20. Rész - Törött váza

Drága Frees! 

Megint eltelt egy hét ami számomra nagyon megerőltető volt. A felvételi nem könnyű, főleg, hogy még iskolákat is kell választani...

Na, de újra szombat! Itt is a 20. rész. Köszönöm az előző kommenteket és pipákat, bár egy kicsit többre számítottam, de tudom, hogy mindenkinek dolga volt. Viszont a feliratkozók számánál lefordultam a székről! :D

Köszönök szépen mindent! 

Nem is húzom tovább, jó olvasást kívánok. 

Hagyjatok magatok után nyomot. 

Ja igen... ELŐRE IS NAGYON BOLDOG 21. SZÜLETÉSNAPOT AZ ÉN EGYETLEN, DRÁGA HAROLD EDWARD STYLES-OMNAK, VAGYIS HARRY-NEK! XX.

Puszi: Lishiza xx. 

"Mikor egy lány sír miattad, az igazán szerelmes lehet. De mikor egy fiú hullat könnyeket a lányért, meggyőződhetsz afelől, hogy Te vagy számára a nagy Ő. És hogy miért itatja az egereket? A távolság. A modern Rómeó és Júlia története, távol tartják őket egymástól. Eleinte jóindulatból, félelemből választják el őket... De később rájönnek, hogy pont ez a nagy űr az ami tönkreteszi a két felet."

Sophie Angel

Nem volt kedvem semmihez. Nem akartam élni, nem akartam létezni, nem akartam levegőt venni, de legfőbbként, nem akartam sírni, ezt így sorjában megpróbáltam betartani, de hosszú, keserves idő után rájöttem, hogy semmi értelme. Nélküle olyan üresnek éreztem magam, olyan semmirevalónak. Nélküle nem voltam teljes, ahányszor csak belegondoltam elhangzott mondataiba a forró, sós könnyek legördültek arcomon. Miután kipihentem magam és igazán leesett, hogy mi is történt... Hogy mekkora egy gusztustalan teremtmény vagyok... Hogy Harry-nek teljesen igaza van... Hogy minden egyes szava tök reálisan hangzott. Egy hét elteltével sem tudtam feldolgozni a hiányát. Napjaim nagy részét a kórház falai között töltöttem, és azon belül is a zárt, privát osztályon, ahol csak kivételes embereket ápoltak. Anyám végig kísérte szenvedésem, sokszor próbált jókedvre deríteni, hozott társast, beszerzett egy új telefont, magazinokkal látott el, de akármilyen erősen is igyekezett, egyik se terelte el a figyelmem Róla. Csak az ablakon kifelé bámultam arra várva hátha egyszer csak megjelenik, akkor én felugrok és boldogan karjai közé vetem magam. Ám közel sem volt ehhez a vágyamhoz a valóság.

Megkaptam a vizsgálatok eredményeit is, semmi olyasmi nincs amit esetleg műteni kellene. Igen erős, illetve komoly asztmám van amire nagyon vigyázni kell. Nem erőltethetem meg a testem, nem idegesíthetem fel magam, mert a stresszes helyzetekben a levegővétel száma nőni kezd, ezáltal a tüdőm tágul és összezsugorodik, majd következik az asztma. Száraz, fájdalmas, fuldokló köhögés. Kaptam rá pár gyógyszert és beutalókat havi szinti tüdőszűrésre.

Egy teljes hétig koplaltam a kórterem falai között, így kész felüdülést jelentett az, hogy hazaengedtek. Még ha összetört szívvel, de akkor is nagy megkönnyebbülés volt otthagyni a kórházi kosztot - ami általában undorító volt, pedig a privát osztályon kezeltek -, amely úgy szintén megkeserítette napjaimat. Egy, pontosabban kettő zavaró tényező volt. Az apám és a Göndöröm. Az egyiket az Antarktiszra, míg a másikat magam mellé kívántam.

Kilépve a friss levegőre mélyet szippantottam, anya biztatás képen megszorította a kézfejem. Halvány mosoly kíséretében tűrtem hátra egy kósza tincsemet, és erősen összeszorított fogakkal koncentráltam arra, hogy ne sírjam el magam.

-Szerinted ha hazaérek mi lesz? - hogy ne tűnjön fel mennyire ideges vagyok semleges tekintettel cipőm orrát pásztáztam. Megállapítottam, hogy koszos.

-Kislányom, apádnak ezt nagyon nehéz feldolgoznia. Éveken keresztül próbáltuk előled titkolni és tényleg nagyon sajnáljuk, hogy ilyen módon kellett belecsöppenned, de nagy baj van. Nem hiszem, hogy teljesen felkészült-e erre. - anya vállamra helyezte kezét és biztatóan megsimítottam a hátam. Összeszorított szemekkel vártam, hogy valami történjen. A szél csípte ismét nedves szemeimet, eleinte nem folytak le orcáimon, de minél jobban próbáltam visszatartani, annál inkább kikönyörögték magukat. Szipogva ültem be a kocsinkba, és továbbra is csak merengtem a távolba. Házak váltottak fel egymást, majd fák, parkok, boltok, emberek, oly' sok mindent elhagytunk, de még véletlen se botlottunk Belé. Nem tudom, hogy az ember ilyenkor mire számít, talán, hogy egyszer csak feltűnik az egyik sarkon... Mint egy filmben, a srác éppen kávé szürcsölget a Starbucks-os papírpoharából, megáll, majd lemerevedik, lazán feje búbjára tolja fekete, vastag keretes napszemüvegjét és elképedt arccal, de mégis boldogságot érezve a lány felé fut. De ezek csak a filmek, a valóságban leszarja, hogy én mit érzek.

Nem értettem Harry-t, tudom, éreztem hogy mindkettőnknek rosszat tesz a távollét, ő mégis makacs módjára elhagyott. Kezdtem arra gyanakodni, hogy egyáltalán nem az a baja, hogy nem én kezdeményezek és ezáltal rosszul érzi magát. Mindenesetre esetlenül bolyongtam a képzeletembe, válaszokat keresve a kérdéseimre.

Anya felhajtott a kocsifeljáróra, azután egy ideig arcomat pásztázta. Nem néztem rá, de éreztem, hogy a tekintetet lyukat éget fejemben.

-Mi ez a nagy szomorúság Drágám? - szólt hozzám selymesen simogató hangján. - Több, mint egy hete ilyen szótlan vagy, folyton elbambulsz és az életkedved egyenlő a nullával. Gond van? - kezébe vette a pohártartóban tárolt termoszát és belekortyolt, az illata alapján fekete teát ivott.

-Nem, csak nem érzem jól magam az utóbbi időkben. Ennyi az egész. - feleltem kamu mosolyt erőltetve arcomra. Minden porcikám reszketett, fájt, lüktetett, el akartam tűnni a Földről. Anyu szemei hirtelen elkerekedtek és félrenyelte a teáját, visszarakta a termoszt, majd próbált levegőt venni.

-So-sophie - csuklott el a hangja a köhögés miatt. - Ugye nem vagy terhes?

Egész felsőtestemmel fordultam felé, nem hittem a füleimnek. Ő is azt hiszi, hogy megtörtént a nagy BUMM Harry-vel? Mi történ a múlt hónapokban a szüleimmel? Az eddig belém fektetett bizalmuk gyorsan szertefoszlott.

-Mi?! - kérdeztem magas, vinnyogó hangon. Orrnyergem dörzsölésével próbáltam csillapítani az akkor keletkezett fejfájást. Miért kell engem mindig bántani? - Anya...

-Védekeztetek? - vágott közbe idegesen. Nagyon nem készült fel a nagymama szerepre.

-Anya!! - kiáltottam rá. Végre felfigyelt rám, így tudtam normálisan beszélni hozzá. - Nem történt közöttünk semmi. - bármennyire is lepleztem magam, a hangomon érződött csalódottságom. Az utolsó alkalmunknál azt kértem tőle, hogy fektessen meg. Bűntudatom támadt, émelygő, fejfájdító érzésekkel hajtottam hátra a fejem. - Egy kicsit megviselt ez az egész. Még mindig nem értek dolgokat pedig 20 éves vagyok. Kicsit kiakadtam a történtek miatt, illetve fogalmam sincs, hogy mit csináljak az egyetemmel most. - mondatom végére kezeim közé temettem arcom. Hazudtam, és még csodálkozok azon, hogy elvesztettem a szüleim bizalmát. Szó se volt itt egyetemről, egyedül csak a göndör azokon fürtökön, csak azon pimasz mosolyon, csak Rajta járt az eszem.

-Bent mindent elmondunk, de most gyorsan szálljunk ki a kocsiból. - anya megfogta a táskáját és a poharát, míg én előbányásztam a nagy sportos hátizsákom amiben a kórházba vitt cuccaim voltak. - Add! - nyújtotta felém kezét. - Nem erőltetheted meg magad. - tágra nyílt szemekkel néztem tenyerét. Valami vicc volt, jót nevettem rajta és idegbeteg módjára benyitottam az olyan régen nem látott házba.

Az illat pontosan olyan volt, mint azelőtt, semmi nem változott, maximum annyi, hogy csendesebb lett. Lerúgtam cipőim az előszobában és hanyagul elhajítottam a kabátomat is. Megszoktam, hogy egyeseknél más a járás, mint itthon. Táskámat a konyhapultra helyeztem és lehuppantam a nappaliban lévő szürke kanapéra. Magamhoz öleltem egy régi fekete párnát, hiányzott a nyugalom. Egy óvatlan mozdulattal lerúgtam a dohányzóasztalon lévő vastag mappát. Szemeim a földön lévő nagy papírkötegre vándoroltak, hirtelen rengeteg emlék tört fel belőlem. Rengeteg rossz emlék. Kíváncsian, remegő kézzel nyúltam a legfelső papírért, melyet kiszúrt a szemem. Gyorsan futottam át a sorokat, az a megdöbbentő emóció, nem nem is emóció, inkább sokk, ami akkor ért. Kezemet szám elé kaptam, hogy ne sikítsak fel és csak olvastam a fekete betűket, melyek kézzel írottak voltak.

"1994. Június 10. Crow Street 1-4 , London, 4:32

Az elmúlt napokban olyan dolog történt velem, amely fenekestől felforgatta az életem. Úgy döntöttem a mai hatállyal szeretném elhagyni a First Reaction of Exellente Enemy társulatot... "

A levél fele hiányzott, el volt tépve, nem tudtam rendesen elolvasni. Mindenesetre 1994. június 10-én, azaz a születésnapom után három nappal került postára ez a iromány, vagy csak került volna. Értetlenkedésem közepette egy újabb levél akadt a kezembe, de abban a pillanatban el is dobtam.

-Mit művelsz? - szaladt hozzám apám homlokán egy rendesen kidagadó érrel. - Sarah! - kiáltott anyámnak, aki pár másodpercen belül a nagy helységben teremt. Apám idegesen tuszkolta bele a leveleket a mappába, majd mikor meg volt vele felkapta és elrohant a köteggel. Egy levelet azonban kihagyott, azt amelyiket akkor ejtettem ki a kezeimből. Zakatoló szívvel olvastam el a már feltárt borítékot. Harold Edward Styles.

-Sophie add ide! - tépte ki a kezemből édesanyám, átadta az éppen akkor visszaérkező másik felnőttnek. Forogni kezdett a szoba, mély levegőkkel nyugtattam magam, de a mély levegőkből gyors levegővétel lett. Szerencsémre a szüleim átlátták a helyzetet és egy adag gyógyszer kíséretében kaptam egy pohár friss vizet.

-Mi folyik itt? - meredtem rájuk kétségbeesetten. - Válaszokat akarok! - mellem alatt összefont karokkal vártam, hogy valamelyikőjük lépjen, de csak behúzott nyakkal álltak előttem. Mélyen beszívtam a levegőt, majd kényelmesen kifújtam. Megelégeltem. - Anya, apa, könyörgök mondjatok valamit, avassatok be, nem bírom tovább! - fakadtam ki, lábaim elgyengültek, szó szerint lerogytam az ülőgarnitúrára.

-Itt az idő. - suttogta anya. Apa leült velem szembe, komoly, ideges tekintettel meredt rám. Lassan széttépett belülről a kíváncsiság, nem tudtam mire számíthatok, féltem az egésztől, de tudni akartam.

-Nos, azt gondolom elég idős vagy már ahhoz, hogy beavassunk ebbe... - feszültsége levezetése képen ujjait tördelte. Angel szokás. - Évekkel ezelőtt történt, még jóval a létezésed előtt. Fiatal és makacs voltam, nem szerettem se iskolába járni, se otthon tölteni az idő, így haverokkal "lógtam". Ezek a "haverok" nem az átlagos fiúk közé tartoztak, a bulizós, ivósabb fajtából jöttek. - nagyot nyeltem a szavak hallatán, szóval egykor az apám is olyasmi társaság tagjaként büszkélkedett, mint Harry, és még Őt ítéli el. Szerintem is nagyon korrekt. - Mint említettem sokkal makacsabb természetem volt, éppen akkoriban találkoztam édesanyáddal, de addig megállás nélkül csajoztam. Nem érdekeltek a szüleim, egyre jobban ástam bele magam a drogokba, teljesen eltávolodtam mindenkitől. Ezek a srácok belevittek a sötétség mélyébe. Ugye tudod mivel foglalkozik a FREE? - vonta fel szemöldökét.

-Persze, sejtésem szerint lányokat rabolnak el és kényszerítik őket arra, hogy olyat csináljanak amit nem akarnak. Szépen mondva kínozzák az ártatlan lelkeket. Hogy ne tudnám? - hangomból áradt az irónia, már csak nevetnem kellett volna és tényleg egy őrült pszichopatának nézek ki.

-Sophie, ne gondolj semmi rosszra! - nyugtatott, nem gondoltam rosszra, maximum arra, hogy az apám aki egy lelkész embereket ölt meg évekkel ezelőtt. - Én soha nem tettem olyat ami miatt most vezekelnem kellene. A negyedik áldozat után megpróbáltam kiszállni ebből az egész dologból, de ne engedték. - tekintete tiszta volt, igazat mondott, mégsem tudtam neki hinni. Nem tarthatták ott akarata ellenére, ez lehetetlen. Az embereknek vannak jogaik amelyeket szabadon felhasználhattak, ha szabad akart lenni, akkor...

-1994. június 10. - motyogtam magam elé bámulva. - 1994. június 7-én születtem.

-Pontosan. Anyáddal döntenünk kellett. A próbálkozásom után menekülnöm kellett, ugyanis a FREE nem fogadta el a kilépésem. A félrelépéseim után jó útra tértem, befejeztem a gimnáziumot, sikeresen kitűnőre érettségiztem. Mindig is volt eszem csak rossz dolgokra használtam, a gimnázium után egyetemre mentem bölcsészet és teológia szakra, így lettem az aki most vagyok. A FREE visszaakart nekem vágni, itt jöttél te a képbe. Pár évvel ezelőtt tudomásukra jutott, hogy van egy lányom, egy nagy, csinos, okos lányom. Szerencsémre időben értesítettek róla, tudtam cselekedni az érdekedben.

-Felbérelted Harry-t, hogy vigyázzon rám, és hogy menekítsen meg, bújtasson el. Igaz? - lassan összeállt a kép, elképesztő volt, hogy ennyi mindenen keresztül ment. A legijesztőbb pedig az volt, hogy tényleg Harry-t ítélte el ezért a viselkedésért, míg ő évekkel ezelőtt ugyanezt művelte, annyi különbséggel, hogy Harry ezerszer jobb ember. Vigyázott rám, kockára tette az életét, amit kis híján elvesztett, örökre megmaradandó sebeket szerzett, és ezt mind miattam ,egy idegen miatt.
-Most az utóbbi időkben fordult igen komolyra a dolog, ugyanis a Londoni Rendőrségi Főkapitányságon előkerült egy igen furcsa, kézzel írott könyv, aminek csak én tudom a zárját felnyitni. A rendőrök nem nyúlhatnak hozzá, mivel akkor sérülne a bizonyíték, eredeti állapotban kell utánajárniuk. Nos, ha elmegyek a rendőrségre, és segítek kinyitni a zárat, a FREE-nek hivatalosan is lőttek. Letartoztatják őket, és valószínűleg mindegyikőjük élete végéig a börtönben fog ülni. Hogy miért? A könyvben az áldozatok fényképes adatai szerepelnek, a maffia tagok nevével együtt. Ne aggódj én akkoriban már rég kiszálltam, mi nem vagyunk veszélyben... - párás szemekkel hallgattam végig beszámolóját, nem mertem megszólalni, őszintén nem is tudtam volna. Annyira ledöbbentett ez a sok információ, köpni-nyelni nem tudtam, de még pislogni is alig. - Ez a maffia szövetség rám szállt, hogy fogjam be a mocskos szám és maradjak a seggemen - furcsán hangzottak a csúnya szavak édesapám szájából, ő mindig tisztességesen és megfontoltan beszélt, soha nem hallottam káromkodni, bár ez nem is illik egy Istenhívőhöz. - A gyenge pontomra hajtottak, Rád. Továbbra is az a tervem, hogy egy óvatlan pillanatban szólok a rendőröknek és feldobom őket a őrsön, de féltem a családom, féltem magam, féltem a jövőnket. Rengetegen vannak és bármire képesek, hogyha valaki szembeszáll velük. - először nem is esett le mit mondott, csak akkor mikor az utolsó szavakat többször is megismételtem magamban. Mellkasba vágott a hír. Így is olyan szintem le voltam sokkolva a sok "frisstől", de miután ténylegesen eljutott az agyamig a "mindenki" szó, hány ingerem lett.

-Mindenki neve szerepel a könyvben aki mostanság nagy szerepet játszik ebben a körben? - zakatoló szívvel, kicsit szaporábban véve a levegőt, teljesen kivert a víz míg a válaszra vártam.

-Igen.

Egy hirtelen lendülettel felugrottam a kanapéról és körbe-körbe kezdetem el sétálni a szobában, mint egy idegbeteg. Remegtem, izzadtam, a sírás fojtogatott, de nem törhettem össze, hiszen már nem is tudtam jobban összetörni. Anya hozott még egy pohár vizet és kaptam egy bögre nyugtató zöld teát is.

-Apa, nem dobhatod fel őket! - csattantam fel. Beharaptam alsó ajkamat, olyan erősen, hogy lassan csak vérezni kezdett.

-Tessék?! Kislányom, ők ártatlan embereket ölnek meg, minél előbb le kellene tartóztatni az összeset! - szemei elborultak, a világosbarna színt felváltotta az egészen korom sötét fekete. Még mindig nem tudtam teljesen összeszedni magam. Arra eszméltem fel, hogy meleg, sós folyadék áztatja arcom és ruhám, tényleg nem tudom magam ilyen feszengős helyzetekben kontrollálni.

-Nem apa. Nem! Nem teheted ezt. - túrtam erősen hajamba. - Harry! Harry neve is benne szerepel! Nem dobhatod fel! - kezeim barna lobboncom közé kavarodtak, a sors mindig megtalál engem.

-Sophie, kicsim... Meg kell értened, hogy Harold nem hozzád való srác. Se érettségije, se egye...

-Harold, már megint Harold! Ha ennyi kell ott hagyom az egyetemet! - kiáltottam fel. Remegő kezekkel nyúltam egy párna iránt, hogy belefojtsam haragom. - Nem, nem, nem teheted ezt. Nem cseszhetsz ki velem. Apa kérlek! - minden porcikám reszketett. Pedig csak belegondoltam, hogy soha többé nem láthatom Őt... - Most próbálsz mellőle elválasztani?

-Tudtommal nem alkottok egypárt, és remélem soha többé nem is fogtok. Ha innen nézzük akkor igen. Megtiltom, hogy kapcsolatot kezdeményezzetek egymással.

Egy üvegváza jutott legelőször az eszembe, mint amikor valaki leveri és a sok millió kis kristály csak úgy üresen, magányosan hever a földön. Hiába fáj a vázának, hogy összetört, nem tud mit kezdeni magával. Na ez voltam én. Folyvást fejem ráztam és tiltó, trágár szavakat - legtöbbjük a nem és a kicseszni szó volt - kántáltam, mintha a sátán férkőzött volna belém. Kifordultam magamból, elképzelni se tudtam mi történik majd. A kezemben lévő párnát egyik pillanatban a földhöz vágtam és aztán szabályosan rárogytam. Összeomlottam lelkileg, illetve nagyon úgy tűnt, hogy fizikailag is. Anyám riadtan szaladt hozzám, félt, hogy újabb asztmás rohamba török ki, ám csak sírtam. Sírtam ahogyan, és amennyire csak tudtam.

-Gyere - segített fel karomnál fogva. Jobb kezét hátamra csúsztatta és végig simított rajta nyugtatás képen. A reszketésem továbbra sem csillapodott. Agyam mélyéből nem tudott kikúszni a gondolat, hogy próbálnak Harry-től tiltani, mégis mire jó ez?

-Nem bánthatja Harry-t! Kérlek segíts, nem, nem, neh... - utolsó szavaimba szinte már bele-beleköhintettem, apa szaladt utánunk az asztmaspray-vel melyből nagyot szippantottam.

Kezdődött előröl minden. Köhögés, mellkasi fájdalmak, sírás, köhögés, düh, köhögés, fulladozás, sírás, ismét fájdalmak, majd hirtelen szűnt meg az összes létező dolog körülöttem.

Magányt és ürességet éreztem belsőmbe. Olyan semleges ember voltam a Föld felszínén, akinek nincsen semmi oka az életre. Egy kicsit talán belebolondultam abba a sok gyorsan jött információba.

Belefáradtam a sok egér itatásba, a sok asztmás rohamba. Elnyúltam az ágyamon és semleges tekintettel azon tűnődtem miként történt ez az egész. Mikor szerettem bele ilyen menthetetlenül a Göndörbe? Talán ez volt az egyetlen kérdés amire megkaptam a választ. "Nem tudom...". Bár egy törött váza nem is képes ilyenre emlékezni, hiszen ők már semmire nem képesek.