17. Rész - "Rád van szükségem te hólyag"

Drága Frees! 

Először is remélem mindenkinek békés, áldott karácsonya volt. Másodszor... Elérkeztünk az év utolsó napjához, tumblr nyelven "Page 365 of 365. Are you ready to close this book?"... 

Nos hiába van vége az évnek mi még nem csukjuk be ezt a könyvet. SŐT! Újabb fejezethez érkeztünk, egy újabb részhez. 

A héten túlléptük a bűvös 100-as olvasókört, immáron 102 drága emberke boldogít engem. Nagyon szépen köszönöm, tényleg hihetetlen, hogy 17 rész alatt ennyien vagyunk. 

Köszönök nektek mindent amit ebben az évben tettetek értem, csak köszöngetni tudok. :D

Nos nem húzom tovább a szót. Gazdagságban és egészségben boldog új évet kívánok nektek Frees! Találkozunk 2015-ben. A 2014-et pedig most, itt lezárom.

Szervusztok. :)

ui.: Ha van valami hozzáfűznivalótok lent megtaláljátok a helyét. ;) A pipákat is várom. :)

Puszi: Lishiza xx. 

"Vannak pillanatok mikor már teljesen elhiszed, hogy a dolgok végül rendben működnek. Nincs semmilyen akadály, ami meg volt azt leküzdötted. Tiszta az út, de akkor hirtelen valami lehull eléd. Egy újabb ismeretlen valami, először csak kineveted, mondván ez egy rossz vicc... Aztán realizálod, s rájössz... A fele sem tréfa. Az angyalok nem repülnek a hidegben odakint..."

Harry Styles

Gyorsan kellett cselekednem, az ígéretemet nem szeghettem meg, miszerint bármi áron megvédem Őt. Thomas így is a fejemre kötötte, hogy nem lehet semmi se közöttünk, csak juttassam biztonságba a lányát, s ehhez képest kezdtem valamilyen érzelmet táplálni  Sophie felé.

Átmásztam a kerítésen, s körbefutottam egészen a kapuig ahol oldalról simán be tudtam férkőzni az udvarba. Már csak magamra kellett hívnom a drága farkaskutyák figyelmét, ami egészen könnyű volt. Erősen tapsolni és hangosan fütyülni kezdtem nekik, egészen addig míg teljesen le nem szállnak a fal előtt remegő lányról. Sophie arca eltorzult, amint meglátott engem, szép bőre színe is gyorsan hófehérré változott, ajkai lila színbe bújtak. Szívem szerint rátapasztottam volna az enyémeket, hogy felmelegítsem az átfagyott testét.

-Megőrültél? - sikította egészen magas hangon. - Menj onnan! - jobb kezében egy követ tartott, amit nem sokkal később el is hajított az egyik dög felé. Sikeresen eltalálta - csak megjegyzem egy tízből tízes dobás volt -, s még jobban felingerelte azt.

-Fuss! - kiabáltam neki. A kis hadművelete után a bolhabuszok ismét ráfigyeltek, cselekednem kellett.

Őrültnek tűnhettem, de inkább én, mint Ő. Minden lehetséges dologgal próbáltam terelni az ebek figyelmét, egy kis ideig sikerült, de aztán a ledermedt lány jobban lekötötte őket.

-Dehogy futok! - eszmélt fel. Őszintén örültem neki, hogy végre magához tért, de azok a házőrzők nem mindennap módon voltak kiképezve. A FREE által, ami annyit tesz, hogy hosszú hónapokig külön.külön nagy figyelmet fordítottak rájuk, majd utána évekig taníttatták őket a rendőrkutya módszerekre. Chippel, nyomkövetővel és igen drága nyakörvvel ellátott dögök...

Az erős, kemény hangom nem hatott rá, őszintén nem is szeretem azt az oldalamat, és nem is értem. Sokak egyszeri találkozás ítélnek el engem, kicsit se ismernek. Nem általános a családi hátterem, apámat a mai napig nem ismerem, anyámat úgy szint nem láttam évek óta. Vannak akik tudják az igazat, és vannak akik felállítottak rólam egy furcsa képet, s az alapján igazodnak ki rajtam. Eddig egyetlen egy embernek nyíltam meg úgy igazán, egyetlen egy ember ismerte meg az igazi oldalam, amit egyszerűen nem merek felfedni senki előtt, de ez a lány szinte behatolt az aurámba...

-Sophie, bízz bennem... - könyörögtem szemeimmel, hogy végre ne legyen olyan akaratos, s értse meg, hogy ki tudom magamat húzni a csőből. A kérlelésem végére átmászott a kerítésen, biztonságba tudhattam.

Nem pislogtam kettőt se, mikor egy nehéz súly letaszított a földre. Szemeimet hirtelenjében összecsuktam, majd miután ráeszméltem, hogy úgy semmi esélyem a túlélésre, kinyitottam. Féltem a látványtól, féltem, hogy nem csak szimplán egy kutya lesz körülöttem. Féltem attól, hogy nem láthatom többé Sophie-t. Féltem a... haláltól.

Az izgalom és az adrenalin se segített, az a dög különösen erős volt. Elkaptam állkapcsát, hogy ne tudjon belém harapni, s ezzel még jobban legyengíteni, ám nagyon úgy tűnt, hogy így csak növeltem a bolhabusz önbizalmát. Hirtelen kicsavarta magát kezeim közül, s a nyak-kulcscsont részlet közé harapott egy mélyet. Fájdalmamban felordítottam, a maró érzés ami akkor elárasztotta testem. Sós, meleg könnyek szöktek a szemembe, amik a szél hatására csípni kezdték szemeimet. Jobb kezemmel a sebhelyhez kaptam, s egy pillantást vetettem ujjaim hegyére, meggyvörös színben virítottak. Lélegzetem egyre lankadt, egyre kevesebbszer vettem levegőt. Nem tudtam leállítani azt az állatot, akármilyen erősen küzdöttem ő csak egyre jobban szedett szét. A fizikailag és lelkileg is teljesen kimerültem, fel akartam adni.

-Istenem... - lihegtem, és szemeimet a gyönyörű csillagos ég felé emeltem. - Most segíts meg. - suttogtam. Hangom elhalt, összeszorítottam szemeimet, majd vártam.

Ha akkor bármit kívánhattam volna... Ő. Őt akartam magam mellett tudni, a karjaim között fogni, és újra lágy csókban összeforrni. Újra végig simítani puha, hosszú haján, újra megérinteni selymes bőrét, újra a szemeibe nézni. Egyszerűen egy gyenge senki voltam nélküle, egy gyenge kis féreg, aki a szemeibe hazudott, és még azután arra kértem, hogy bízzon meg bennem. Igen, megöltem azt a lányt, de fiatal voltam, fiatal és konkrétan leszartam mindent. Hogy megbántam-e? Nem kérdés... De ez a lány... Ah!

Testem pillanatokon belül könnyebb lett, először azt hittem, hogy meghaltam, de azután egy lágy kéz érintését éreztem meg arcomon. Szemeim szikraként pattantak ki az ismerős bőr illatát megérezve. Immáron a kerítés mögül pislogtam ijedten az angyalra. Fáradalmamban nekidöntötte fejemet a kőből kirakott kis résznek, mely pont megfelelt a funkciójának.

-Hogyan? - nyögtem ki nehezen, s nem bírtam többet. Az az ismerős fájdalom megint megjelent nálam, szívemet, mintha inastól tépni kezdték volna. Látószerveimet ismét jó erősen összezártam, úgy szint fogaimat is szinte a letörésig szorítottam. Kezemmel Sophie kézfejét kerestem, s mikor megtaláltam erősen rákulcsoltam ujjaimat. Ordításom épp úgy hangzott, mint azelőtt, talán annyiban különbözött, hogy ez most mélyről jött, s az igazi fájdalom szakadt fel...

Sophie Angel

A sírástól reszketve vártam Harry-t a fal másik oldalán, de a kiáltása után nem hallottam felőle hangokat. A legrosszabbra gondoltam, olyan önfejű, annyira védeni akar, hogy az már beteges. Mikor már azon az alapon voltam, hogy visszamászok a kerítésen két srác jelent meg a bokrok mögött. Furcsa kinézetük miatt megijedtem, ezért kezembe kaptam egy hosszú fémdarabot, s azzal hadonásztam.

-Héj, nyugi! - szólalt meg az egyik. Sötétbarna haját elől szőke hajtincsek díszítették, mogyoróbarna szemeiből a megnyugvás sugárzott.

-Segíteni jöttünk. - felelt a még fel nem tett kérdésemre a tűzpiros hajú. Értetlen arckifejezéssel meredtem rájuk. Az utóbbi didergésem láttán levette bőrdzsekijét, majd a hátamra terítette. - Nem lesz baj.

-Fogd ezt, s add majd át Harry-nek azzal az üzenettel, hogy itt nagyobb biztonságban lesztek. - nyomott a kezembe egy kulcsot a melírozott srác. - Most pedig ülj le ide és ne mozdulj meg. Pillanatokon belül visszajövünk.

Ott hagytak. Úgy tettem, ahogyan mondták, leültem és szép csendben - a könnyeim társaságában - vártam. Vártam két idegenre, akik ki tudja mivel jönnek vissza. Egyedül az tartotta bennem a lelket, hogy a barna srác Harry nevét említette, gondoltam ismeri, s mivel egy kulcsot adott át nekem... Közeli barátok lehetnek.

Szerettem volna, el akartam futni, de nem egyedül... A Göndör hosszú percek után sem tért vissza hozzám... "Elvesztettem, tudtam, hogy nem kellett volna megbíznom benne..." 

Pár pisztoly durranás után a két idegen visszatért hozzám, de nem akárhogyan. Elkerekedett szemekkel figyeltem a Göndör véres nyakát, melyből továbbra is folyt a vér. Eszméletét veszve rakták le elém a fűbe, mire jobban sírni kezdtem. Az asztma megint kísértett, kezdett elegem lenni belőle, de nagyon...

Fáradt, véres arca láttán egy halk sikoly hagyta el ajkaimat, testem gyengülni kezdett. Ha akkor nem ülök tuti, hogy összerogyok a sok stressz miatt.

-Harry - suttogtam, miközben végig simítottam puha, meggyötört arcát. Vonásai meglágyultak, de szemeit még mindig csukva tartotta. Látószerveim a kutya által okozott sebre vándorolt, lehet nem kellett volna odanéznem. Itt kezdtem úgy... igazán aggódni... érte.

-Elvigyünk titeket? - kérdezte a Piros.

Könnyes szemekkel megráztam a fejem, nem ismertem őket, a bizalmam pedig mínuszban volt. Fogalmam sem volt, hogy miért ilyen kedvesek, hogy mit akartak tőlünk, hogy kik ők. Egyszer már nagyon megjártam, hogy hamar belevetettem az érzelmeimet egy személybe... Többször nem szerettem volna. Ujjaimat tördelve haraptam bele ajkaimba, szemeimet ismét Harry-re vezettem, nem akartam egyedül maradni olyan helyzetben Vele. Egyikőnk se volt elfogadható állapotban...

Épp szólásra nyitottam ajkaim, hogy visszavonjam az előbb hirtelenjében válaszolt mondatomat, mikor a deres hajú közbeszólt.

-A kocsiban várunk... Kiálts, ha magához tért és akkor segítünk oda vonszolni. - hátára dobta a földön heverő barna hátizsákot, amit még Harry hozott ki magával az épületből, majd kettesben hagytak minket.

Minden porcikám azt súgta, hogy kiáltsak utánuk egy 'köszönöm-'öt, de képtelen voltam. Remegő ujjakkal érintettem meg Harry tökéletes arcvonásait, miközben egyre közelebb húzódtam hozzá. Kezeim egyre lejjebb csúsztak, az álla, a nyaka, a kulcscsontja, a mellkasa, a hasa, végül újra visszatértem törékeny arcához. Olyan hirtelen pattantak ki szemei, hogy ijedtemben hátrébb ugrottam egy kicsit, nem számítottam rá.

-Hogyan? - nyögte nehézkesen, s feljajdult. Mintha valakinek az inait nyúzták volna, úgy ordított fájdalmában, kezeim után kapkodott, hogy nyugalmat leljen. Szívem teljesen kifacsaródott a kínzó hangok hallatán, mondanom sem kell a két fiú ismét megjelent mellettünk. Feltámogatták a Göndört a fűről, s vállukra emelve, lassú léptekkel indultak el a kocsihoz, ám Harry minden egyes lépésnél felnyögött.

-Óvatosan! - kiáltottam rájuk, remegő jégcsappá dermedt kezeimmel a Göndör keze után kaptam. Amint megérezte lágy érintésem, ujjainkat automatikusan összekulcsolta. Befektették a fekete terepjáró hátsó ülésére, én pedig arra a kis részre kuporodtam, mely kimaradt alóla. - A kór-kórházba kell vinnünk. - dadogtam idegesen.

-Megőrültél? - fordult hátra az anyósülésen ülő rikító piros lobboncú srác. - Nem, nem fogjuk odavinni. Tekintete zavarodott, s komoly volt, mégsem zökkentett ki akaratom alól.

-Rengeteg vért vesztett. Nem fogja túl él-élni... - kiabáltam egyenest szikrát árasztó szemeibe. Levettem magamról a pólóm, s erősen a nyílt sebre szorítottam. Az idegen válaszul a volán mögött ülő társára pillantott, aki sóhajtva folytatta velem a vitát.

-Sophie, nem tehetjük meg. Harry olyan ügyekben volt benne, amik nem tennének most jót a FREE-nek. Ezt most neked kell megoldanod... - bénán túrtam barna tincseim közé, s ráharaptam alsó ajkamra fájdalomcsillapítás gyanánt. - Képes vagy rá. - nem tudtam azt válaszolni, hogy "igen, képes vagyok rá", pedig tényleg szerettem volna. Kezemet Harry homlokára helyeztem, ijedve konstatáltam, hogy belázasodott, ezt nem is csodáltam... - Megvan a kulcs? - nézett vissza rám egy nagy, sötétbarna szempár a visszapillantó tükörből.

-M-meg. - bólintottam továbbra is az égő bőrű srácon tartva látószerveim. Siettünk emiatt a kocsi hanyagul hánykódott, az ülésen fekvő fiú hangja pedig egyre nagyobb lett. - Sssh! Harry, itt vagyok! - döntöttem homlokomat az övének. - Nem lesz semmi baj... - jobb kezemmel göndör fürtjei közé mélyesztettem, mire elhallgatott. Légzése pillanatokon belül visszaállt az eredeti állapotába, és végre kinyitotta szemeit is. A smaragdzöld csodák könnyekben, s vérben forogtak, a csodák alatt nagy fekete zsákok húzódtak el, meggyötört volt. Arcomat kémlelte, hirtelen két ismerős kar fonódott csípőm köré, pillanatokon belül már Harry mellkasán tudhattam magam.

***

Ujjam teljesen lefagy, úgy ahogyan egész testem rendesen átfagyott. Miután elköszöntem C-től és M-től - nem mondták meg a neveiket, így fél óra győzködés után kaptam kettő kezdőbetűt. Mert azért, tényleg jobb úgy meghálálni valamit, valakinek, hogy tudom a nevét -, s ők is biztosítottak arról, hogy abban a házban nem fognak minket keresni, nyugodt szívvel nyomtam le az ajtó fémkilincsét, amint kattant a zár. A Göndörkémet már becincálták a házba, csak a biztonság kedvéért fordítottam rá a kulcsot, mindenesetre miután mindkettőnket az ajtó mögött tudhattam, immáron belülről zártam be.

Ámulattal néztem körbe a "palotában", mindenhol modern sötétbarna bútorok, a fehérre mázolt falakon képek, kétszárnyas ajtók nyíltak szobáról szobára, s mindenféle elektromos kütyü volt elhelyezve azokban. Pasi lakás? Tuti nem. Ha pedig annak szánták, akkor teljes mértékben le a kalappal előttük, hogy ilyen állapotban van. Az ember nem arra számít, hogy egy férfi otthona ilyen tiszta, rendezett és jó illatú, hanem valami "mindenhol pizzás és sörös dobozok a földön, plusz pár szakadt kanapé" stílust képzeli el. Tisztelet a kivételnek.

Harry az emeleten pihent a nagy franciaágyon, a szívem engem is húzott a pihe-puha bútorhoz, ám a gondolataim nem hagytak nyugodni. Ha arra a szóra gondoltam, hogy "biztonság", akkor alapból eltorzult az arcom és egy rideg ördög szállta meg lelkem. Kételkedtem e szóban, egy ideje nem nagyon hiszek benne. A feltétel, hogy azokban a pillanatokban "biztonságban lehettem", émelygő érzést keltett gyomromban. Biztonság. Biztonság? Biztonság... Még a hangzása is szörnyű, esküszöm. Gombóccal a torkomban körbenéztem a konyhában, gyógyszerek után kutatva. Megjegyzem, a konyha teljesen felszerelt volt, a hűtő és a szekrények zsúfolásig töltve vártak minket, ezért egy újabb piros pont tőlem.

Találtam némi fájdalomcsillapítót, s pár vitamint is amit egy nagy pohár víz kíséretében a hálószobába vittem a betegnek. Elhelyezkedve az ágy jobb oldalán, az ölembe vettem a kis tálcát amire az imént említett gyógyszereket helyeztem, csak ültem és néztem a Göndört, ahogyan békésen pihen a hátán feküdve. A gondolatok ismét elnyomtak belülről. Vajon betartja az ígéretét és tényleg elmondd nekem mindent, amire csak kíváncsi vagyok? Vajon beavat a mocskos titkaiba? Elmondja végre, hogy miért akartak engem kinyírni, hogy miért cibált egykor a FREE elé, hogy miért kell szenvednünk... Miért ütközünk folyton akadályba, miért vészeljük át azokat, s meddig tart ez a bolondok háza? Meddig kell tűrnöm az apró húzásait, amiből elegem van? Egyáltalán, feltűnt valakinek, hogy eltűntem? Feltűnt a szüleimnek, vagy csak azt hiszik, hogy valamilyen egyetemi barátomnál húzom meg magam és továbbra is normális diák vagyok. Mert ugye a nyár már rég elmúlt, s lassan itt a tél, tehát a harmadik egyetemi évem már javában tart. Miért nem keresnek, talán nem izgulnak a "kicsi lányukért", a kicsi Sophie Jane Angel-ért? Valami nagyon azt súgja, hogy ők is közrejátszanak ebben a dologban. Mikor leszek szabad, mikor élhetem az életem, mikor? Nevetséges mi? Ilyen elméleteket gyártanai az éjszaka kellős közepén... - teljességgel belebolondultam a zagyva érzelmeimbe.

Álló helyzetbe tornásztam magam, s leraktam a kis tálcát az ágy mellett lévő éjjeliszekrényre, azután pedig kimentem a teraszra, friss levegőt szívni.

Felnéztem az égre, ami tökéletes éj kék színt kölcsönzött, kicsi fehér gyémántokkal, azaz a csillagokkal meghintve. A nagy kertes birtok még korom sötétben is pontosan belátható volt, köszönhetően a Hold gyönyörű fényének. Egy nagy medence díszítette az udvar közepét, kedvem volt megmártózni benne, de túlságosan is hidegnek tartottam az időt. A kerti lámpákkal végig rakott macskaköves út, pompásan mutatott azon az éjjelen, az útvégi pavilonról nem is beszélve. Felültem a korlát tetejére, s ismét a gondolataimba fojtottam bánatomat.

Azt mondta bízhatok benne, hogy megvéd, hogy nem fog átverni, hogy soha nem bánt. Vajon sokat jelentek neki? Egyáltalán jelentek neki valamit, vagy tart valamire? Nőként néz rám és nem csak a testi vágyait szeretné kielégíteni velem? Egyszer már volt rá példa... Többször is előfordulhat, vagy nem... Megígérte. Bízok benne. De, ha mégis megszegné, hogyan bocsátanék meg neki? Tudnék nélküle élni? 10 percet alig bírok ki, hogy ne lássam gyönyörű arcát, transzba ejtő szemeit, hogy ne érinthessem izmos mellkasát, ne foghassam kezét, hogy ne gondoljak rá. Csak 10 perc lenne az egész, s én mégsem vagyok elég erős ahhoz, hogy nélkülözzem a távolságát. Apropó távolságtartás... Egy kicsit "közelebb kerültünk" egymáshoz, ezek után is képes lesz még lányokat megfektetni, vagy megállapodik mellettem? Rajtam nem múlik, mert a nagy kérdésre nekem megvan a válaszom, de az övéről fogalmam sincs. Vajon szeret-e engem annyira, mint ahogyan én Őt? Mindig közbejön valami, mindig beleavatkoznak az életünkbe, nekem soha nem jön össze semmi...

Gondolatmenetem végére elfogott az görcsös érzés, ami a sírás előtt szokta az embereket. Ismét felnéztem a csillagokkal teli égre, s vártam, hogy történjen valami... Valami szokatlan, valami váratlan, valami extázisba ejtő. Isten meghallgatott, a következő pillanatban két erős, izmos kar fonódott körém, majd gyengédem mellkasára vont. 

-Nem fázol? - súgta fülembe rekedtes, mély hangján. Azonnal átfutott rajtam ez a két szó, s addig nem fáztam, de azonnal kirázott a hideg. Tovább is karjai gyengéd ölelésében tartott, mikor letöröltem könnyeim.

-Nem. - végül is félig igaz volt, mert nem fáztam, de szívem jéghideg volt. - Hogy vagy? - fordultam meg ölelésében, s ráemeltem tekintetem. Arca már nem volt véres és koszos, ami azt jelenti, hogy lefürdött, a zsákok is eltűntek szemei alól, ezért megnyugvás költözött belém. 

-Egészen jól - felelte, majd kezével kisimított egy tincset a szememből. Hirtelen kaptam el tekintetem, de észrevette pirosló érzékszerveim. - Sírtál... - állapította meg.

-Nem. - vágtam rá, próbáltam kihámozni magam kezei közül, de minél jobban ficánkoltam, annál inkább körém zárta azokat.

-Miért hazudsz? Azt hittem megegyeztünk. - rovott meg. Úgy belegabalyodtam gondolataimba, hogy teljesen el voltam kenődve. Szerintem még kiskanállal se lehetett volna összekaparni a földről. - Mi van veled? 

-Ne-nem érted - ráztam meg fejemet. - Engedj el Harry! - kérleltem. Menekülni akartam, nem tudom hova, csak menekülni. 

-Mit akarsz tenni? - nézett rám idegesen. Homloka furán ráncolódott össze, ez nem a mérges Harry, ez az aggódó Harry. - Tudom mit érzel, tudom mi megy végig benned, hidd el agyon jól tudom. - nézett szemeimbe. Nem tudtam elkerülni, hogy ne nézzek sebére, amint rápillantottam a lélegzetem elakadt, s a sírógörcs tényleg beállt. - Ssssh! - húzott csupasz mellkasára. - Nem fáj, és ha most az jár a fejedben, hogy miattad történt meg, nos akkor nagyon szívesen tettem meg érted. - kezeimmel átöleltem derekát, míg ő a kedvem jobbá tevésére játékosan belecsípett a fenekembe. Ha belülről fel is kuncogtam, de kívül egyáltalán nem mutatkozott, sőt! Az asztmám előjött, a sírásom átment egy különösen furcsa fuldoklásba. - Na - tolt el enyhén magától. - Sophie, nyugi! Hallod? Sophie!? - Harry nem tudott mit kezdeni felem, automatikusan összegörnyedtem. Ez nem tett jót se a tüdőmnek, se a rekeszizmomnak, se a légcsövemnek. Megszólalni nem tudtam, így Harry-t se voltam képes tájékoztatni, hogy ilyenkor mi a teendői. Mikor a fájdalomcsillapítót kerestem, találtam a gyógyszeres dobozban egy asztma spray-t, abból kettő fújás és minden gondom elszáll egy időre, de olyan állapotban tényleg nem tudtam semmit se tenni.

Pillanatok alatt a karjaiba kapott, s bevitt a kanapéra. Ilyenkor a friss levegő tenne jót, ám most valahogyan a beltéri légkörben nyugodtam meg. 

-Jobb? - kérdezte. Válaszul pedig bólintottam egy kicsit. - Hozok neked vizet... - állt fel de belemarkoltam karjába.

-Ne - suttogtam összeszorított szemekkel és fogakkal. - Maradj itt. - húztam vissza. Harry elterült mellettem a kanapén, s kezével beletúrt a hajamba.

-De szükséged van rá... - próbált magyarázkodni. A-a Styles. 

Kinyitottam szemeimet és amolyan "nem hiszem el, hogy ennyire hülye vagy" pillantást vetettem rá. Kezeimet mellkasára tettem, s szépen lassan csúsztattam lefelé érzékeny testén, megállapodtam kicsivel a férfiassága felett. Izmai megfeszültek, ahogyan kis köröket kezdtem el írni ujjaimmal V vonalánál. Egy halk nyögés hagyta el száját, amit kuncogva, elégedetten fogadtam.

-A francba is, ami most a legkevésbé hiányzik az egy hülye pohár víz... Vedd már észre Styles, hogy rád van szükségem te hólyag... - súgtam fülébe, s göndör fürtjei közé túrva, magamhoz húztam. Rákészült, hogy megcsókolom, egy kicsit benézte. - A-a... Pár perce még majdnem megfulladtam...

-Csak segíteni akartam szájból szájba lélegeztetni. - vágta rá védekezés képen azzal a rohadt pimasz vigyorral. - Amúgy mi ez a hólyag?

-Aha, mert abban jó vagy... - ugrattam tovább. - A hólyag te vagy.

-Megmutassam? - hajolt felém nem törődve a sértő "hólyag" szóval, szerintem a memóriája abban a pillanatban nem a sértésnek szánt kifejezésemen kattogott az agya. Be kell vallanom egyre gondoltunk... 

-Azt hiszem - mondtam homlokomat nekidöntve az övének - mégis kellene az a pohár víz... - jegyeztem meg majd ajkaimat, puha ajkainak nyomtam. Ez lehet jobb volt, mint a víz... Lehet.