II. Évad: 11. Rész - Desire

Drágáim! 

Megint itt vagyok és ismét a hajnal közepén fejeztem be a részecskét. Nagyon úgy tűnik, hogy én ilyen éjszakai bagoly vagyok és csak ilyenkor megy az írás. Minden esetre köszön szépen a YouTube-nak, a Spotifynak, Sabrina Carpenter új albumának, Lady Gaga zseniális új számainak, Bea Millernek és a Little Mixnek, hogy a zene létezik és inspirál! Nem tudom mi lett volna velem most a zene nélkül...

És természetesen köszönöm Nektek a rengeteg türelmet és atya ég, azt a nagyon-nagyon sok értesítést wattpaden, illetve az előző részhez érkezett reakciókat! Zseniálisok vagytok, nem tudom mit kezdenék nélkületek! 

Terveztem mostanság egy LIVE-ot a facebook csoportban (ugyanis a facebook új tulajdonsága, hogy lehet élő közvetítést is csinálni), ahol feltehetnétek olyan kérdéseket, amik a történet folyamán megfogalmazódtak bennetek és eddig nem kaptatok volna rájuk választ. Ez lehet velem, a Just be FREE-vel, illetve a blogolásommal kapcsolatos is. Lenne kedvetek hozzá? :) 

Nem szaporítom tovább a szavakat, remélem élvezni fogjátok a részt! 

Várom a véleményeket a szokásos helyen és, ha esetleg új vagy a blogon, akkor egy kis összefoglalót is, hogy hogyan tetszett/tetszik a Just be FREE! :)

Jó olvasást. 

All the love, L xx. 

Harry Styles

Reszkető testtel léptem át a küszöbön, szívem azt súgta utoljára pillantsak vissza, mert muszáj látnom még egyszer az arcát, mielőtt végleg elmegyek. Már fordultam volna vissza mikor lábaim megmerevedtek és eszem másik irányba vezérelt. Szörnyen látni akartam őt, nem olyan állapotban, nem olyan összetörten és szétesetten, mint ahogyan otthagytam. Így történt, hogy becsuktam magam mögött az ajtót és nekidöntöttem a hátamat, hogy ne rogyjak össze.

- Ta-takarodj! Takarodj az életemből! Utállak! Gyű-gyűlöllek Harold Edward Styles!! Soha többet nem akarlak vi-viszont látni! - hallatszott a fal másik feléről a szívszorító ordítás. Könnyek gyűltek össze szemeimben, s még jobban megzuhantam, mikor kiejtette nevemet a gyűlöllek szó kíséretében. Keserű mosolyra húztam ajkamat, mert tudtam az igazságot. Hazudott, szeretett engem, hogyne szeretett volna. Mérhetetlenül szeretett és nem volt képes elengedni, pontosan úgy, ahogyan igazából én se őt. Találtam egy lányt aki úgy szeretett, mint még soha senki, és akit én is szerettem. Az érzéseink adottak és kölcsönösek voltak, de én mégse tudtam a szívemre hallgatni, mert azzal csak neki ártottam volna.

Végig futtattam hajamon ujjaimat és megdörzsöltem arcomat, majd egy egy nagyon mélyről felszakadó sóhaj kíséretében visszadöntöttem a fejemet az ajtónak. A folyosó kihalt volt úgy ahogyan a ház is aznap. Senki nem volt tanúja veszekedésünknek, nekem pedig pont erre volt szükségem, hogy csendben lerendezhessem a dolgokat. Borzasztóan fájdalmas volt nem megmondani Sophienak, mégis miért kellett azt tennem amit. Igazából nem akartam magyarázkodni, nem akartam neki azt mondani, hogy bajban vagyunk, nagyobban, mint eddig, akkor csak még jobban belekeveredtünk volna. Nem akartam belevonni őt is, sőt mindenki mást se. Pedig annyira szükségem lett volna rá, annyira kellett volna, hogy mellettem álljon és támogasson. Abban a pillanatban értetem meg igazán, hogy mégis milyen nehéz tud lenni valami elvesztése, valami olyan elhagyása amihez észt veszítve kötődik az ember. Arcomhoz emeltem kezemet, és nem meglepődve vettem észre, hogy könnyek áztatják orcáimat. Valószínűleg soha többet nem ad az ég nekem még egy esélyt, arra az életre, amelyikre vágytam volna. Arra az életre, amelyikben Sophie játssza körülöttem a legnagyobb szerepet.

Mobilom némán rezgése zökkentett ki a szemben lévő fal bámulásából. A kijelzőre pillantva tápászkodtam fel helyemről, a fülemhez emeltem a készüléket.

- Megyek - mondtam fáradt hangon, s irtózatosan lassú léptekkel megindultam a lépcsőn lefele. Nem pillantottam egyszer se hátra, csak mikor kiértem az épületből és megláttam, hogy a lakásomból nem szűrődik ki fény. Egyre nagyobb görcs keletkezett gyomromban, féltem attól, hogy valamit tesz magával, amit nagyon nem kellene, és bár fent állt az esélye annak, hogy soha többet nem látom, a sötét szoba még nagyobbra keltette aggodalmamat.

Az út másik oldalán végre megpillantottam a sötétkék járművet, ekkor kicsit gyorsabban szedtem lábaimat, már amennyire a bennem keringő érzések engedték. Felrántottam az ajtót, majd úgy, hogy majdnem leszakadt, dühömben bevágtam magam után, és úgy kapaszkodtam az akkor már mozgó jármű kilincsébe, ahogyan csak tudtam. Igazából ekkor tört rám mindaz, amit fent az emeleten sikeresen elkerültem. Pánikszerűen kapkodtam a levegőt és könnyeim is szélsebesen kezdtek folyni arcomon. Rémülten kapkodtam tekintetem, a sokk miatt pedig sokáig bajlódtam az övem becsatolásával, ujjaim remegése nem szűnt meg oly' könnyedén.

- Megtettem - motyogtam magam elé, s miután beleátkoztam a biztonsági övemet helyére, kezeim közé temettem arcomat. - Nem akartam, annyira nehéz volt. Szétszakadok, egyszerűen felemészt!

- Hidd el, ez volt az egyetlen módja annak, hogy ne keverd bele - próbált megnyugtatni egy egészen jogos érvvel.

- Nem így kellett volna történnie, kurvára nem - ráztam fejemet makacsul, miközben tudtam Louis-nak mégis igaza volt. Lendületemből hirtelen belevertem egyet az autó kesztyűtartó részébe. A gondjaimon ugyan nem segített, de legalább kiadtam magamból egy adag idegességet, még ha egy nagyon kicsi is volt az, amit kivertem.

Louis nem felelt, rám hagyta a kitöréseimet, tekintetét szigorúan előre szegezve vezetett, neki se hiányzott egy közúti baleset. Így is minden teljességgel a feje tetején állt.

***

Mire leparkoltunk a felhők is jobbnak látták, ha nem tartják magukban könnyeiket. Az eső zúdulni kezdett, szaporább léptekkel közelítettük meg a hatalmas téglaépületet, amely London egyik legveszélyesebb negyedében volt megtalálható. A veszély itt abban rejlik, hogy rengetegen járnak erre fele bulizni, tinédzserek, huszonévesek, idősebbek, gazdagok, csórók, szinte minden korosztály megtalálható itt, amikor a nap lemegy. Most lehet arra gondolni, hogy a bulizás tulajdonképpen nem nagy cucc és nem lehet benne olyan sok veszély. Ó, dehogynem. Ha a környéken működik a legnagyobb drogelosztó, és több ember felől is kaphatsz illegális, vagy akár káros dolgokat, akkor igenis veszélynek teszed ki az életed, ha erre jársz. A mellettünk lévő épületekben folynak a dolgok, már amennyire jól tájékoztatott vagyok mostanság. A nagy fehér épület egy négy csillagos hotel. Mit keres egy ilyen neves hotel ezen a környéken? Hülyék lennének nem idetelepíteni egyet, forgalmas hely rengeteg turistával és bulizni vágyóval, akiknek kell egy hely ahol megszállnak. Kisebb klubok működnek, bárok és egyéb szolgáltatást nyújtó helyek. És akkor itt van az új ,,főhadiszállásunk", ami inkább hasonlított egy nagy, egész emeletet átfoglaló lakosztályra, teraszokkal, illetve egy hatalmas tetőterasszal, ahol oltári egyetemi bulikat lehet csapni, és alkalmanként fel lehet csalni pár lányt, mint egy ex-maffiózókból álló csapat szállására.

- Ezt a Fred letartoztatásából megkapott pénzből tudjátok így fenntartani? - léptem be Louis mellé a liftbe. Barátom elnevette magát, majd fejét megrázva benyomta a 10-es gombot.

- Ez a FREE! - jelentette ki, úgy, mintha csak most hallanék róla először. Szavaira összeráncoltam homlokomat. -  Vagyis ami maradt belőle... - javította ki mondatát.

Éreztem, hogy amint haladunk felfelé egyre jobban ideges leszek, s egyre jobban fokozódik bennem valami adrenalin. Remegő kézfejemről Louis-nak is elég hamar leesett, hogy nincs rendben az állapotom.

- Csak próbáld magad visszafogni, ha meglátod - állt elém. Gondolom ezzel azt akarta elérni, hogy ne rontsak csak úgy be, és ne verjem szét a képét annak az átkozott embernek.

- Neki köszönhetem, hogy a barátnőm többé már nem a barátnőm, és valószínűleg soha többet nem láthatom. Mellesleg van egy brutális sebhely az oldalamon, meg akarod nézni?

- Több is van rajtad - legyintett le, megint igaza volt. Nem a seb fájt, hanem Sophie elvesztése. - Mellesleg azt is neki köszönheted, hogy most itt vagyunk és próbálunk valamit tenni, hogy a kedves Doktor bácsi ne terrorizálja a szeretteinket.

Szemeit lesütve lépett ki a liftből, mikor kitárult előttünk az ajtó. Onnantól már csak pár lépés vezetett minket a lakáshoz. Ismét kavargó érzelmekkel teltem meg, és abban a pillanatban úgy tűnt egy ideig nem szabadulok a dühtől, ami legfőképpen akkor ragadott el igazán, mikor átléptem a lakosztály küszöbét. Nem akartam ott lenni.

Louis hamar beilleszkedve a társaságba kezet fogott mindenkivel és leült egy bárszékre. Én inkább lassú léptekkel közelítettem meg őket, felmértem magamban, hogy ki kicsoda, tanulmányoztam a terepet, és próbáltam magamban rendezetten visszafogni a dolgokat, mielőtt bárkinek is nekiestem volna. Aztán elfogyott a lábam alól az a talaj, ami kicsit messzebb volt a többiektől, és muszáj volt nekem is férfihoz méltóan, felszegett állal viselkedni. Elsőként Niallhöz léptem oda.

- Jó újra látni téged, bár rendkívül szarul festesz... - veregette meg a hátam, miközben kezet fogtunk. Halványan rámosolyogtam. Hiányzott, hogy valaki ennyire őszinte legyen velem. Tudtam arról, hogy mi történt a szobában, hogy az az átkozott orvos megpróbált rászállni Sophie-ra, és persze Niall próbálta megmagyarázni a barátnőmnek, hogy Hyland rossz hatással van rá, kevés sikerrel. Eltűnése óta én sem láttam, természetesen tudtam, hogy mi van vele, tartottuk a kapcsolatot és hiába vártam, hogy Sophie rákérdezzen mégis hol van az ír barátunk, nem tette... Úgy gondolom az őszinteség és a bizalom kettőnk között már ekkor a levegőben lebegett és nem volt biztos pontunk.

- Én is örülök a találkozásnak Horan! - erőltetett mosolyommal tovább álltam. - Örülök, hogy végre egy oldalon vagyunk - néztem Payne szemeibe.

- El sem hiszed mennyire meglepődtem mikor Louis felkeresett, hogy baj van. Azt hittem már rég kinyúltál Styles... - nyelt nagyot, mikor erősebben kezdtem szorítani kézfejét. - Nem tudom, hogy neked vagy nekem kattant be valami, de mellesleg én is örülök.

Rövidre zárta, s miközben odafurakodtam a többiekhez éreztem, hogy a hangulat kezd megfagyni körülöttem.

- Megvagyok - sütöttem le szemeimet Michael kérdésére válaszolva.

- Nem úgy hallottam - biccentett Irwin Louis felé. Magamban elmormoltam pár káromkodást, majd a fiúra néztem.

- Meglepő, hogy már nem annak a seggfej Luke Hemmingsnek nyalod a talpát és magadtól is össze tudsz rakni egy fél mondatot - szúrósan néztem rá, ő pedig keményen állta tekintetemet egészen addig a pontig, míg el nem nevettem magamat. Az pedig, hogy egyszerűen ilyen félvállról veszem a dolgokat felbosszantja az embereket, megtört és azzal a lendülettel tovább állt. Amint Ashton teste elvánszorgott előlem, szemben találtam magamat Niallel. Arcára kiült a rémület - egy FREE taggal nem szokott ilyen történni -, és amint megfordultam tengelyem körül rájöttem mi váltotta ki a sápadtságot.

Az égnek meredő szőke hajat felváltotta egy sötétebb szőke árnyalat, tincsei kuszán vágódtak homlokába, illetve mindenhova, ahová csak értek. Borosta borította arcát, és öltözködési stílusa is egészen más lett. Szerintem szimplán rájött, hogy az ingek jobban férfivá teszik.

Megfeszült állkapoccsal és merev végtagokkal - amik hol elernyedtek, hol megkeményedtek - pásztáztam végig a szobában lévő embereken. Louis biztatóan biccentett, ő bízott bennem, hogy nem teszek semmit. Persze én is jól tudtam, hogyha meg akarom menteni Sophie-t, akkor össze kell fognom a sátánnal, még ha életem legrosszabb húzása is lesz. Így nem gondolva a múltra, egy rövid köszönés erejéig közelebb léptem hozzá.

- Na, most már nem csak a barátnőmet szeretnéd lenyúlni, hanem az öltözködési stílusomat is. Szólj, ha esetleg szükséged van egy hajtincsemre, bár ahogyan elnézem a tied is kezd eléggé önállósulni! - Határozottan néztem kék szemeibe, mondatom hallatán gúnyos mosoly ült ki arcára és kellemetlenül felnevetett. Hogy kínjában-e, vagy csak azért mert tényleg viccesnek találta a beszólásomat, azt soha nem fogom megtudni.

- Harry Styles - biccentett -, a humorod ugyanolyan szar, mint régen. Azt pedig, hogy seggfejnek tituláltál bóknak veszem.

- Majd csináltatok hozzá neked egy névtáblát is, lehet még nem ismerik elegen a börtönben a híres-nemes nevedet. Drága Luke Hemmings - folytattam. Hideg kezeket éreztem meg vállamon. Valahogyan át kellett állítanom magamat arra, hogy ne essek neki fizikailag is és a küldetésünkre koncentráljak. Leráztam magamról Louis kezeit és tovább álltam.

- Csak el ne hamarkodd! - jött utánam Luke. Megpróbáltam a tíz másodperces ,,levegő be, levegő ki" trükköt. Négyig jutottam, onnantól kezdve inkább Sophie lebegett a szemeim előtt. Hátat fordítva a szőkének bemutatkoztam még pár embernek, akit amúgy soha életemben nem láttam, de a többiek szerint szükségünk van rájuk, hogy félresöpörjük a zavaró tényezőket.

***

- Szóval - csapta össze Lou kezeit, hogy egy kis figyelmet kérjen, ugyanis a pár fős társaságunk elég nagy hangzavart csinált. Összehúzott szemekkel méregettem a körülöttem lévőket, miközben Niall lehuppant mellém és a kezembe nyomott egy jégkockákkal megáldott whiskys poharat. Esetlenül néztem rá.

- Fenékig! - koccintotta össze az üvegcséket. Nagy sóhaj kíséretében előre dőltem és lehelyeztem a nappali közepén tátongó asztalra a poharat.

- Nem iszok - ráztam meg fejemet, rákönyökölve a térdemre megtámasztottam az államat.

- Harry... Oké, hogy egészségesen élsz a...a... - egy pillanatra megakadt és Luke-ra nézett - a baleseted óta, de kell, hogy csillapítsd a fájdalmat és a stresszt.

Elkerekedett szemekkel néztem sznoklatát. Óha.

- Hé, állj le! Itt nem a fájdalomról van szó, egyszerűen csak képtelen vagyok inni. Nem tudom a számhoz emelni azt a nyamvadt poharat, mert szerintem ebben a szobában mindenki tudja... még az az alak is - mutattam egy számomra ismeretlenre -, hogy mi történik hogyha nekiállok ökör módjára inni bánatomban. Nekem most pedig fontos, hogy megoldjuk valahogyan ezt a helyzetet és ezt teljesen józanul szeretném végig csinálni.

Szegény barátom kicsit megilletődve pislogott rám, mintha meglepődött volna, hogy én ilyenre is képes vagyok, félretenni az alkoholt és mást előnybe helyezni.

- Ejha! Te aztán rohadtul belehabarodtál ebbe a lányba - mondta.

- Szerelmes vagyok belé - súgtam, hogy csak mi ketten halljuk. Niall megértően bólintott, talán egy halvány mosolyt is fel lehetett fedezni arcán, majd fogta a poharat és szó nélkül elvitte. Én pedig idegesen próbáltam koncentrálni a közben előttünk felállított táblaszerűségre, amit odavarázsoltak.

- Na akkor most már tényleg elkezdhetnénk! Fogytában az idő... - állt meg a tábla mellett Tommo és mikor ténylegesen mindenki elhalkult belecsapott. - Első kérdésem. Ért-e valakit fenyegetés a közelmúltban, azzal kapcsolatban, hogy fel fogják hánytorgatni a múltját, esetleg ha nem fejezi be a FREE-nek nyújtott szolgálatát, akkor a családja, a barátai, szerettei fogják megbánni?

Kisebb nyüzsgés alakult ki, körbepillantva láttam a kétségbeesett, aggódó tekinteteket, végül lehunytam szemeimet és felnyújtottam kezemet. Mire ismét körbenéztem egész kézerdő nőtt körém.

- Nagyszerű - folytatta Lou. - Esetleg a fenyegető üzenetek és levelek is előkerültek? - Bekiabálásokkal jelezték, hogy igen. Nekem csak elég volt összenéznem barátommal. - És végül, de nem utolsó sorban, vagyis de... Az utolsó sorban az aláírás helyén a Desire szó szerepelt?

Szerintem a szobában lévők többségének, akkor állt el a lélegzete, mikor Louis kiejtette azt a szót. Desire. Ismertük őket, és tisztában voltunk a dolgaikkal, de soha nem gondoltuk volna, hogy az egykori szövetségeseink képesek ellenünk, azaz a FREE ellen fordulni. A Desire csapatot úgy kell elképzelni, mint ahogyan minket, annyi különbséggel, hogy míg mi adtunk választási lehetőséget az áldozatoknak, ők nem. Kegyetlenül ejtenek csapdába embereket, és a lassú, fájdalmas halált pártolják, sok-sok kínnal. Évek óta képtelenek lebuktatni őket a zsaruk, talán ez volt a FREE egyik erős támaszpontja, hogy amíg egy oldalon álltunk semmi gond nem volt. A buktató ott kezdődött, hogy utánam, egyre többen kezdtek kiválni a maffiózó társaságból. Luke hadművelete ellenem pedig teljességgel lerombolta a FREE maradék jó hírét.

- Csak nem a volt barátnőd fehérneműs képe lebeg a szemeid előtt Styles? - a sátán érdes hangja zökkentett ki elmélkedésemből. Luke állt szorosan a fotelem mögött.

- Legalább én láttam fehérneműben, meg mellesleg anélkül is - próbáltam enyhíteni fájdalmas mondatát, de csak jobban belekevertem magamat.

- Emlékszel arra, hogy én kínoztam - számoltam. Szörnyen gyorsan számoltam, és kerestem a körülöttem lévők tekintetét, hogy segítsenek, vagy Luke-ot segítsék meg, mert nem állok jót magamért. Minden egyes szavánál erősebben szorítottam a fotel karfáját, és azt hiszem az idegeim lassacskán pattogtak szét. - Láttam az idomait. Láttam a formás, feszes fenekét, és a kerek melleit. Volt, hogy elképesztően csipkés fekete és piros fehérnemű volt rajta, de volt amikor egyszerűen csak a motoros ruhákhoz hasonló, bőranyagból készült feszes bugyi takart belőle valamit... Imádtam, hogy kedvemre fogdoshattam a combjait és cirógathattam ott ahol akartam. Na és a legjobb, amikor ő csin...

- Elég! - ordítottam kikelve magamból. Egy mozdulattal felpattantam és megfordulva a tengelyem körül lendítettem karomat Luke irányába. A hirtelenségtől a fiú hátra esett, rám pedig négyen ugrottak, hogy ne érje találat szerencsétlen seggfejet, aki a földön fetrengett. Szerintem ők alapből készenlétben álltak mögöttem. Nem csak arról az állapotról vagyok híres, amit az alkohol vált ki belőlem, hanem arról is, amikor felhúz valaki és lendül a kezem.

Kapkodva vettem a levegőt és négy srác szorításából próbáltam kivergődni magamat, hogy elérhessem azt a férget és letöröljem a gúnyt a pofájáról.

- Engedjetek el! - ordítottam miközben a földet pásztáztam. Akkor járt át igazán a fájdalom, ami egész nap rám nehezedett. Karjaim és lábaim zsibbadni kezdtek, amíg tekintetemmel Luke-ot követtem, Niall és Michael terelte arrébb, jó messze tőlem. - Szétverem azt mocskot, esküszöm szétverem a mocskos pofáját! - fészkelődtem tovább, de akkor szorosabban fogtak. Nem vagyok egy puha legény, de ha négy izomagy akaszkodik rá a karjaimra, akkor egyedül nem tudok mit kezdeni.

- Harry, hahó! - állt meg előttem jó barátom, Louis, majd látva, hogy nem hat rám és szemeim vérben forogtak eltessékelt egy szobába. Furcsa módon mire elértünk a szoba ajtajáig, addigra elég volt már csak Calum és Liam, hogy leszorítsák kitörni készülő végtagjaimat. Lelöktek az ágyra, és hiába mentek ki gyorsan, nekem nem volt erőm onnan felállni. A hasamról a hátamra fordultam és elterültem, majd hallottam ahogyan kattan a zár, azonban nem egyedül tartózkodtam odabent. - Mi a faszt művelsz Harry?! Nem megbeszéltük, hogy nincs balhé? Baszki mondtam, hogy bírd ki! Hallod ha nem csinálnád a fesztivált már lehet megoldottuk volna az egészet! A picsába már, mindjárt fogok egy fegyvert berontok ahhoz a pöcs Hylandhoz, már ha ez a neve, mert még az istenért nem sikerült lenyomoznunk és kinyírom a gecibe! Vágod, hogy nem csak neked vannak gondjaid, ugye? Rettentően ideges vagyok.

- Elfáradtam - súgtam, mire Louis félbeszakadt és nem folytatta. A plafont bámultam a sötét szobában és azt hiszem teljesen elvesztem... Mindenhogyan.

- Hallod - közelebb lépet, ahogyan hangjából megítéltem. Lehunytam szemeimet, hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a fájdalom és a kétségbeesettség. - Aludj egyet. Holnap folytatjuk, így képtelen vagyok kommunikálni veled... - nem vitatkoztam vele, szimplán bólintottam. Hallottam, ahogyan kattan a zár, kimegy, majd ismét kattan a zár. Persze, fő a biztonság! Az akkori állapotomból kiindulva nem mentem volna neki senkinek, de lehet Louis attól tartott, hogy Luke jobban sebezhetőnek vél, és esetleg az éjszaka folyamán a hasamba mélyeszt valamit (ismét...).

Csak feküdtem az ágyon és próbáltam gondolkodni, de még arra se volt erőm. Szemeim pillanatokként leragadtak pár másodpercre, azonban egy pár órás őrlődés után bevillant egy kép. Mikor elsőnek pillantottam meg Sophie-t, a templom kiskertjében. Két galambot nézett a fa tetején, én pedig csak álltam a pisztollyal a kezemben, a megfelelő szögre várva, hogy lőhessek. A lány végig simított haján, és a langyos szél miatt mosolyra húzta rózsaszín ajkait, én pedig szerelembe estem. Lejjebb engedtem a fegyvert mondván nem tudom megtenni, majd a szüleimre gondoltam, hogy Fred azt ígérte találkozhatok velük, mert élnek. Furcsa, de hiába ők dobtak el, mindig is szerettem volna újra látni őket. Ekkor feljebb emeltem a pisztolyt és céloztam, majd az agyamon átfutott a Thomasnak tett ígéretem, hogy megmentem a lányát a FREE keze alól. A pisztoly ismét testem mellett nyugodott. És ekkor jött a varjú, aki leverte a galambok fészkét a fáról. Könny csordult ki szemeimből, és fogalmam sincs szabad-e ilyet egy férfinak, de gyerek módjára szorítottam magamhoz a párnát, amit az éjjel teli sírtam.