music

2016. augusztus 21., vasárnap

II. Évad: 10. Rész - Hosszú út lefelé

Sophie Angel


*Visszaemlékezés vége*


Agyamban folyton előugráltak a régebbi történtek képei. Ezer kérdést tettem fel neki, annyit tudtam meg, hogy nem azért távozik, mert nem akartam vele megszökni. Folytonosan egy kérdés nyugtalanított: akkor mégis mit tettem, amiért most itt hagy? Harry szótlanul, olykor felmordulva, kőkemény arcot vágva szedegette össze a holmijait. Én pedig földbe gyökerezve, tehetetlenül állva néztem, hogy mégis miért teszi ezt velem. Régóta ismerem, pont annyira, hogy tudjam valami nagyon nincs rendben. Tudtam, hogy akkor sem volt valami rendben, de egyszerűen nem adott választ, ha pedig adott is, az valami morgásnak könyvelhető csak el. Szóval kínosabb és fájdalmasabb helyzet nem is alakulhatott volna ki közöttünk.

- Harry - álltam meg előtte és végre el tudtam kapni karját, ezúttal nem mozdult előlem. Arcvonásai nem enyhültem, még akkor sem mikor óvatosan végig simítottam orcáját. Mélyen vette a levegőt, nehezére esett, ő ezt nem tudta, de ekkor tisztán a tudtomra adta, hogy titkol valamit. - Zaklat téged valaki? - kérdeztem bátortalanul.
- Nem - rázta meg fejét, szimplán egy szavas választ adva.
- Valaki próbál bemocskolni a múltaddal? Szólhatunk a rendőrségnek, vagy megoldhatnánk...
- Nem zaklat senki, Sophie! - határozottan ejtette ki nevemet. Könnyeim ismét összegyűltek, mire a fiú szemébe néztem. Nem kereste tekintetemet, lazán elnézett fölöttem. - Ne keverd bele a rendőrséget, ne csinálj semmit. Vagyis inkább eressz el, és hagyd, hogy elmenjek.
Szívem abban a pillanatban dobbant az nap először akkorát, hogy szerintem fél London rosszul lett a zajától, s sokak a mellkasukhoz kaptak szédülésükben. A fiú, akit teljes szívemből szerettem arra kért, hogy hagyjam elmenni, hagyjam, hogy tovább sétáljon, kilépjen az életemből.
Nem gondolkozva karoltam át derekát és próbáltam magamat csillapítani ölelésében. Mellkasába fúrva fejemet engedtem szabadjára könnyeimet, amit kevésbé díjazott, nem ölelt vissza.
- Megcsaltál? Meg tudjuk beszélni Harry, mindent meg tudunk beszélni - én hülye képes lettem volna még abba is belemenni, hogy egy hűtlenség utáni monológot rágjunk át. Ennyire szerettem, nem számított mit művelt, vakon szerettem.
- Mi, nem! Soha... - lepődött meg. Hangjában csalódottságot fedeztem fel, hogy ezt mertem róla állítani, de hát akkor mégis mi történt, amit nem mondhatott el? Eszembe jutott Louis mondata, miszerint a kapcsolatoknak az igazságra kell épülniük, nem a hazudozásokra. Nyakig benne voltam a pácban, ki sem láttam a kis titkaim közül, azonban volt bennem egy érzés, hogy Harry mégsem ezek miatt hagy el.
- Nem értem, egyszerűen nem tudom felfogni - sírtam. Alig lehetett kivenni, hogy mit motyogok bele felsőjébe. Megéreztem egyik kezét a hátamon, felsóhajtottam és könnyeim mögül kinézve megkerestem tekintetét. Rám nézett, pont rám, úgy ahogyan hónapokkal ezelőtt, mikor Luke miatt be voltunk zárva. Ugyanolyan szerelmesen - akkor már -, megenyhült arcvonásokkal, édesen, odaadóan fúrta szemeit az enyémekbe, mintha csak az élete lettem volna. Ekkor jöttem rá, hogy nem az élete voltam, hanem csak egy része az életének, ami hamar elmúlt. Másik kezét arcomra helyezte, majd tenyerébe hajtva orcámat letörölt egy éppen lefelé gördülő könnycseppet. Lágyan közelebb vont magához, én pedig hagytam, hogy csinálja. Homlokunkat a másikéhoz döntve, összeforrtunk az ölelésében. Vártam mikor csókol meg. Nem is tudom mikor érezhettem ajkait az enyémen utoljára. A baleset előtt is eltelt egy kis idő, és a kórházban töltött hetek alatt sem mertem megkockáztatni, hogy neki esek ajkainak. Féltettem ugyanis, hogy beviszek neki egy vírust és az kihat a szervezetére. Hiányzott már, hogy megcsókoljon. És mikor már majdnem megtörtént volna, akkor megmakacsolta magát, majd eltolt. - Nem szeretsz. Soha nem szerettél. a szavaid mindvégig üresek voltak - súgtam lehunyt szemekkel. Érzékelhető volt, hogy megfeszülnek izmai és ő sem hiszi el, hogy komolyan kimondtam ezeket.
- Ó, hát így állunk? - szemeit elöntötte a düh, s a smaragd színből átfordultak a méregzöldbe. Akárcsak egy kígyó színe. - Milyen vicces, hogy pont te mondod ezt, te állsz elő a megcsalásos kérdésekkel, mikor tudtommal  te voltál az aki találkozgatott az ÉN orvosommal.
Keményen vágta fejemhez a szavakat, lehámoztam a kezeimet róla, elnehezülve hullottak testem mellé és kétségtelenül némán remegő ajkakkal pislogtam rá.
- K-ki mondta ezt? - dadogtam, így is kellett egy kis idő mire megtaláltam hangomat.
- Az lényegtelen. Viszont úgy gondolom, hogy ezek után nem tartozom neked semmiféle magyarázattal - fájdalmasan szúrt szívembe és talán még meg is forgatta benne a kését.
- Ki mondta neked? - ismételtem meg magamat, mintha csak nem hallottam volna az előző mondatát. Természetesen nem válaszolt rá, elbámult felettem. Tudtam ki mondta, azonnal tisztában voltam, hogy ki köpött. - Miattunk tettem, csakis kizárólag azért találkoztam vele, hogy megtudjak valamit a te állapotodról, hogy én is tudjak valamit tenni miután hazajössz.
- Ó, milyen kedves gesztus tőled - gúnyból jött a mosolya, amitől még jobban összeomlottam. Minden egyes megszólalásánál egy kicsit megzuhantam, s kezdtem elveszíteni a józan eszemet.
- Harry, miért nem hiszel nekem? Féltettelek, most is féltem, ismét végig szenvedném az egészet, csak azért, hogy te egészséges legyél! - megpróbáltam a lehetetlent. Tisztára akartam mosni magamat, azonban Harry úgy átlátott rajtam, mint egy szitán.


Tény, hogy az első alkalom után is találkoztam Aaronnel, de azok után komoly felügyelettel csakis pénzért terápiákat kaptam. A szüleim teljesen széthullva találtak meg az nap este a fürdőkádban, miután begyógyszereztem magamat elhatároztam, hogy ez felőlem se mehet így tovább. Nem sokkal később pedig megkerestem Aaront, hogy normális keretek között, pszichiáter-páciens állapotban - úgyszintén szigorúan NEM baráti módon -, kezeljen engem. Kezdtem megkattanni, szóval megegyeztünk a szüleimmel, illetve Aaronnel, hogy ez köztünk marad, a mi titkunk marad, és nem adjuk se Harry, se Louis, se Mona, se senki tudtára, hogy orvoshoz járok. Csak mindenki idegesebb lett volna a történtektől, Harryről nem is beszélve, el sem tudom képzelni mit tett volna, hogyha megtudja. Szégyelltem amit tettem, hogy ismét a gyógyszerekhez nyúltam és ezért több időt töltöttem a kórházban - kezdve ott, hogy kimosták a gyomromat, amitől teljesen legyengültem. - Harrynek ekkor azt hazudtunk, hogy amit Louis mondott az igaz volt, elkapott valami betegség és nem szeretném hozzá bevinni, mert akkor csak rosszabb lesz. Persze ezt Louis-nak is meg kellett valahogyan magyaráznom, ami annyiból állt, hogy máskor ne viccelődjön a betegség témával, mert nem szeretném elkapni úgy, mint most. Ő is elhitte a ,,Sophie lebetegedett" dolgot, innentől sima pálya volt. Sima pálya volt a folytonos  hazudozásnak, megint úgy összekuszáltam a fonalakat, hogy már nem láttam ki semmiből és én is kezdtem elveszíteni, hogy hol tartok. Amúgy a terápiák segítettek, kaptam pár gyógyszert ami segített megkönnyebbíteni a mindennapokat, bár a végére már úgy voltam, hogy csak éljem túl. És lám túl éltem, viszont azt kívánom bárcsak ne.


- Miért használsz többes számot, mikor csak a rám eső részt hozod fel? Hol vagy ebben te? - felháborodottan került ki és a nappali másik végéhez ment. Idegesen támaszkodott neki a komódnak, ujjaival dobolni kezdett rajta, s miután eltelt egy kis idő, én pedig nem válaszoltam kikelt magából. - Ha? Sophie! Hol a te részed ebben? Az egész hazugság! Nem azért találkozgattál vele, mert rólam szerettél volna megtudni dolgokat... Csupán kellett valaki helyettem, amit totálisan megértek, hiszen hosszú ideig beszámíthatatlan állapotban voltam. Istenem - megtámasztotta magát a kis komódon, s fejét lehajtva hunyta le szemeit. Erősen rágtam szám szélét, nem tudtam mit tegyek vagy mondjak. Ha hazudok még nagyobb bajba kerülök, ha az igazat mondom akkor azért kapom a leszidást, hogy miért nem mondtam el, és az utóbbit választva ki kellett volna tálalnom a fürdőkádas esetről is, meg a betegségemről is. - Nem tudok mit mondani. Hazug ribanc vagy, egy rohadt hazug ribanc Sophie! - kiáltotta. A fonalat, amit én görgettem egészen eddig összegubancolódva találtam, és mégis Harrynek sikerült elszakítania.
- Beteg vagyok Harry! Hát nem vetted észre? Azért találkozok vele, mert nem bírtam elviselni a történteket, rosszul jöttek le az utána lévő érzelmek és most depresszióval kezel! - arcomról folyamatosan folyt a csípős könny, fájdalmasan szakadt fel belőlem minden, már nem számított mit tud vagy, mit nem. - Pszichiáterhez járok, hozzá, mert egyszerűen képtelen vagyok másban megbízni. Te is nagyon jól tudod, hogy mennyire nem akartam ebbe belemenni, te is pont olyan jól tudod, hogy így is mennyire utálhatom most ezt! Mindig mondtátok, hogy ideje lenne valakivel kezeltetnem magamat, mert a FREE után felgyülemlett érzelemáradat elragad és nekem annyi lesz. Elmentem, és most mit kapok? Depressziós vagyok, összezuhantam - hajamba túrva dőltem neki a falnak. Nehezemre esett bevallani neki, és még nehezebben tűrtem az azutáni perceket. Kezeimmel amennyire csak tudtam takartam arcomat, hogy ne lássa mennyire sírok, bár szenvedésem így is láthatóvá vált. - Akkor, mikor nem mentem be hozzád, az nap este megpróbáltam öngyilkos lenni. Nem sikerült.
Mondatom hallatán Harry szemei elkerekedtek. Láttam rajta, hogy nem bír magával és legszívesebben ő is azonnal a torkához szorítana egy kést, amiért olyan csúnyákat vágott a fejemhez. Azonban az ezután történt cselekedetei tették fel az i betűre azt a fránya pontot. Megfogta táskáit, majd félre lökve engem, szél sebesen az ajtó felé irányult.
- Ne me-menj e-el - sírtam átkozottul. - Ké-kérlek Harry! Könyörgöm! Könyörgöm ne hagyj itt! Kér-kérlek szépen ne csináld ezt velem. Nem bírom, nem bírom ki nélküled. Me-megőrülök, belebolondulok a hiányodba! Szü-szükségem van arra, hogy ve-velem legyél! - én csináltam magamból hülyét még ezek után is. Én voltam az aki kíméletlenül könyörgött neki, hogy maradjon mert feltétlenül szereti. - Megoldjuk Harry, mindent megoldunk! Emlékszel? Po-pont úgy, mint régen. Tudom, hogy képesek va-vagyunk ezt is átvészelni. Ne csináld ezt, kérlek  állj le ezzel. Nagyon fáj Harry. Irtózatosan fáj... Kérlek maradj, Harry... Harry - hangom elvékonyodott és teljesen elvesztettem. A síráson kívül pedig nem tudtam mást tenni, csak az töltötte be a körülöttünk lévő síri csendet.


Rám emelte tekintetét. Szemei csillogtak, de nem tudtam megállapítani, hogy a sírástól, vagy csak mert úgy esik rá a fény. Esetleg a mérhetetlen dühtől, ami felgyülemlett benne.
- Én pedig megkérlek arra, hogy ne tedd ezt még nehezebbé - közölte velem.
- Jogosan mo-mondtam mindent, amit csak tudtam! Nem szeretsz, soha nem szerettél! Nem tudom mi áll a háttérben Harry, de ezek után nem is akarom! - teljesen kifordultam magamból. Ordítottam ahogyan csak lelkem és szívem szakadtából tudtam. - Ha kisétálsz azon az ajtón é-én esküszöm... Esküszöm soha többet nem akarlak látni. Ha kimész azon az ajtón és itt hagysz, akkor soha ne gyere vissza az életembe! Az esetben soha többet nem akarlak látni, még a túlvilágon se!
Itt pedig azt éreztem, hogy nyertem magamnak némi időt, azzal, hogy választás elé állítottam. De mégis milyen időt? Harry szaporán vette a levegőt, ismét megtalálta tekintetemet, s nyitotta ajkait.
- Mondhatsz bármit - kezdte meginogva, hangja megcsuklott, de visszanyerte erejét, s nehezen folytatta-, de azt egyetlen másodpercig se hiheted, hogy nem szerettelek, vagy nem adtam volna érted oda az életemet.
Ezek után ismét az ajtóhoz fordult, lenyomta a kilincset, egyszer se nézett rám, egyszer sem fordult hátra. Elment. Nem láttam többet.
Elveszítve a földre rogytam, s kétségbeesetten temetkeztem bele tenyereimbe.
- Ta-takarodj! Takarodj az életemből! Utállak! Gyű-gyűlöllek Harold Edward Styles!! Soha többet nem akarlak vi-viszont látni!
Kegyetlenül bőgtem, kegyetlenül ordítottam és kegyetlenül fájt, hogy megtette, minden ok nélkül teljesen összetörve és eldobva ott hagyott. Még ha pontosan tudtam is, hogy van valami a háttérben, mert nem hiszem el neki, hogy szimplán a Hylandos dolog miatt rázott le, még akkor is teljesen önkívületi állapotba kerültem, amiből nem tudtam egyhamar kimászni. Megmagyarázni se engedte, nem engedte meg, hogy elmagyarázzam mit hitt minek, és miért volt az. Nem érdeklődött a hogylétem felől, abszolút nem úgy reagálta le, mint arra számítottam. Hirtelenjében azt se tudtam, hogy mihez kezdjek, összegömbölyödve itattam az egereket, már sokadszorra. Telefonom rezegni kezdett, meg sem néztem ki az, simán kinyomtam.


Jó sok idő múlva összeszedtem magam annyira, hogy legalább egy hívást tudjak kezdeményezni, mert nem voltam olyan módomban, hogy tudjak vezetni - mellesleg ekkor se néztem meg, hogy ki keresett, átlapoztam felette. - A fejem nem tisztult ki és szerintem életem legrosszabb döntését hoztam meg, mikor beszálltam a taxiba, majd bediktáltam a címet, ahova a fuvart kértem. Nem akartam senki olyan felől hallani, aki bármilyen módon, akár egy kicsikét is fűződik Harryhez. Sem akkor, sem az azutániakban. Két csengetés után türelmetlen kezdtem lenni, és kopogtatni kezdtem az ajtón. Befogadóm meglepődve állt előttem, s gyorsan végigmért.
- Sophie - súgta maga elé Aaron, teljesen letaglózva.
Szavak nélkül szinte átestem a küszöbön, ölelésébe zuhantam. Becsukta mögöttem az ajtót, nekem pedig kezdetét vette a hosszú utam, amely attól a perctől, hogy életem szerelme kilépett azon az ajtón és maga mögött hagyott mindent, csakis lefelé tartott.




OLVASSÁTOK EL...
Szervusztok Kedveseim!

Köszönöm szépen a visszajelzéseket, amiket az előző rész miatt kaptam! Nagyon jól estek wattpaden a csillagok, bloggeren pedig a megosztások. Remélem nem okoztam sem az előző, sem pedig a mostani résszel csalódást. Bevallom nagyon nagy fájdalmamra esett megírni ezt a részt. Konkrétan leültem és egy hajnalon át írtam, addig nem álltam fel míg késznek nem nyilvánítottam. A legszomorúbb zenéket hallgattam közben, s olykor át kellett lapoznom pár számot - If I could fly... -, mert már az én érzelmeim se bírták.

Mint láthatjátok elérkeztünk a pillanathoz, amikor búcsút kell intenünk egy kis időre Harrynek és a bonyodalmak csak fokozódnak, mikor Sophie nem várt ajtónál bukkan fel. Nem tudom, hogy belőletek ez mit vált majd ki, reménykedem abban, hogy senkit se sokkolok le túlságosan. Próbálok hű maradni magamhoz. 

A napokban azonban végig gondoltam a teljes történetet (igen már a befejezés is megvan), egyelőre még nem mondok semmit ezzel kapcsolatban és előre láthatólag nem tudom még hány fejezet van vissza, azt se tudom, hogy hány fejezetesre tervezem a második évadot. Egyet azonban már biztosan tudok mondani, nem lesz olyan hosszú, mint az első. Lehet páran már észrevettétek, hogy nagyon nyögvenyelősen mennek a részek, aminek az oka, az hogy elnyűttnek érzem a sztorit és le kellett volna állnom az első évaddal. Nem, nem mondom azt, hogy megbántam (mert tényleg nem bántam meg), csak egyszerűen túl sok dolgot művelek már Harryvel és Sophieval. Volt egy pontom, valamikor az előző résznél, mikor azt mondtam nem tudok mit tenni, ez van, nem tudom tovább csinálni, elkoptam... Abbahagyom. De ezek után rájöttem, hogy szörnyű bűntudatban élnék és komolyan én érezném magam a legszörnyebben, ha nem adnék méltó befejezést a sztorinak. Hiszen annyi mindenen túl vagyunk már, több, mint két éve írom, és ami a legnagyobb erőt adja, azok ti vagytok! Nem tudnék többet úgy írni, azzal a bűntudattal, hogy adtam nektek egy befejezetlen történetet csomó kérdéssel, amikre nem kaptatok választ. Magamat emészteném, ugyanis annyi mindent tettetek már értem, hogy nem tudnék ezzel megbirkózni. Hálátlan lennék, aljas és cserben hagynám az olvasóimat. Szóval még hogyha ezerszer kell elnézést kérnem, és két hónapot a csak egy rész jön ki belőlem, de akkor is folytatom. Foghatom én a nyárra, az időre, az iskolára, mindenre. Nem azokkal van a baj, hanem velem. Remélem ezt megértitek és nem fogtok emiatt elítélni, aki pedig szintén blogot vezet és esett már ilyen helyzetbe az tudja a legjobban, hogy milyen is ez az érzés...

És hogy őszintén bevalljam, megfogalmazódott egy másik történet is a fejemben, amit elkezdtem leírni. 5 Seconds of Summer fanfiction (nem teljesen fanfiction, a srácok ott sem híresek. Inkább mondanám nyári kalandnak), Ashton Irwinnel a központban (bár ha belegondolok rengeteg szerepet kap benne az összes srác). Jelenleg egy hét alatt 5 részt (5 RÉSZT!!!!!!) írtam meg belőle. Elképesztő milyen módon ontom ott magamból a szavakat. Amit tudni lehet róla az az, hogy jóval könnyedebb a témája. Megfiatalítottam a szereplőket (17-19) és úgy tűnik sokkal könnyebben írok velük. Nyárias a témája, illetve legjobb fiú barátos sztori, csipkelődésekkel, rengeteg kalanddal és ugyan ott is van fájdalom, de inkább több a dráma benne, mint a sírás (ott komolyan az a bajom, hogy mindig mindenki nevet és már nem találok szinonimát a nevetés szóra). Hogy mikor fogom publikálni? Mindenképpen be szeretném fejezni a Just be FREE-t, de ha sok érdeklődőt vonzz, akkor lehet elkezdem kitenni a részeket év közben (csak ezzel meg nem szeretném azt, hogy két blogot tartsak fent egyszerre. Volt már rá példa és nem bírtam). Ez az időn fog múlni és nagyobb részben rajtam is. 

Nektek mi a véleményetek a leírtakkal kapcsolatban? Nagyon szeretnék visszajelzéseket kapni a rész, illetve az Ashton Irwin fanfiction iránt! 

És nagyon szépen köszönöm annak aki idáig elolvasta ezt! Tudom regényt írtam, de muszáj volt ezeket közölnöm veletek! Nagyon szeretlek titeket és el sem tudjátok hinni menyire hálás vagyok Nektek! Mennyire jól esik mikor látom, hogy valaki hozzáadta a sztorimat az olvasandóihoz, illetve mennyire megdobogtatja a szívemet egy-egy visszajelzés!


Köszönök, mindent. 
All the love, L xx.

6 megjegyzés:

  1. Fuuu hát ez komoly volt... Nem gondoltam volna Harryről hogy ilyet tesz... Azt hittem hogy majd megoldják ... :( Most haragszom Harryre :(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerintem most egy picikét mindenki haragszik Harryre:( ❤

      Törlés
  2. Ez aztán durva fejezet volt... Kitettél magadért rendesen! Jesszus, lassan én betegedek bele a sok problémába, ezeket mind már csak olvasni is fájdalmas! Áucs!!!
    Jujj de nagyon örülök az Ashton Irwin Ff-nek!!!!!!!! Persze minnél előbb szeretném olvasni, csak kérlek, nehogy az legyen, hogy a Just Be Free-t is még írod és így közben nem megy a másik! Tönkretennél, ha ezt a blogot nem fejeznéd be, mert egyszerűen imádom! Megértem a késést, de az újabb fejezetek mindig kengesztelnek.
    Tudom... azt mondtam, fájdalmas olvasni, de ez egy gyönyörű fájdalom, és egyszerűen szeretem olvasni!
    Nagyon várom az Ashton Irwin FF-t, és a kövi fejezeteeet!!!!! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hú! Köszönöm a tartalmas kommentet és ne aggódj, nem foglak titeket cserben hagyni! Meg fogom adni a méltó befejezését a blognak. Annak pedig nagyon örülök, hogy szívesen olvasnád majd az Ashtonos blogot is. Mindenképpen lesz majd emiatt egy bejegyzés a későbbiekben. :) ❤❤

      Törlés
  3. Hortobágyi Panna2016. augusztus 26. 19:37

    Szia!! Úristen egyszerűen imádom amiket írsz!! Nagyon tehetséges vagy!! Iszonyatosan várom az új részeket!! Megértem hogy a jo munkához idő kell. Annak pedig nagyon megörültem hogy írsz egy Ashtonosat!! Borzasztóan várom!! Sok sikert a továbbiakhoz!! Puszi!! Nagyon szeretünk!!! Csak így tovább!!❤️❤️❤️

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Köszönöm a kedves szavakat! Boldogsággal tölt el, hogy szereted azt, amit írok! Idő múlva sor kerül az Ashtonos blog bemutatására is. :) ❤️❤️❤️

      Törlés