki magam a hálószobából nyíló teraszra. Megálltam az fehér ajtókeretnél, s hátamat nekidöntve, keresztbe tett karokkal vizslattam a nekem háttal ülő Harryt. Érkezésemre felkapott fejjel, egy csalódott pillantással ajándékozott meg, majd hanyagul visszavezette tekintetét, s elmerült a távolba, úgy ahogyan azt előzőleg is tette.

Szipogva töröltem le a leguruló könnycseppeket, amik egyre gyorsabban gyülekeztek és folytak végig arcomon. Egy órával ezelőtt még megfértünk egymás mellett. Egy órával ezelőtt egyikünk sem gondolkozott azon, hogy külön kontinenseken folytassuk utunkat. Egy órával ezelőtt ugyanolyan vágyat éreztem iránta, mint akkor, egyszerűen annyi volt a különbség, hogy nem annyira - kevésbé - roskadtam bele a magányba. 

*Visszaemlékezés*

/Egy órával ezelőtt/

- Szökjünk meg - súgta alig hallhatóan. Megjártuk már, hogy túl hangosan beszélünk, ennek a lakásnak van egy különleges képessége, ami elhangzott benne, az csoda folytán kiszivárog. Nem mindig, de elég sűrűn.

- Mi? - hőköltem hátrébb, s felvont szemöldökkel méregettem a továbbra is valami szökésről magyarázó Harryt. - Mit értesz ezen? 

- Pontosan azt amire gondolsz, és aminek hangzik - húzta tovább idegeimet.

- Kérlek beszélj érthetőbben Harry, nem értelek! - emeltem meg hangom, láttam rajta, hogy kezd elszállni, és ha nem kapcsolok akkor őrült hadarásba kezd. Soha nem érem utol.

- Mit nem értesz ezen? - pislogott. Kezei közé vette tenyeremet, s gyermeki izgalommal darálta le nekem tervét. - Te és én. Elmegyünk innen. Jó messzire, mondjuk Ausztráliába, vagy Amerikába, esetleg egy keleti országba. A lényeg, hogy a lehető legtávolabb kerüljünk a mostani személyektől és állapottól. Felejteni akarok, új életet kezdeni veled, Sophie! Te mondtad, hogy kijár meg egy esély, ki kell használnunk és olyan boldogok lehetünk, mint eddig még soha! Elmehetünk akár most is egy szigetre, csak tűnjünk el! Egy szó nélkül leléphetnénk...

Remegve néztem szemeibe. Megszállottként magyarázta, hogy ő fel akar szívódni, s élete hátralévő részében csak velem szeretné eltölteni napjait, távol a mindenségtől. Nem volt rossz ajánlat, sőt ha egy picikét befolyásosabb, rosszabb állapotban találtam volna magam, elképzelhető, hogy belemegyek. De hála az égnek, akkor összeszedett voltam - már amennyire lehettem.

- Mit gondolsz? - harapta be alsó ajkát, mikor kellő képen meggyőződött arról, hogy eleget beszélt tervéről. Meglepettségemben köpni-nyelni nem tudtam, megszólalásomig hosszú másodpercek elteltek. Többször is átgondoltam, hogy mit tudnék mondani, ami nem bántó de mégis könnyedén tudatja Harryvel, hogy ez nem ilyen egyszerű.

- Harry, ez mind nagyon szép és jó, de nem így működik...

Szavaim hatására kiült egy furcsa fintor arcára, mintha nem ezt várta volna tőlem. Fájt látni, hogy csalódottan kifújja a levegőt és próbál kedves szavak után kapkodni, de nem sikerül. Remegve agyaltam azon, hogy mégis hogyan tudnám minél gyorsabban elhallgattatni, illetve lecsillapítani, mert nem nagyon szerettem volna, hogyha kiakad. Ekkor előtört belőle a csúnyábbik énje, amit kevésszer láttam, és titkon reméltem, hogy soha többet nem is fogom.

- Akkor hogy? - emelte meg hangját, szemöldöke felvonása közben. - Kérlek mond meg mégis, hogy a faszba működik, Sophie?! - Nyitottam ajkaim, hogy válaszoljak durva hangnemű kérdésére, de nem hagyott szóhoz jutni, helyette folytatta. - Nem hiszem el... - kínjában gúnyosan felnevetett. - Egyszerűen nem fér a fejembe, bármit tehetek, tényleg bármit... Ha lehoznám a Napot, a Holdat és az összes csillagot, neked az sem lenne elég! Beszélhetek kedvesen, megvédhetlek, tehetek bármit, neked kurvára, rohadtul semmi nem elég! Mit tegyek? Kérlek mondd meg Sophie? Ha túlságosan féltelek az a baj, ha nem féltelek eléggé az a baj. Ha törődök veled, akkor az a bajod, ha nem akkor megsértődsz. Szeresselek jobban? Ennél jobban? Mégis hogyan? Kiköpöm a lelkem lassacskán, hogy minden megfeleljen neked! Értsd meg, hogy nem fogsz meggyógyulni, hogyha nem segít neked valaki! Fogd fel, hogy összeroskadsz! - ordította. Kezeivel végig idegesen hadonászott, végül hajába túrva pihentette meg őket. Eleinte nem értettem mondanivalóját, de az utolsó szavai kirakták a hiányos képet.

- Várj... - ráztam meg fejemet, fel kellett eszmélnem. - Ez a kis kiruccanás nyaralásnak, vagy rehabilitációnak indult? - szavaim élesen hatottak. Szívem kihagyott egy dobbanást, mikor megpillantottam Harry kétségbeesett arcát.

Harry felkapta fejét, tekintete megállapodott barna szemeimen. Ajkával 'o' betűt formált, ezzel elárulta magát.

- Ó hogy... - túrtam idegesen hosszú barna hajamba. - Ki volt az? Melyik okos segített neked ebben? Őszintén Harry kivel akartatok a világ másik végére küldeni, hogy aztán egy pszichológus az agyamba turkáljon?

Nem válaszolt. Kínos csendben fürkészte a mögöttem lévő falat, még véletlenül sem nézett szemeimbe, nehogy magyarázkodnia kelljen. 

- Válaszolj már! - ordítottam rá idegesen. Teste megfeszült, félelmetes látványt nyújtott, ahogyan fölém tornyosulva, magához rántott. Arcunk centikre volt egymástól, így köpte a szavakat felém. 

- Veled mentem volna, érted?? Semmi pénzért nem hagytalak volna magadra. Pszichiátria kezelésen vettél volna részt, ráadásul úgy és olyan módon, hogy észre sem vetted volna...

- Á, szóval be is gyógyszereztetek volna egy pszichiáterrel, végül is igaz... A pszichológus nem írhat fel gyógyszert, jobb is egy drogossal együtt dolgozni, mint egy olyan emberrel aki a fejedben turkál...

Éreztem, hogy egyre jobban feszítem a húrokat, lassan robban a bomba. Tudtam, hogy mi lesz belőle, de én még jobban rájátszottam, még durvább szavakat vágtam Harryhez, amitől ő rosszul érezheti magát. Megkapta rendesen, hogy simán eltaszított volna. Az idióta, gyerekes viselkedésem végén pedig megint én húztam a rövidebbet, viszont Harry járt rosszabbul. 

- Elég! Állj le, nem hallod segíteni akarunk?! - A fiú erősen csuklóm köré fonta ujjait, s egy hatalmasat rántott rajtam. Mellkasának ütköztem a hirtelen mozdulattól, s elvesztettem egyensúlyomat, ha nem kapcsol időben, akkor pedig a földön kötök ki. A durva mozdulattól csuklómhoz kaptam, rendesen megrándult, erősen körbekulcsoltam ujjaimmal, hogy enyhítsem a fájdalmat. Harry riadtan hátrált mellőlem.

- So-sophie - dadogta halkan. Éreztem, ahogy megáll a levegő a szobában, s valami nyomasztani kezdett. Lehajtott fejjel szorítottam továbbra is a csuklóm, miközben végig folyt az első könnycsepp orcámon. Nem hagyhattam, hogy így lásson, ráadásul saját maga miatt. 

- Csak hozz egy vizes rongyot, kérlek - súgtam. A fizikai fájdalom eltompult az mellett, amit belül éreztem.

*Visszaemlékezés vége* 

Túlságosan szerettem őt, nem akartam hogy kárt okozzon magában. Tudtam mire képes, mennyire fog majd szenvedni tette miatt, s valószínűleg napokig, akár hetekig fogja magát ostorozni az én makacsságom miatt.

Miután már kellőképpen szétfagytunk a teraszon - tavaszhoz képest meglepően lehűlt az levegő. Lehet a nap is inkább a kedvünkhöz csatlakozott, és inkább elbújt a felhők mögé, ezáltal teljesen hidegen hagyva Londont -, Harry felállt, s megindult befele, így engem is visszatuszkolt a meleg szobába. Megfogta ép kezemet, s borostás arcára vezette. Forró ujjbegyeim, puha tapintására lehunyta szemeit, majd ajkához vezette őket, s egy apró puszit nyomott rájuk. Tekintete az általa megsértett kezemre esett, s azonnal eltaszított magától, mintha csak egy darab bábu lennék. Attól tartok nem tőlem irtózott, hanem saját magától.

- Nem fogom ezt megbocsájtani magamnak - idegesen haja közé túrt, fejét csóválva gondolkozott tettein. Mihamarabb hatnom kellett rá, mert képtelen voltam eltűrni, hogy ennyire szenved.

Leült az ágyra, tovább idegesítette magát - és amúgy engem is - ujjai tördelésével. Nem szeretem mikor ezt csinálja, kínozza magát és a későbbiekben sem lesz neki ettől jobb.

- Ne csináld ezt... - szóltam rá, válaszul egy fejrázást kaptam. Alább hagyta ujjai fárasztását. - Nem a ropogtatásra gondoltam, de köszönöm, hogy befejezted. 

Kínos csendünket a telefon hangos csörgése törte meg. Hálásan pillantottam a mobilomra, félrevonultam telefonálni.

***

- Harry, a szüleim várnak minket holnap délre ebédelni, anya kérdezi, hogy van-e olyan étel, amit szívesen fogyasztanál... - hadartam, amint visszaértem a szobába. Fejemet csak akkor emeltem fel a telefonomról, mikor az ágy sarkához értem. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Harry könnyes szemekkel nézett fel rám, és akármennyire is próbálta takarni arcát, sikerült elkapom tekintetét. - Harry... - sóhajtottam fájdalmasan, majd leültem mellé. Óvatosan lehámoztam arcáról kezeit, s az én kezeim közé fogtam őket. Teste feszülten remegett, nem tudtam mire vélni. - Gyere! - vontam magamhoz, fejét az ölembe döntötte. Szívem belesajdult látványába. Hajával kezdtem játszani, ujjaim köré csavartam, azután kiengedtem, és ezt többször megismételtem. Harry fészkelődni kezdett, éreztem, ahogyan megnyugszik, s helyreáll az állapota. Hirtelen lendületből felült, lágyan derekamért nyúlt és nemes egyszerűséggel feljebb tolt az ágyon. Szívem vad kalapálásba kezdett érzéki mozdulatától, Nem is emlékszek mikor csókolt meg utoljára. Kezemmel félretűrtem a szemébe vágódó haját, aztán lágyan végig húztam ujjaimat arca vonalán, elidőztem ajkain. Már annyira vágytam puha ajkaira, ám csalódottan vettem észre, hogy megrázza a fejét és lemászik rólam.

- Nem megy Sophie - térdelt fel az ágyon. - Annyira sajnálom, de nem megy. Túl sok az emlék ami ideköt, ami bennem van. Túl sok szilánk fúrta be magát a bőrömbe. Mi lenne, ha...

- Mire célzol? - vágtam idegesen közbe, amint magamhoz tértem és elhessegettem a rózsaszín ködöt.

- Távolságra van szükségem - súgta lesütött szemekkel. Alsó ajkára harapott, mintha várta volna, hogy hirtelen kitörök. Nos, jól érezte belül forrtam, de nem igen mutattam ki.

- Távolság? - kérdeztem vissza magam elé nézve mereven. - Ezt miattam vagy miattad csinálod?

- Szerintem pontosan tudod a választ.

Miattunk csinálta.

*Visszaemlékezés*

- Mi?! Szerinted az a feladata, hogy a puszta nézésével leimádkozza rólad a ruháid? Vagy esetleg a hülye fehér köpenyére csorgassa a nyálát, miközben minden porcikádat jól megszemléli? Sophie, ne legyél ennyire naiv. Az emberek nem olyanok, mint amilyennek mutatják magukat.

Mintha valahol hallottam volna már ezt, kísértetiesen ismerősnek hangzott, ezt az is tanúsítja, hogy a hideg folyamatosan rázott. Megfigyeltem, minden egykori FREE tagnak van egy másik fele, amit akkor mutatnak ki, hogyha valaki olyat ér bántalmazás akihez kötődnek. Teljesen kifordulnak magukból. Harrynek is van egy ilyen oldala, felveszi a védelmező szerepét, s teljesen elsötétül a tekintete. Érdekes szituáció, hogy hogyan válik egy gyilkosból angyal. Vagy esetleg fordítva.

- Nem kellene mindenbe a rosszat keresni, lehet csak rossz napja volt és jól esett neki! - álltam ki továbbra is a meggyötört orvos mellett. Igaz rendesen rám ijesztett a perverz mosolyával, de gondolom van mögötte magyarázat.

- Nem kellene mindig, mindent megmagyaráznod. Valószínűleg Harry repdesne az örömtől, ha mind ezt megtudná... - Hadonászó kezét teste mellé engedte, s hagyta, hogy azt is átjárja a düh.

Lélegzetem megakadt, kellemetlen érzés fogott el. Agyamon gondolatok ezrei cikáztak át hirtelenjében. Miért váltott át ennyire hirtelen egy gonosz sárkánnyá? Valami volt a csokiban, vagy esetleg olyasmit mondtam amivel megbántottam?

- Most ezt vegyem fenyegetésnek? - léptem egyet hátra, s próbáltam fékezni végtagjaim szüntelen remegését. Nem tudtam józan ésszel felfogni a történteket. Értetlenül bámultam az elém táruló könnyes (?), kék szempárt. - Niall mi baj? Megbántottalak? Tettem valamit az elmúlt fél órában, amit nem kellett volna? Kérlek mondj valamit, mert a hallgatásodból nem jövök rá.

A fiú mozdulatlanul bámulta reszkető testemet. Szemei alatt levő karikái egyre nagyobbak és sötétebbek lettek, míg egyenletlenül szívta és fújta ki a levegőt. Nagy léptekkel az ajtó felé irányult, s magamra hagyott a szobában.

/Két héttel később/

Miután - jó sokára - elbúcsúztam aznapra Harrytől, az utam Louis-hoz vezetett, volt pár dolog amit meg kellett beszélnünk. Írtam a szüleimnek egy SMS-t, hogy ne várjanak haza, valószínűleg Mona-nál alszom, vagyis Louis-nál, reményeim szerint ugyanis Mona ott volt. Ezután gyorsan dobtam egy SMS-t a többieknek is, hogy számítsanak az érkezésemre a késői órákban - és ha nem nagy gond akkor szerezzenek, vagy rendeljenek valami vacsorát nekem -, illetve megpróbálkoztam egy telefon hívással is. Nem csalódtam mikor kisípolt. Niall immáron két hete nem hajlandó nekem felvenni azt az átkozott készüléket. Kicsit feszengve indultam meg a kórház bejárata felé, azonban Dr Hyland elkapott az ajtóban.

- Miss Angel! - kiáltotta és kicsit kifulladva állt meg előttem. Zsebembe csúsztattam a mobilomat és talán egy kicsit túlságosan is unottan tekintettem fel rá, amit meg is jegyzett. - Uhm, ahogyan látom hosszú napja lehetett.

- Hosszú hónapjaim voltak - húztam keserű mosolyra ajkaimat.

- Akkor nem is zavarom - mosolygott vissza rám és ellépett tőlem Érdekelt, hogy mit szeretett volna mondani, megszánva kiáltottam utána.

- Várjon! - Mintha csak erre várt volna, lassan visszafordult hozzám, s ismét előttem termett. - Fejlemények vannak Doktor úr? - kérdeztem remegő hangon, s egy pillanatra felnéztem rá. Ám abban a pillanatban gyorsan el is kaptam a tekintetemet, mielőtt még kirázott volna a libabőr és arcom piroslani kezdett volna.

- Aaron - nyújtotta a kezét barátságosan. - Tudom furcsa magázni egy körülbelül veled egyidős személyt. Ahogyan elnézem 22 évnél te sem vagy idősebb, így az én 23 évem már el is törpül.

- 21 vagyok, Aaron - mosolyogtam rá, és ekkor már szemibe nézve ráztam meg a kezét. - Mellesleg Sophie.

Alsó ajkát beharapva bólintott egyet.

- Tudom, Sophie - nevemet ízlelve ejtette ki, mintha évek óta ismerne. - Szóval arra gondoltam, nincs kedved egyik nap mondjuk leülni kávézni egy süti keretében?

A hirtelen közeledéstől megijedve mérlegeltem magamban, hogy vajon most mit is akar tőlem. Rástartolt az ügyre az biztos, gyorsan kellett vele tudatnom, hogy van valakim.

- Aaron, ez nagyon kedves tőled, de tudod nekem...

- Kérlek ne értsd félre! Tudom, hogy - rápillantott a kezeiben lévő papírokra és mintha csak elfelejtette volna Harry nevét leolvasta - Harry a herceged. Csak gondoltam jól esne, hogyha valakivel, aki mondjuk konyít is valamit az orvosláshoz, beszélnél erről az egészről. Neked és a lelkednek is jobb lenne, ha kiönthetnéd a szíved.

Ajkaimmal 'o' betűt formálva gondolkoztam. Sikerült visszanyernie tőlem azt a szimpátiát, amit a kérdése előtt tapasztalhatott. Nem gondolkodtam sokáig, igazából erre volt szükségem, hogy valakinek - aki nem családtag, közeli ismerős, vagy barát - kiönthessem a szívemet.

- Nos? - vonta fel szemöldökét. Miután ismét magamhoz tértem, kedves vigyor kíséretében válaszoltam.

- Tényleg jól esne egy süti - tanakodtam. 

- Akkor ezt megbeszéltük - biccentett. - Van kedvenc helyed? - Van, de oda általában Harryvel járok.

- Nincs - ráztam meg a fejemet egy kicsit elferdítve az igazságot. Nem szerettem volna, hogyha olyannal látnak az ismerős helyszínen akit ők nem ismernek, ráadásul egy igen helyes férfi. 

- Akkor meglepetés lesz a holnapi sütizés! - örült magának. - Már csak valahogy el kell, hogy érjelek...

- Ó egy pillanat! - A zsebemhez kaptam és előhúztam a mobilomat. - Szabad? - kértem az övét. Azonnal belepötyögtem a számomat és Sophie Angel néven elmentetem, Majd megcsörgettem magam és az ő nevét is begépeltem. Aaron Hyland.

- Nagyszerű! - villantotta meg sokadszorra is 1000 wattos mosolyát. - Akkor holnap reggel felhívlak és időpontot egyeztetünk. A délután megfelelne?

- Nincs programom holnapra - húztam el szavakat, azon kattogva, hogy ígértem-e valakinek valamit délutánra. Tudtom szerint nem.

- Rendben. Akkor holnap Sophie! Vigyázz magadra hazafele, London veszélyes éjszaka - azzal intett egyet és elindult a recepció fele. Mellesleg szerintem én tudom a legjobban, hogy London mennyire veszélyes éjszaka, de az igazat megvallva, nappal is az.

Kiléptem az esti hideg szélbe, és mivel a szüleim fuvaroztak a kórházig, fogtam egy taxit, majd lediktáltam Louis címét és elindultam.