II. Évad: 8. Rész - ,,Bízhatok benned?"

Szervusztok Drágáim! 

Végre! - gondolhatjátok most. Őszintén én is ezt gondolom. Hosszadalmas veszekedéssel magammal, de sikeresen megírtam a következő részt. Napok óta képtelen voltam leülni és normálisan végig gondolni az eseményeket. Ugyanis, amit elképzeltem, azt teljesen porrá romboltam. Nem tartottam méltónak, nem volt tökéletes, nem éreztem azt, hogy ,,Igen! Ennek így kell lennie!". Szóval hosszú napokig cibálva a JBF-t átgondoltam az eseményeket, és azt hiszem megtaláltam a módját annak, hogy folytassam. 

Nagyon-nagyon félek, és rettentően izgulok, hogy mit fogtok hozzá szólni, de remélem nem tántorodtok meg tőle. Próbálom a lehető legjobbat kihozni belőle! A késéshez a rész hossza is igencsak közrejátszott. Mindenképpen szerettem volna leírni egy fontos jelenetet a részbe, de egy kicsit hosszúra sikeredett, így a következőre csúszik... Ééééééééééés ennek köszönhetően ennek a résznek a teljes végét át kellett szabnom! :) Hurrá!

Jó olvasását kívánok! Várom a kommenteket, hogy mit szóltok az újonnan kialakult helyzethez és, hogy miket reméltek a jövőben!

All the love, L xx. 

Sophie Angel

*Visszaemlékezés*

Reggel az első napsugárra - ami átszűrődött a függönyön - kinyitottam szemeimet és kikuszálódtam a meleg ágyból. Felkaptam kezeim közé a tegnapi ruháimat, majd azokkal együtt a fürdőbe indultam. Egy frissítő zuhany után pedig lekeveredtem a konyhába, ahol az újdonsült párocska vidáman készülődött reggelizni.

- Oda fogod égetni! - nevetett fel Mona.

- Én? Soha! - incselkedett és folytatta a rántotta sütés módszerét. Ez annyiból állt hogy hátat fordítva a tűzhelynek, egy kézzel húzogatta ide-oda a serpenyőt. Meglehetősen nagy mozdulatokkal, így történt az, hogy több tojás hevert a serpenyőn kívül, mint belül. 

Egyszerre fordultak felém, mikor köszöntem nekik és helyet foglaltam az egyik bárszéken.

- Rántottát? - mutatta fel Louis a serpenyőt, óriási vigyorral az arcán.

- Öhm - húztam el a számat, mire barátnőm megbökte a lábam. - Köszönöm, kedves ajánlatodat Louis, de az a helyzet, hogy még nem vagyok éhes. Viszont egy kávét szívesen elfogadnék - mosolyogtam rá és miután összenéztem Mona-val kifújtam a levegőt. Kezeim között forgattam a telefonomat és idegesen vártam azt a fontos hívást, amit tegnap lebeszéltem.

Lelkem mélyén minél jobban szerettem volna elkerülni a találkozót, ahogyan teltek a percek, egyre jobban éreztem azt, hogy ez így nem lesz jó. Be kellett volna mennem Harryhez a kórházba, minden nap együtt ebédelek vele, mégis hogyan magyarázom ki, ha nem jelenek meg? Agyalásba kezdtem, semmi áron nem akartam neki hazudni, az kihatna a kapcsolatunkra és ott tartanánk, ahol az elején jártunk. Viszont nem szerettem volna közölni vele, hogy az orvosával találkozok, még ha ez csak egy baráti találkozó is. A másik felem, pedig szörnyen el akarta panaszolni a világfájdalmaimat egy olyannak, aki tud segíteni hiszen orvos. Esetleg Harryről is megtudakolhatok tőle dolgokat. Na és ha már Harrynél tartunk Louis azt mondta beszél vele, hogy mégis mi jár mostanság a fejében, előttem nem igazán képes megnyílni. Bármilyen felhőtlen a kapcsolatunk, a bizonyos eset óta képtelen volt megcsókolni, egyre jobban elzárkózik és csak néha tudok belőle szavakat kipréselni. Fájt így látni, ezért minden kis segítség sokat jelentett.

- Azt gondoltam - tett le elém Louis egy fehér bögrét, amibe azután kávét öntött -, hogy ma meglátogatom Harryt a kórházban. Valamikor ebédidőben megyek és akkor viszek neki egy kis kaját, azt tuti díjazza - fordult felém hatalmas mosollyal. Hálásan pillantottam rá miközben leraktam a kezemben tartogatott mobilomat az asztalra és reggeli turbómért nyúltam. Amint az asztalt érintette a készülék rezegni kezdett. Aaron Hyland neve pedig ott villogott a kijelzőmön. Sajnos nem csak az én tekintetem szegeződött a kijelzőre, hanem a velem szemben helyet foglaló fiúé is, akinek elakadt a lélegzete. Lesütött szemekkel felkaptam a telefont és egy halk ,,elnézést" elmormolva félrementem telefonálni.

- Szia - szóltam bele olyan kedvesen, ahogyan csak tudtam és megpróbáltam nem remegni az izgalomtól.

- Szia Sophie - jött a válasz. Befordultam a fürdőszobába, magamra csuktam az ajtót, majd leültem a fürdőkád szélére. - Szóval akkor volna kedved ma velem ebédelni?

- Ami azt illeti... - számat elhúzva álltam fel a kád széléről. A tükör elé sétáltam, hogy jobban szemügyre vegyem magamat. Karikás szemek, lelapult haj, fakó bőr, valamit kezdened kell magaddal Sophie vagy megőrülsz. Ismét. Muszáj, hogy segítséget kérj egy szakorvostól, nem mehet így tovább. Belül üvöltöttem minden egyes porcikámmal, hogy ellenzem ezt a találkozót. Se kedvem, se energiám nem volt jó arcot vágni, és nem szerettem volna sok ember között megjelenni. Ám a tudat, ami bennem élt, hogy ha burkoltan közlöm vele Harry tüneteit, miszerint sokszor kedvtelen, visszahúzódó és elzárkózott, az hajtott engem. Talán Aaron tud segíteni. Talán jó ember, meg kellene ismernem. Megtámaszkodtam a mosdókagyló szélén és mivel Aaron visszakérdezett a telefonban, hogy ,,Nos?", muszáj volt valamit válaszolnom. Nem mondhattam nemet, nem szerettem volna pszichiátriára kerülni, hogy aztán ott kezeljenek gyógyszerekkel, Harryvel együtt... - Hallottam egy jó helyről, bizonyos Crowded... 

- Tudom - vágott közbe és elnevette magát. - Én is hallottam róla, terveim szerint ma ott találkoztunk volna, de így már biztos a helyszín.

- Szuper - forgattam meg szemeim és egy halk sóhaj hagyta el ajkaim.

- Mi lenne, ha olyan fél egy körül találkoznánk ott? Az nincs se korán, se későn - ahhoz képest, hogy egy délutáni kávéról volt szó...

- Az úgy megfelel - bólintottam rá eléggé szűkszavúan és minél előbb a búcsúzásra tértem, mielőtt még belekezdett volna valami hihetetlen hosszú beszédbe. - Ott találkozunk, szia! - Eltartottam magamtól a készüléket, még hallottam ahogyan egy ,,sziát" nyög bele és kisípol a vonal.

Hosszú percekig csak némán néztem a tükörben lévő önmagamat, s rájöttem arra mi minden tudnék megtenni Harryért. Egy ilyen fiút nem engedhetek el, nem is tudom elengedni.

Feleszméltem bambulásomból és letörölve az éppen legördülő, első könnycseppet megindultam az ajtó fele. Kinyitva Tommoval találtam magam szembe aki kíváncsian fürkészte arcomat, majd egy hirtelen mozdulattal visszarántott a fürdőbe.

- Na figyelj Sophie! - kezdte komolyan. Sokszor megrémisztett a komoly hangneme, ez alkalommal sem történt máshogyan. - Attól, hogy azt mondtam neked ma bemegyek Harryhez és beszélek a fejével, még nem kell olyat tenned amit később megbánsz. Azt hittem, hogy te is jössz velem, megtudjuk mi ezt beszélni felnőttek módjára, nincs szükségünk semmiféle dokira, aki beavatkozik az életükbe. Szerinted Harry akarná, hogy valami elmebajos belenyúljon a gondolataiba?

- Nem - sütöttem le szemeimet, majd a fiúra emeltem tekintetem. - Louis! Kérlek ne szól neki, ne...ne említsd meg, hogy miért nem megyek ma... - könyörögtem neki kétségbeesetten, ugyanis bevillant, hogy valahogyan meg kell majd magyaráznunk Harrynek.

- Érdeklődni fog arról, hogy hol vagy - rázta meg fejét rosszat sejtve.

- Akkor - haraptam alsó ajkamra, agyalásra késztetve a fejemet -, mondd azt neki hogy nem éreztem jól magam!

- Ennél jobb hazugságot nem tudsz kitalálni? - Kegyetlenül tudta forgatni szemeit, utáltam mikor ilyen lenézően és flegmán kezelt. hangját megemelte és némi gúnyt is éreztem benne. Végső elkeseredettségemben nem tudtam mást csinálni, mint tovább húzni az igazságot.

- Akkor csak húzd az időt. Úgy sietek ahogyan csak tudok - súgtam remegve lehunyt szemekkel.

A fiú megfordult és egy erős, hosszú sóhaj hagyta el száját.

- Ugye tudod, hogy utálok titkolózni? Főleg a legjobb barátom és Mona előtt. Sok lesz Sophie, lassacskán túl sok titkodat őrzöm.

- Titkunkat - javítottam ki, ezzel arra céloztam, hogy az első kis piszkos ügyünk, mikor majdnem ágyba keveredtünk az mindkettőnk hibája.

- Tök mindegy - legyintett. - De egyszer meg fogok törni. Harry előtt ez nem fog menni. Titkoljam ,,azt" is, titkoljam azt, hogy Niall kiborult és még azt is, hogy találkozgatsz ezzel az alakkal.

- Évekig titkolóztál! - vágtam a fejéhez kicsit hirtelen, mire ledermedt, reszketve folytattam. - Akkor...akkor most miért nem tudsz kisegíteni? Miért nem tudod a szádat tartani? - megtörve lépkedtem a mosdókagyló felé, megtámaszkodva meredtem a tükörképemre. - Egy barátod kéri, nem egy ismeretlen, nem egy ellenség... Egy barátod segítséget kér! - Idegesen fürkésztem a mögöttem álló fiút a tükörből, nem mertem és őszintén nem is akartam megfordulni, addig nem mg éreztem, hogy eltörhet a mécses.

- Tudod Sophie, az évek folyamán rájöttem valamire. Nem tudok akarattal hazudni, anno rá voltam kényszerítve, súlyos vádak álltak a hátam mögött, minden egyes mozdulatomat és szavamat figyelték. Arra vártak mikor lépek félre, hogy aztán jól megszorongassanak. Nem sikerült nekik, mázli, hogy tudom tartani a számat - kínjában nevetni kezdett, nekem pedig összeszorult a mellkasom.

- Louis! - Könyörögve néztem alakjára, éppen csak annyira, hogy ne lássam arcát, arra koncentráltam, hogy meggyőzzem, csak még egy kicsit tartson ki. - Megígérted - suttogtam, aminek amúgy semmi értelme nem volt, mert a fürdőszoba akusztikájának köszönhetően ugyanúgy hallható volt. - Kérlek, most utoljára tedd meg értem, nincs más aki segíthetne... - még mindig nem emeltem rá tekintetemet, mert tudtam, hogy igaza van. Tényleg megint kezdtek felhalmozódni a titkot, valamelyikőnk pedig közel állt a megtörés széléhez.

- Tudom - hunyta le szemeit. - És be is tartom, de tudd - emelte fel mutató ujját és úgy magyarázott nekem -, nem szívesen teszem és előbb-utóbb valamelyikőnknek be kell számolni erről a barátnőmnek és a legjobb haveromnak. Illetve, ha idő előtt lebukunk, akkor te magyarázkodsz! - megindult az ajtó fele. Lelkem nem bírt egyszerűen megnyugodni, kellett egy biztosíték.

- Bízhatok benned? - motyogtam magam elé, és teljesen meg voltam győződve, hogy nem hallotta meg, ám hirtelen megfordult. Elkapta tekintetemet és pár pillanatig némán állt előttem. Nem mondott semmit, egyszerűen csak állt. Valójában nem is kellett beszélnie, abban a pillantásban minden benne volt, amit csak el kellett, vagy elszeretett volna mondani. Felfedeztem benne a hosszú utunkat, az ő hosszú útját. Hogy mennyi mindenen ment keresztül Harryvel és tényleg nem szívesen csinálja ezt, de nekem se szeretne csalódást okozni, így megteszi. Legnagyobb elkeseredettségére, de megteszi. Hogy miért? Természetesen ezt is Harryért. Nem szeretné, ha a barátja még rosszabbul érezné magát, vagy még nagyobbat csalódna bennem... Nem öntötte szavakba, de közölte velem, hogy vigyázzak magamra, mert nagy borzalmak között köthetek ki. Én pedig ezt egértettem és vállaltam a kockázatokat a következményekkel együtt. Felfigyeltem a mondatára, amiben Mona-t a barátnőjének nevezte. Meg szerettem volna jegyezni neki, de inkább hagytam. itt volt az ideje, hogy tudassa velünk mégis mi folyik közöttük, mondjuk nem ilyen módon vártam tőle, de akkor ez is bőven megtette. Azt is láttam szemeiben, hogy félti barátnőmet. Félti őt a titkoktól, a ,,Harry és én" kapcsolattól, de leginkább tőlem. Louis besokallt, nem is kicsit, így lefogadom bennem is csak azt látta amit nem kellett volna. És legutoljára meg kell említsem láttam benne egy pici kudarcot, illúzióvesztést, kiábrándulást, ami a mi barátságunkhoz vezetett vissza. Hogyan feltételeztem róla olyat egy pillanatig is, hogy nem fog segíteni? A mi sarunk, ezt is mi nekünk kell megoldanunk. Végül is közös a célunk, hogy Harry ismét felépüljön, és ezt úgy tudjuk megelőzni, ha nem terheljük ilyenekkel.

- Bízhatsz - bólintott tartva a szemkontaktust, majd kiment a fürdőszobából.

- Köszönöm - lihegtem megkönnyebbülve.

***

Még egy kis parfümöt fújtam magamra és leellenőriztem a halvány rózsaszín rúzsomat, mielőtt elindultam volna. Idegesen a telefonomra pillantottam, amin lassacskán delet mutatott az óra, nekem pedig összerándult a gyomorom és kezdtem azt érezni, hiába megyek ebédelni, egy falat se fog lemenni a torkomon.

- Sophie, bemehetek? - kopogott anya a szobám ajtaján és míg egyik kezemmel a karkötőm becsatolásával szenvedtem válaszoltam.

- Segítenél? - nyújtottam felé karomat.

- Hova ilyen csinosan? - kérdezte, miközben becsatolta a láncot. Alsó ajkamra haraptam, hirtelen nem tudtam mit válaszolni.

- Mona-val beugrunk a belvárosba, valamit el kell intéznie - elég gyenge hazugság volt, és szinte biztos vagyok abban, hogy nem vette be, de minden esetre elkönyveltem sikernek, ugyanis nem kérdezett vissza ezzel kapcsolatban.

- Harry?

- Kicsit később megyek be hozzá. Louis bemegy hozzá addig is, és megpróbálja egy kicsit felvidítani.

- Egy kis párcsere - nyugtázta. - Hidd el, jót fog tenni Harrynek egy kis fiús beszélgetés!

- Ezt most úgy mondtad, mintha nem menne be Louis minden második nap hozzá - jegyeztem meg hidegen és végigsimítottam a krémszínű szoknyámon. Anya elmosolyodott, majd egy nagy sóhaj kíséretében megkerült engem.

- Beszélnünk kell - simította meg fáradt arcát. Tágra nyílt szemekkel néztem felé. Ha tudta volna, hogy szívesebben maradnék beszélgetni, mint társalogni azzal a dokival...

- Anya... - húztam számat -, ez most nem a legalkalmasabb pillanat. Mona már vár rám, időpontunk van - lódítottam tovább, azután elfordultam és próbáltam úgy tenni, mintha tényleg nagyon sietnék. Közben pedig sikítottam belül, hogy mikor lesz már vége?

- Tényleg fontos lenne kicsim...

- Kérlek - néztem rá könyörgően. Megadta magát, s felállt. Az ajtóm felé vette az irányt.

- De kérlek itthon éjszakázz! Este mindenképpen le kell ülnünk...

- Jó, rendben! - zártam rövidre, kicsit túl gyorsan. - Szeretlek, szia! - intettem immáron a lépcső aljáról és kiléptem a lakásból.

***

Pontosan a Crowded előtt tett ki a taxi, mogorva tekintete arra késztetett, hogy muszáj borravalót adnom neki, s miután fizettem, beléptem az elegáns étterembe.

Aaron az étterem túlsó feléből sietett felém, széles mosollyal és két puszival köszöntött, ez követően egy szál fehér rózsát nyomott kezembe.

- Öhm... Nem is tudom... mit mondjak - hebegtem, ameddig a tökéletesen eldugott asztalunkhoz értünk.

- Ez csak egy kedves gesztus - mosolygott -, úgy ahogyan ez is - mutatott a székemre és kihúzta előttem, illedelmesen betolta alattam.

- Kö-köszönöm - nézegettem továbbra is a fehér rózsát. Rögvest egy kérdés fogalmazódott meg bennem. Miért pont fehér?

Egy középkorú pincér jelent meg mellettünk és felvette a rendelésünket. Egyszerűen nem volt étvágyam, ezért valami könnyűt és keveset kértem. A málnakrémleves, Caesar-saláta kombináció mellett döntöttem, talán egyik se terhel meg annyira. Nem tudtam, hogy hogyan kell elkezdeni egy ilyen beszélgetést. Még soha nem voltam ebédnek álcázott ,,terápián". Feszengve ültem, s próbáltam elkerülni a szemkontaktus. Azonban, mikor a pincér kihozta a levesünket és éppen belekezdtem az elfogyasztásába Aaron felszólalt.

- Figyelj Sophie - kezdte komoran -, nem elrabolni akarlak, nem tervezek semmit se az ég adta világon. Kérlek ne úgy fogd fel ezt a kis találkozót, mintha kényszerből lennél itt - enyhén szétnyíltak ajkaim, készültem közbevágni, hogy pedig úgy érzem, de felemelte mutató ujját. - Nem! Nem szeretném hallani. Megkönnyebbíteni jöttem a helyzetedet, nem nehezíteni. Csak egy picit bízz meg bennem, vagy ha nem megy, akkor próbálj meg. Nem működik ez az egész, ha kérdezek tőled, te pedig egyszavas válaszokat adsz, ráadásul mindezt olyan feszültséggel, amit még egy vak is észrevesz. Csak próbáld meg, kérlek. Segíteni akarok - mélyen nézett szemeimben. Lassan, szaggatva fújtam ki az eddig bent tartott levegőt és beláttam magamnak, hogy ez gy tényleg nem fog menni. Félre kellett tennem a félelmeimet és a gondjaimat, mert így nem tudott rajtam segíteni. Szemeibe nézve aggodalmat és a komolyan segíteni akarást fedeztem fel. - Szóval? - felvont szemöldökkel meredt rám. Felemeltem a szalvétámat, s megtöröltem vele a számat.

- Kezdjük előröl - mosolyodtam el és lazítottam a merev ülésemen.

- Ez a beszéd! - dőlt hátra megkönnyebbülve, ezt követően máris belekezdett a munkájába. - Szóval, a játék neve kérdezz-felelek. Ne gondolj rosszra, nem a pikánsabbik fajta! - nevetett fel. - Amolyan pszichológiai az egész, kérdések mödé rejtem el azokat, amit meg szeretnék tudni rólad, így nem kerülsz kellemetlen helyztebe. Először is mesélj valamit magadról, mondjuk a családodról, a gyermekéveidről.

- Nos - kezdtem bele megremegve -, amióta az eszemet tudom London külvárosában élek, abban a házban amiben most. Annak ellenére, hogy nincs testvérem, mindig feltaláltam magam. Barátokkal, unokatestvérekkel tengettem a gyermekéveimet. Édesapám lelkész abban a negyedben, ahol lakunk, édesanyám pedig régebben rendezvényszervező volt, most azonban csak az irodából irányítja a szervezést. Nem tett jót neki a túl sok pörgés...

- Emlékeztet valakire - ismét megmutatta gyönyörű mosolyát.

- Ez célzás akart lenni? - háborodtam fel, húzva a fiú agyát.

- Nem tudom - játszott tovább. Szemet forgatva agyaltam az én kérdésemen.

- Mi vezérelt arra, hogy orvos legyél? - tettem fel a kérdést kicsit lehangolódva. Fájt a szívem kimondani ezt.

- Tulajdonképpen még nem vagyok hivatalos orvos, a szakvizsgám még hátra van. De mindig is az volt az álmom, hogy segítsek az embereken. Kiskoromban elég zűrös időszakom volt, a nagyszüleim elég korán eltávoztak erről a földről. Nagyon jó kapcsolatot ápoltam velük és a balesetük után, csak az orvosokat voltam képes hibáztatni. Ott és akkor megfogadtam, hogy bármi áron is, de én nem hagyhatom azt, hogy mások is érezzenek olyan fájdalmat, amit én. Így a szüleim biztatására és az akaratommal itt kötöttem ki.

- Ó... sajnálom, hogy... - húztam a számat.

- Ne sajnáld! Nem tudhattad, és most nem is azért vagyunk itt, hogy sajnálkozzunk! - Egy pillanatig sem hagyta, hogy kedvem alább hagyjon, azonban megjegyezte, hogy az elején mosolyogva vágtam neki, most pedig eltűnt a vigyor arcomról.

- A szüleim engem is valami ilyesminek szántak. Orvosi és jogi szak, ezek foglalkoztattak anno - feleltem csalódottan.

- Miért csak anno? Mi avatkozott közbe?

Halványan elmosolyodtam, és azt hiszem a fájdalmas része csak ekkor jött.

- Évet kellett halasztanom az egyetemen. Egy ideig sikerült pótolgatnom és nagyjából fel is zárkóztam, de képtelen voltam folytatni azok mellett, amik az elmúlt évben történtek velem.

- Veletek volt tele a sajtó - arcáról megértés sugárzódott, kezdtem megbékélni a helyzettel.

- Sőt szerintem még mindig akad pár újság, ami az ügyön csámcsog... - gondolkodtam el, azonban eszembe jutott, hogy nem törhetek meg. - De elmúlt. A lényeg, hogy minden rendeződni látszik. Bár a fizikai sebek begyógyulnak, a mentálisan okozott fájdalmat viszont, szerintem soha nem leszek képes elfelejteni. Szörnyű dolgokat láttam és annál szörnyebbeket éltem át.

Bevillant pár kép a múltból, mint például az aranyos ,,miniruhás korszakom", mikor arra kényszerítettek, hogy erotikus táncot lejtsek idegeneknek. Vagy éppen az, mikor Harryt a villamosszéken kínozták. Ezeket a sebeket senki nem tudja begyógyítani, mert kezelhetetlenek. 

- Hogyan ismerted meg Őt? - kérdése hallatán automatikusan mosoly kúszott ajkaimra és azt hiszem ez volt az, amire vártam. Hogy önfeledten áradozhassak valakinek Róla, a fiúról, akit tiszta szívemből szeretek. 

- Elég bonyolult történetünk van. Minden tavaly nyáron kezdődött... 

Furcsa módon megnyíltam, mintha tényleg ez lett volna az a kérdés, amire eddig vártam. A teljes megismerkedésünket Harryvel tulajdonképpen még senkinek nem meséltem el, ezért is volt izgalmas kicsit visszakalandozni a múltba és újra átélni a csodás pillanatokat. Már amennyire csodásak lehetnek egyes momentumok. Elmeséltem neki, hogy megmentett egy égő fától, ezáltal az egészségét kockáztatta, mert elég durva égési sérülés keletkezett a karján. Azután, hogy a cigis ügyből is kihúzott a szüleim elől. Majd képes volt ismét megsebesíteni magát, csak, hogy engem megvédjen. Elmondtam neki, hogy ezek után azt éreztem, hogy meg kell bíznom benne, vagy mintha már ezer éve ismerném, így viszonylag hamar éjszakáztam nála. Az első találkozásom Luke-kal rossz pillanatokat elevenített meg előttem, de ennek is az lett a vége, hogy Harry megmentett. Számtalanszor megmentett, Aaron megjegyezte, hogy már akkor is mennyit hősködött. Regéltem neki a FREE fogságában töltött napjainkról, hogy milyen ronda dolgokat kellett megtennem, s a megszökésünkről is mindent elmondtam. Meg persze, a hazugságairól is, hosszú hónapokig hazudott, hogy ő aztán ártatlan, míg végül kiderült csak azért is ontott ember életet. A hosszú hajsza után beleőrültem a kapcsolatunkba. A macska-egér játék kikészített, így Írországba mentem, ahol jobban megismertem Louis-t és Niallt. Elég részletesen számoltam be neki a történtekről, de azért voltak jelenetek amiket ,,véletlen" kihagytam. Ilyen volt például az első alkalmam Harryvel és a majdnem alkalmam Írországban. És furcsa módon, de a ,,Luke lelövi Harryt" sztoriból is kihagytam azt, hogy Harry végre kimondta az 'sz' betűs szót. 

- Így kerültünk kórházba. Engem már kiengedtek, de Harry még felépülőben van, bár ezeket nem tudom miért mesélem el, hiszen tisztában vagy a  kórházi ügyekkel. 

Mondatom végén a fiú nagyokat pislogott, mintha most kelt volna fel. Hiába volt magánál a regélésemnél, így is igyekeznie kellett feldolgozni a hallottakat.

- Húú - nyugtázta miközben lerakta a villáját és megtörölte a száját. - Igen energikus és eseménydús éved volt, nem csodálkozok, hogy ezek után furcsán érzel. - Burkoltan utalt arra, hogy nem furcsállja azt, hogy begolyóztam. 

- Nem tudom, hogy ilyenkor mit kell mondani... - sütöttem le szemeimet, éreztem, hogy pír kúszik orcáimra. Kínos csend telepedett közénk, amit a telefonom rezgése tört meg. A képernyőn Anya neve villant meg, ismét a ,,Beszélnünk kell!" mondat hangzott el tőle. 

- Azt, hogy ,,pincér, egy pohár fehérbort kérek" - nevetett, mire én is elmosolyodtam. Úgy gondoltam nem zavartatom magam a kütyüm rezgésével, így kikapcsoltam és egy mozdulattal a vékonyka felsőm zsebéből a táskáméba csúsztattam. Tényleg komolyan gondolta, a következő pillanatban az ebédünkhöz két pohár bor is társult. 

- Még valamit hozhatok? - kérdezte a pincér tőlünk. Aaron az arcomat fürkészte, én pedig az étlapot. 

- Valami desszertet - kutakodtam az étterem óriási választékán. Az idő múlásával megjött az étvágyam és a kedvem is. A desszert rendelése pedig a maradásomat eredményezte - Csokis brownie, vanília fagyival - szólaltam fel, már éreztem az ízét számban.

- Lehet ugyanez, illetve két csésze kávé - mondta Aaron. A középkorú férfi feljegyezte a rendelésünk és elsietett. - Folytatjuk? Te jössz! 

- Oké - kortyoltam bele a boromba. Meglehetősen jól esett. - Mesélj egy kicsit az egyetemes éveidről, annyira szeretném én is átélni azokat az éveket. Csak egy kevés jutott belőle... - hervadt le ismét a mosoly ajkaimról. Tényleg nem bántam volna, ha sikeresen elvégzem az egyetemi éveimet és valami jól fizető, befutott munkát kapok. 

- Miről meséljek neked? - könyökölt az asztalra, s csillogó tekintetével pásztázni kezdte arcomat. 

- Valami izgalmasat szeretnék hallani - tanakodtam követve a példáját és a kézfejemen megtámasztva államat. 

- Gondolom akkor egyetemes bulikon se volt részed.

- Volt egy, vagy talán kettő, de ha úgy vesszük akkor csak másfél - nevettem, miközben számoltam az első évemben beszerzett ,,jó pontjaimat". Úgy voltam vele, hogy az első évemben szeretném kitapasztalni mit is csinálhat az ember egy új környezetben. Meg persze az otthoni szigor. - A szüleim nem nagyon engedtek el azokra az igazán vad bulikra, csak szűk eseményeken voltam jelen - kortyoltam bele ismét az italomba, aminek a pohara időközben bepárásodott. - De ne gondolj szentnek, voltak azért dolgaim - emlékeztem vissza a Harryvel töltött éjszakáimra. Mondjuk azok a partik se mentek tökéletesen, valamennyi vége vérben végződött. 

- Szóval meséljek neked az egyetem pikánsabbik részéről - pimasz mosolyra húzta ajkait, kíváncsian figyeltem. 

- Kérlek - nevettem fel jóízűen. Hihetetlen mennyire közel engedtem magamhoz, mennyire hagytam, hogy megtudjon rólam dolgokat és, hogy ő is mindezt viszonozta. Nem voltam ideges, nem gondoltam arra, hogy mi történik körülöttem. Egyszerűen nem rettegtem attól, hogy bármelyik pillanatban egy fegyvert szegezhetnek a fejemhez, a stressz is elillant. Elképzelhetetlen módon felszabadultam és nevettem. Hallgattam Aaront, ahogyan mesélt. S annyira ittam szavait, hogy egy pillanatig elhittem én is átéltem ezeket. Megbíztam benne. Végre éreztem azt, amit régóta nem tapasztaltam. Társasági ember lehettem, aki boldog. 

*Visszaemlékezés vége*

- Elmész? - kérdeztem sokadszorra, s megdörzsöltem szemeimet, amik valószínűleg úgy néztek ki, mintha két napon keresztül áztattam volna őket klóros vízben. Nem tudtam felfogni miért teszi ezt velem, miért teszi ezt magával és miért teszi ezt a kapcsolatunkkal? 

- El - mondta rezzenéstelen arccal. 

- Visszajössz? - aggódva néztem, ahogyan előhalászik még egy bőröndöt a gardrób mélyéből és abba is csomagolni kezd. Természetesen nem válaszolt, miért is válaszolt volna? - Kikísérjelek? 

- Nincs rá szükségem - felelte továbbra is érzelmek nélkül. vagyis ő azt hitte, hogy érzelmek nélkül. Tökéletesen kivettem testtartásából és mozgásából, hogy gond van. Remegett, úgy, ahogyan még ezelőtt soha. Én pedig újra félni kezdtem.