II. Évad: 7. Rész - ,,Nem érzi ugyanazt?"

Szervusztok Drágáim! 

Megérkeztem a II. évad 7. részével. Kicsit töltelék résszé sikeredett, de - remélhetőleg, terveim szerint - pont jó lesz ahhoz, hogy átvezesselek titeket a következő eseményhez. 
Most nem szaporítom a szavakat, nincs különösebb mondanivalóm. 

Köszönöm az előző részhez írt kommenteket! Köszönöm a kitartásotokat és a türelmeteket! 
Jó olvasást kívánok, továbbra is várom a megjegyzéseket. :) 


All the love, L xx. 

Sophie Angel

Néztem, ahogy Harry kirángatja a bőröndjét, heves, vad mozdulatokkal, sürögve-forogva szórta bele a ruháit. Nem tartott hajtogatásra igényt, nemes egyszerűséggel csak belehajította. Én meg csak álltam ott, mint egy...mint egy...egy darab próba bábu, akire ráakasztották a világ legtrendibb fájdalmait és bajait, s figyeltem ahogy a könnyei végig gurulnak éles arcvonalán, majd felpillant rám.

- Kérlek ne nézz így! - súgta megrökönyödve. Haja keretezte méregzöld színűre változott szemeit. Értetlen voltam, válaszokat akartam, válaszokat követeltem, de sehogy sem kaptam bármennyire is vágytam rájuk.

- Össze vagyok zavarodva - feleltem. - Egyik pillanatban még a mindened vagyok, a másikban pedig elhajítasz. Harry nem egy darab hús vagyok, akivel az oroszlán kedve szerint játszhat!

Megmerevedett, kezében az egyik igét tartva bámulta a bőröndjébe helyezett fotónkat. Magamban azt ismételgettem, hogy csak fel van dúlva és pillanatokon belül lenyugszik, kipakol, azután az életünk megy tovább. Ismerhettem volna annyira, hogy ez nem így működik, mert ha egyszer eltervez valamit akkor azt ő meg is valósítja. Magabiztos, kitartó és céltudatos, mindezek mellett kegyetlenül makacs természettel álltam szemben.

- Hidd el nekem jobban fáj, mint neked - mondta. Elkerekedett szemekkel figyeltem, ahogyan kiveszi a közös képünket és visszarakja az ágy melletti éjjeliszekrényre. Azzal tovább pakolt a bőröndbe.

*Visszaemlékezés*

A taxi pontban fél tizenegykor tett ki Louis háza előtt. Nem láttam odakint az autóját, ebből gondoltam, hogy már beparkolt vele a garázsba, így miután kifizettem a fuvart a bejárati ajtó fele indultam meg. Két csengetés után Mona széles mosollyal nyitott ajtót.

- Csakhogy itt vagy! - húzott magához szorosan, viszonoztam erős ölelését. - Gyere beljebb!

Az előszobába lépve kibújtattam lábamat a kényelmetlen cipőmből és lehámoztam magamról a bőrdzsekim. A nappaliba igyekeztem, ahonnan a televízió hangját hallottam. Természetesen már jártam a házban, így nem esett nehezemre eltalálni a szobába. Louis pont akkor lépett be a nappaliba egy szatyorral a kezében.

- Sophie! - ölelt át fél kezével, ezután megszabadult a kezét húzó súlytól és immáron két karral húzott magához. Mélyen szívtam be illatát, és hálás pillantást küldtem felé, miközben elhúzódtam tőle. - Ezt figyeld - lépett a szatyor felé és elkezdte kipakolni a tartalmát. Gyors kaják tömbelege lepte el az asztalt, a sajtburgertől kezdve a pillecukorig. Tommo büszkén nézett végig a nappali asztalán, összetalálkozott a tekintetem Mona-éval aki csak vállat vonva odalépett párjához.

- Nem kellett volna ennyi mindent összevásárolnod miattam! - fogtam fejemet. - Beértem volna egy szendviccsel is - nevettem el magam, ahogyan Louis a kezembe nyomott egy üveg nutellát és egy csomag kekszet azzal az üzenettel, hogy ,,mártogasd".

- Nem csak te voltál éhes - tömött a szájába egy adag sült krumplit. - És amúgy is már kijárt neked. Hetek óta nem eszel rendesen, lefogytál, csont és bőr vagy. És higgy nekem Harry szereti azokat a lányokat, akiken lehet valamit fogni! - kacsintott pimaszul mire felnevettem. - Apropó, hogy van az öreg harcos?

- A körülményekhez képest jól. Javul az állapota, ma már sétáltunk egyet a kórház udvarán és viszonylag sokat beszélgettünk. Bár még mindig van bennem egy érzés, miszerint próbál visszahúzódni, félek tőle, hogy esetleg továbbfajul és összeomlik lelkileg. - Mondatom végét suttogva ejtettem ki, egy picit megzuhantam, ahogy a tudat belém férkőzött, hogy akármilyen baja is lehet még Harrynek.

Louis észrevette, hogy hangulatom alább hagyott, így egyszerűen bele mártott a mogyorókrémbe egy szál krumplit, majd felém nyújtotta. Undorodva húzódtam hátrébb, Mona - arcom láttán - felnevetett, Tommo pedig észlelte, hogy nem kívánkozom megenni az édes-sós párosítást, megvonta a vállát és megette saját maga a kreálását.

Jó volt látni, hogy barátnőm és Louis elvannak egymással, önfeledten nevettek, s mókáztak. Persze szolidan kezelték kapcsolatukat, azaz nem láttam még egy csókot sem elcsattanni közöttük. És, ha jobban belegondolok még nem nagyon jelentették ki, hogy akkor most mi is van alakulóban, de mindegy is. Legyen akármi, mindkettőjüknek örök életemben hálás leszek, hogy akkor ott voltak nekem és segítették átvészelni az idegtépő időszakomat.

***

Egész éjjel forgolódtam, lehet a csillagok állása, vagy a telihold segített rá, de az is elképzelhető, hogy a belém tömött sok édesség nem hagyott aludni. Az agyam ezerrel kattogott az aznapi eseményeken. Harryvel volt egy furcsa beszélgetésünk, amiben megemlítette, hogy mit szeretne tenni ha felépül. Tisztességes munkát keresne, talán egy kisboltban, elmenne pár dühkezelési tanfolyamra és ezáltal talán valamilyen küzdősportot is elkezdene. Szeretne a lakása mellé egy nagy kertes házat is, ami teljesen az övé. Nem valamelyik barátjáé, nem bérelt, hanem tisztességes munkával felépített és megvásárolt ház. Majd utazni szeretne, körbe akarja járni a világot, New Yorktól kezdve Sydney-ig, Afrika legkisebb országán át, Franciaország legmagasabb hegyeiig. Fesztiválok, nyaralások, koncertek. Minden lehetséges dolog szerepelt a listáján, minden elképesztően jó mókának tűnő dolog, kivéve egyet. Én. Mindezt egyes számban mondta, sehol nem említett meg engem, sehova nem fűzte be a ,,mi" szócskát, és sehol nem találtam nyomát a többes számnak. Azt éreztette velem, hogy ki szeretne hagyni a továbbiakban.

Zihált állapotban ültem fel, teljesen kivert a víz, úgy döntöttem iszok egy pohár vizet. Félálomban lebotorkáltam a konyhába és töltöttem magamnak a friss folyadékból.

- Jézusom! - kaptam szám elé mikor megfordultam és ijedtemben majdnem félrenyeltem.

- Ó, sajnálom. Nem akartalak megijeszteni, csak hallottam ide lentről hangokat, gondoltam te vagy az - húzta mosolyra száját Tommo.

- Ki más? - kérdeztem vissza fáradtan, miközben elnyomtam egy ásítást.

- Álmatlanság? - ült fel az egyik bárszékre.

- Hetente többször - feleltem egyszerűen.

Hezitált a válasszal, majd megszólalt.

- Tudok valamiben segíteni? - pislogott rám. Tekintetemet ráemeltem, aggódó szemeibe nézve felidéződött bennem az összes régi emlék. Nehezen tudnám megszámolni, hogy hányszor láttam rajta ezt. És ekkor eltörött a mécses, képtelen voltam visszatartani a feltörő könnyeimet, és egyszerűen csak ki akartam magamból sírni a fáradalmat. - Istenem Sophie... - húzott magához, szoros ölelésbe vont.

A vállán sírtam ki mindenem. Frusztrál Harry, fruszrált Niall, és az újonnan megismert Aaron is.

- Nem tudom mi lesz, azt mondták felépül, de látom rajta, hogy valami nincs rendben. Louis, valami történt, valami megváltozott. Az egész annyira furcsa, ha kívülálló lennék azt mondanám az ég adta világon semmi gond sincs, de én benne vagyok. Átélem a kapcsolatunkat és valami nincs a helyén. É-érzem idebent - kaptam mellkasomhoz, szörnyen szorított, amitől keserű íz keletkezett a számban. - Nem adok elég szeretetet? Vagy talán már... ő nem szeret engem? Nem érzi ugyanazt? Mi volt más régebben, mit csináltam rosszul? - töprengtem továbbra is. - Megtudott valamit rólam? De hiszen nem is volt a múltamban semmi olyan, amit rej... - Lélegzetvisszafojtva kapaszkodtam Louis karjába, mintha valaki kést mártott volna a hátamba. Abban a pillanatban leesett, hogy vajon mitől viselkedhetett Harry annyira közömbösen velem. És összeállt a kirakós, a hiányzó darabkák pedig Niallnél voltak. - Te jó ég! - kezemmel próbáltam takarni arcomat, hátha akkor enyhül a sírás, kevés sikerrel jártam. - Az átkozott! Nem hiszem el, hogy képes volt beárulni!

- Mi? Ki? - tolt enyhén el magától, hogy szemeimbe tudjon nézni.

- Ezt komolyan képtelen vagyok felfogni! - nevettem kínomban, talán kicsit túlságosan is hisztérikusan. - Képes így tönkretenni a kapcsolatunkat? - Értetlenül meredtem magam elé, míg Louis próbált rajtam kiigazodni. - Add a telefonod! - követeltem.

- Mi?! Mégis minek? - jött zavarba.

- Felhívom Niallt - közöltem határozottan.

- Nem hívhatod fel! Hajnal van, alszik és amúgy sem...

- Amúgy sem venné fel? Nekem, de ha te hívod, akkor igen - húztam sunyi mosolyra a számat. Ha az én telefonomról csöngetném persze, hogy nem venné fel, ezért kell Louis-é.

- Sophie, nem fogom felhívni Niallt hajnalok hajnalán. Menj inkább te is aludni, gyere! - Kezét felém nyújtva próbált elhúzni a konyhából, de nem engedelmeskedtem szavainak. Inkább ezzel csak jobban hergelt és még akaratosabbá váltam.

- Akkor vigyél el hozzá! Most azonnal! - hisztérikusan trappoltam lábammal, mintha ismét hatévesen álltam volna ott. - Ki csinálom, esküszöm az életemre, hogy ki fogom csinálni emiatt! Louis, vigyél Niallhöz!

A kócos, barna hajú fiú úgy nézett rám, mint egy elvetemült elmebetegre és szerintem javában tervezgette, hogy Niall helyett, inkább az elme gyógyintézetbe visz az éjszaka közepén.

- Soph, kérlek ne viselkedj úgy, mint egy kisgyerek. Meg tudjuk mi beszélni ezt felnőttek módjára... - kezdte, de gorombán közbevágtam.

- Ha nem viszel rögvest Niallhöz esküszöm, most azonnal felöltözök besétálok a rendőrségre és kitálalok mindent amit csak tudok a FREE-ről, amiben Niall és te is benne voltál!

Határozott szavaim hallatán megdöbbent tekintettel fordult felém. Csalódást és még több félelmet véltem felfedezni benne. Pillanatok múlva ismét visszanyertem józan gondolataimat, és én is megdöbbenve magamon, félve pillantottam fel rá, természetesen szörnyen megbántam azokat a szavakat amiket Louis fejéhez vágtam.

- É-én szörnyen sa-sajnálom - dadogtam, éreztem, hogy a forró könnyeik ezúttal szépen lassan gurultak végig orcáimon, majd a pizsamának használt kopott pólómon landoltak. - Ne-nem tudom mi ütött belém, egyszerűen csa-csak szeretném, ha minden visszaállna az életembe úgy, ahogyan volt. Idegroncs vagyok! Segítség kell, gyorsan! - temettem el ismét arcomat kezeimmel.

- Sophie kérlek szépen lassíts! Állj meg! - Vállaimnál fogva vezetett a nappaliba, ahol leültetett a kanapéra, majd ő is helyet foglalt mellettem. Hihetetlen nagy türelemmel és önkontrollal állt hozzám. Végig simította tenyerével karomat, jéghideg érintése volt, ráadásul az egész teste remegett. - Mély levegőt! Hallod, vegyél mély levegőt, mert megfulladsz, ha egyszerre sírsz és dühöngsz! - emelte meg a hangját, mikor látta, hogy állapotom kritikusba fullad. Engedelmeskedtem neki és belekortyoltam a még mindig kezeim között tartandó pohár vizembe. - Jobb? - nézett szemeimbe. Bólintottam. - Most pedig kezd előröl.

,,- Szerintem semmi nem akadályozza meg, hogy akár most találkozhasson vele. Benézek hozzá és szólok a nővéreknek, hogy látogatója lesz. A beszélgetést halasszuk későbbre, látom nyugtalanítja valami.

Mondandója végén meglepődtem, tekintetem összetalálkozott Niallével és amint kiment a doktor egyszerre sóhajtottunk fel.

- Mi a faszt képzel ez magáról? - horkant fel nyersen. Halántékánál duzzadni kezdett a kis ér, ami akkor jön elő, mikor ideges.

- Csak egy orvos, ez a feladata - hárítottam. Nem szerettem volna tovább húzni a beszélgetést, ha rajtam múlik akkor rég befejeztük volna, csak hogy a Szöszi nem adja könnyen magát. Nem érdemes vele vitatkozni, tulajdonképpen higgadt és kedves embernek tűnik, de ha valaki felhúzza az meneküljön."

,,- Nem kellene mindig, mindent megmagyaráznod. Valószínűleg Harry repdesne az örömtől, ha mind ezt megtudná... - Hadonászó kezét teste mellé engedte, s hagyta, hogy azt is átjárja a düh."

,,Lélegzetem megakadt, kellemetlen érzés fogott el. Agyamon gondolatok ezrei cikáztak át hirtelenjében. Miért váltott át ennyire hirtelen egy gonosz sárkánnyá? Valami volt a csokiban, vagy esetleg olyasmit mondtam amivel megbántottam?
- Most ezt vegyem fenyegetésnek? - léptem egyet hátra, s próbáltam fékezni végtagjaim szüntelen remegését. Nem tudtam józan ésszel felfogni a történteket. Értetlenül bámultam az elém táruló könnyes (?), kék szempárt. - Niall mi baj? Megbántottalak? Tettem valamit az elmúlt fél órában, amit nem kellett volna? Kérlek mondj valamit, mert a hallgatásodból nem jövök rá.
A fiú mozdulatlanul bámulta reszkető testemet. Szemei alatt levő karikái egyre nagyobbak és sötétebbek lettek, míg egyenletlenül szívta és fújta ki a levegőt. Nagy léptekkel az ajtó felé irányult, s magamra hagyott a szobában."


- Szóval röviden - ráncolta össze Louis a homlokát - az orvos megbámult téged, Niall érthetetlen okból kiindulva felhúzta magát ezen, te bevéted az orvost, majd a Szőke barátunk megfenyegetett, hogy elmondja Harrynek - hadarta Tommo. Más szájából sokkal rosszabb volt hallani az egészet, mint tőlem.
- Po-pontosan - bólintottam remegve és tökéletesen egyszerre dőltem hátra Louis-val a kanapén.
- Tudtam erről - mondta ki gyorsan, s abban a pillanatban az ellenkező irányba kapta a fejét.
- Hogy mi?! - Fénysebességgel pattantam fel a heverőről és talán egy kicsit hevesen raktam le a nappali asztalára a poharat, ugyanis a tartalma az üveglapon landolt.
- Figyelj Sophie - kezdte elég komolyan, ami az utóbbi időben jellemző volt rá -, lehet, hogy nem olyan régóta ismered Niallt, de el kell neked mondanom, soha nem árulná el egy barátját. Nem az a fajta, aki csak így simán kikotyog ilyen mértékű titkokat. Hiába orvos az az Aaron gyerek, azt még ő sem tudná helyre hozni, amit Harry okozna neki, ha megtudná mit művelt. Harry szeret téged, teljes szívéből, fogalmam sincs miért érzed azt, hogy az utóbbi időben elhanyagol téged. Talán azért mert nyílt seb található rajta, amibe majdnem belehalt? Fáradt, ennyi az egész. Hidd el, nagyon sokszor elcsodálkoztam azon, hogy még mindig mellett van. Soha életében nem tartott még ki ennyire sokáig, és ilyen mértékben. Mi ez, ha nem szerelem? Az ujjaid köré csavartad teljesen!
Köpni-nyelni nem tudtam Tommo szavai után, néma csendben ültem és ismét küszködtem a könnyeimmel. Nem gondoltam volna Niallről, hogy megtartja a titkot - tulajdonképpen elmondta Louis-nak, ami egyenlő azzal, hogy mégsem tartotta meg. De, hogy őszinte legyek, így sokkal nagyobb biztonságban tudhatom az egészet. Fogalmam sincs meddig bírta volna Horan, hogyha egyedül kellett volna megbirkóznia ezzel a teherrel. Jobb is hogy kitálalt Louis-nak, hiszen ha ő nem mondta volna el, akkor majd én. Viszont az sokkal nagyobb terhet jelentett számomra, hogy megtartsam ezt a szerelmet, mint megszerezzem. És, hogy féltem-e ezek után? Jobban, mint bármikor, hiszen én még mindig tudtam valamit, amit a mellettem ülő srác nem.
- Ha... ha a jövőjéről beszélne neked... sze-szerinted én ott lennék? Már mint... szeretne engem a jövőjébe tudni? - Remegtem a választól, egyszerűen nem tudtam mire számítsak. Louis azért tud egy-két dolgot Harry kapcsolatairól, és, ha ő azt mondja, hogy még soha nem volt Harry ennyire szerelmes, mint most, akkor hiszek neki. De nem könyvelem el annak, hogy még most is ezt érzi. Meg kellett győződnöm, erről és az egészet magától, Harrytől szerettem volna hallani.
- Egymillió százalékban mondhatom azt, hogy ott szeretne tudni maga mellett az örökkévalóságig - felelte. Mellkasomat melegség járta át, majd hirtelen köszöntött be a fagyos tél és a jégszilánkok mardosni kezdték szívemet. - De mivel látom rajtad, hogy valami aggaszt...
- Ma egy elég furcsa beszélgetésen estünk át. Beszélt a jövőjéről, utazni szeretne, világot látni és élni.
- És mi ezzel a gond? - vonta fel szemöldökét, miközben törökülésbe helyezte magát. Lesütöttem szemeimet, s nagyot sóhajtottam. - Ó... Óóóó! - kapott fejéhez. - Azt akarod mondani, hogy ezt mind egyedül szeretné csinálni?
- Nem tudom, őszintén már semmit se tudok. Nem mondta ki konkrétan, de egyszer sem használt többes számot, ezért kérdeztelek téged, hátha te...
- Basszus Sophie... - vakargatta állát. - Ha ez megnyugtat, akkor holnap bemegyek és beszélek a fejével.
- Csak kérlek ne mondj neki olyat, amiről rájönne, hogy... - húztam szám szélét idegesen.
- Ne fejezd be ezt a mondatot. Olyannak ismersz? - mosolyodott el. Nem, nem olyannak.
- Köszönöm!  - erősen magamhoz húztam a fiút és addig nem engedtem el, míg nem közölte velem, hogy ideje lenne aludni

*Visszaemlékezés vége*

- Azt megtudhatom, hogy mikor indulsz? - Érzelmileg kimerülve dőltem neki az ajtó félfájának, onnan figyeltem, ahogyan Harry még mindig intézkedik az utazásával kapcsolatban. 
- Még én sem tudom, minél előbb ha lehet - felelte olyan, egyszerűen ahogyan csak tudta. 
- Hová mész? - tettem fel neki egy újabb kérdést. 
- Nem tudom - válaszolta hasonlóképen, mint először. Megindult a nappali felé, ahol megállt a dohányzóasztal mellett és egy ideig forgolódott. 
- Mennyi ideig maradsz? - ismét feltettem neki egy kérdést, de válaszul azt kaptam, amire számítottam. 
- Nem tudom! - idegesen, kicsit felemelve a hangját fordult felém. 
- Legalább azt mondd meg, hogy honnan jött ez a hirtelen döntés, Harry!? Miért kezdtél el ilyen gyorsan pakolni? Csináltam valamit, mondtam valamit, amit nem kellett volna? Miért ingadozik így a hangulatod? - lihegve támaszkodtam meg a kanapén. Harry még mindig forgott és rohangált a lakásba, mintha elvesztette volna józan gondolkodását. Hirtelen megtorpant előttem és idegesen, dülledt halántékkal nézett le rám.
- Megtennéd, hogy nem nehezíted meg a dolgomat és nem szólalsz meg!? Kurvára örülnék neki! - ordította. 
Ijedtemben, remegő ajkakkal egy lépést tettem hátrafelé. Ez nem az a Harry aki pár órával ezelőtt hazajött velem. Valamit csinált, valamiről tudott, valami történt amibe nem avatott be engem. Talán nyomós oka volt rá.