II. Évad: 13. Rész - Visszatértem

A blog él.
Én élek. 
Ő visszatér.
S én is visszatérek.

Üdvözletem Drágáim! 

,,Önző módon azt keressük mi a jó magunknak. Sokszor nem nézünk körül, s nem észleljük a körülöttünk lévő emberek nyomorát. Ha változunk, változik a világ. Erre kell ráeszmélni. Ugyan változik az idő, változnak az emberek, és változunk mi, saját magunk is. Kár..."

Sophie Angel

- Szia - szóltam bele a készülékbe hosszú másodpercek után. Összeszorított szemekkel markoltam a fotel karfájába, és vártam, hogy a vonal túlsó oldalán történjen valami. Eléggé ijesztő volt csak a lélegzetet hallgatni, s miután nem történt semmi, a lényegre tértem. - Tudom őrültnek gondolsz, de a segítségedre lenne szükségem. Nem kerestelek téged egy ideje, és szeretném, ha tudnád ez nem miattad volt. Egyszerűen csak rengeteg dolog halmozódott fel, bár gondolom ezzel tisztában vagy... Én csak azt szeretném mondani, hogy összeszedtem magam, azt hiszem... Képes vagyok ismét emberek közé menni, munkát vállalok a könyvesboltban, csak hiányzik pár dolgom, amit szeretnék elhozni otthonról, de egyedül kénytelen vagyok elmenni bárhova is, az interjúm pedig délután négykor lesz...

- Sajnálom Sophie, de ez nekem nem fog menni - vágott hirtelen közbe Louis. A meglepettségtől erőm elhagyott, elengedtem a fehér színű karfát és ölembe ejtettem kezemet. Értetlenül pattantam fel, hogy járkálással csillapítsam le magam.

- Ne-nem a te hibád - ráztam meg kínosan fejemet, mintha látná is mozdulataimat. - Mi tettük tönkre ezt az egészet, vagyis Ő... - kelletlenül álltam meg a nagy üvegajtó előtt és küszködni kezdtem a fojtogató levegővel.

- Nem erről van most szó - tagadta, és szinte láttam szemeim előtt sajnálattal teli arcát. - Azzal, hogy Őt okolod, még te is ugyanúgy részese vagy.

- Szükségem van egy lelki támaszra, nincs senki a közelemben, aki kellőké... - hadartam kapkodva továbbra is a levegőt.

- Úgy hallottam, hogy az orvosod nagyon segítőkész, talán ezúttal hozzá kellene fordulnod.

A telefon kisípolt.

Pillanatokon belül kellett leülnöm, hogy ne essen bajom. Kinyomtam a telefont, így Louis már csak a sípoló hangot hallotta, mikor én már javában hullajtottam könnyeimet.  Megfogadtam, hogy újra kezdem és nem hagyom, hogy ismét összetörjek, de nem ment. Belém döfött, és nem csak a döfést észleltem, hanem a kés forgatását is, mert iszonyúan fájt. Nem mi rontottuk el, ezúttal nem mi, hanem én. Azzal, hogy akkor ellöktem magamtól mindent és mindenkit, és egy harmadik felet választottam, hogy meggyógyuljak. Ez pedig nem az első alkalom volt, hogy engedtem kicsúszni a dolgaimat, amiben Louis is részes volt, a kezeim közül. Egyedül szedtem össze Aaron lakásában a cuccaim, egyedül mentem haza, egyedül borultam anya nyakába, egyedül öleltem meg apát, egyedül készültem el, és egyedül jelentem meg az interjún. Egyedül vágtam neki valami újnak, s miután rengeteg, kifogyhatatlan köszönettel megháláltam Aaronnak, hogy átsegített a borzalmas időszakon, nagyon úgy tűnt, hogy magányosan töltöm az elkövetkezendő időszakot.

Harry Styles

- Tudom, hogy nehéz. - Louis ujjaival dobolt az autó kormányán, miközben kikaptunk egy pirosat. Az eső ugyanúgy esett, mint napokkal ezelőtt, tökéletesen kedvezett a hangulatomnak. Ismét a FREE főhadiszállására tartottunk, hogy belekezdjünk egy soha véget nem érő vitába, amelyhez valahogyan nem volt kedvem.

- Az - dőltem hátra. - Tudod mi a legrosszabb? - kérdeztem miközben lejjebb engedtem az ablakot, hogy egy is friss levegő szivárogjon be. - Tudom, hogy mi történik körülötte, de nem tehetek ellene semmit, és a történtek miatt a közelébe se mehetek. Nem tudom mikor lesz ennek vége, egyáltalán vége lesz ennek valaha is?

- Nézd Harry, rendben van az, ha neked nem jelent sokat a fenyegetés, mert kemény srác vagy, és kevés fontos ember maradt számodra a Földön, de másoknak még ott van a csalá...

- Állj! - kaptam Louis felé fejemet. - Ne próbáld meg nekem megmagyarázni, hogy miért akarok ennek az egésznek véget vetni ilyen gyorsan. Mindketten tisztában vagyunk a miértjével... - hitetlenül felnevettem, amikor Louis végre leparkolt. - Nem is értem... Hogy tudtad ezt felhozni? - csaptam a műszerfalra. Barátom elhallgatott és ahelyett, hogy heves magyarázásba kezdett volna, hagyta, hogy kiordítsam magamból, mindazt, ami akkor nyomta belülről mellkasomat. - Szerinted nekem nem maradtak fontos emberek az életemben? A lányt, akit teljes szívemből szeretek teljes depresszióba lököm! El kell vele hitetnem, hogy már nem érzek iránta semmit, miközben majd' belegebedek az érzéseimbe. Harry Styles vagyok, Istenem... Akiről a legtöbben azt hiszik, hogy a múltja miatt nem hogy szeretni, de még érezni se képes. Ehelyett arra vágyom a legjobban, hogy leülhessek, átölelhessem életem szerelmét, és nyugodtan megnézhessek vele egy filmet, a saját nappalinkban, míg a gyermekeink alszanak, fent a szobájukba. Ezalatt kipihenjük magunkat, és ha vége a filmnek boldogan megyünk ki az udvarra hintázni velük. Ennyire előre tervezek, miközben az se biztos, hogy megélem a holnapot! - Nehézkesen vettem a levegőt, egyre jobban verejtékeztem. Oldalam lüktetni kezdett egy pillanatra olyan érzés hasított belém, mintha a sebem felnyílt volna. Pedig csak a hirtelen rám tört idegesség váltotta ki ezt belőlem.

Továbbra is lihegve pislogtam magam elé.

- Megváltoztál - súgta. - Nem ilyen voltál, nem így viselkedtél. Nem mondom azt, hogy a szerelem tette veled, de ha továbbra is így fogsz viselkedni, akkor semmi hasznodat nem vesszük. - nézett maga elé Louis, láttam, hogy elveszíti minden reményét, még azt a maradékot is, amit belém vetett. Majd sürgősre fogta magát, s miután felnyitva a csomagtartót kikapkodta cuccait megjegyzést tett arra, hogy nekem is jobb lenne, ha összekapnám magam. Benne volt az is, ami azt jelentette, hogy ő is pontosan ezen megy keresztül. Monát próbálta magától olyan szinten távol tartani - hogy Sophie se fogjon gyanút -, amennyire csak tudta. Nem mondta, de tisztában vagyok vele, hogy a játékom rámegy mindenki életére, és mindenki hazavisz belőle egy kis darabot. Hol így, hol úgy. Louis nem mondta, de tudom, hogy lassacskán ő is abban a gödörben fog kikötni, ahova én estem be. Aztán ketten fogunk benne ülni. És én ezt nem akartam. Ezért makacsoltam meg magamat, és löktem távolra Sophie-t, hogy másokon tudjak segíteni, ha már magunkon nem tudok. Viszonzásul vártam mások segítségét, amit csak az esetben kaphattam meg, ha rendbe szedem a mentális állapotomat, és végre bemegyek a FREE épületébe.

Megdörzsöltem arcomat, s úgy döntöttem szembe nézek vele, egyenesen az Ördöggel.

***

Bevettem az utolsó kanyart is a folyosón, azon a folyosón, melyen utoljára akkor jártam, amikor menekültünk. Összeszorított fogakkal lépdeltem továbbra is Louis mellett, egyenesen a nagyterembe. A kétszárnyas ajtót belökve elém tárul az elmúlt hetek rejtélye. Mindenhol parafatáblák, iratok, feljegyzések díszelegtek. Képek lógtak kitűzve, azokat vagy egyes térképrészleteket piros fonal kötött össze. Minden egyben volt, de mégis szétesve. A részleteket nem lehetett teljességében összerakni, pontosan ezért egyesítettük erőnket, hogy megkapjuk a hiányzó darabokat.

Megemelkedett pulzussal tekintetem végig a társaságon, amikor pedig megakadt a tekintetem Luke-on, egy kielégült vigyorral konstatálta, hogy megérkeztem.

- Nocsak, nocsak. A kiscica is előbújt? - biccentett. Azon nyomban megfeszültek karjaim, s ha nem éreztem volna magamon Louis éles pillantását, egyből neki is estem volna annak a faszarcnak. Tartoztam ennyivel mindenkinek, hiszen nem csak az én szerettemről volt szó, hanem mindenki máséról is. Mellesleg válaszokat követeltem.

- Nem térhetnénk egyből a tárgyra? Fogy az időnk - préseltem ki magamból. A terem megfagyott, és a levegő is megállt egy pillanatra, amikor Luke előre dőlve ránehezedett az asztalra. Várták, hogy robbanunk.

- Ahogy akarod - vetette oda nekem a szavakat szárazon, s leült a helyére. Mikor pedig már azt hitte mindenki, hogy elmúlt a veszély, ismét hozzám irányult. - Óhajtod felvázolni? - vonta fel szemöldökét, s az a kínzó vigyor ismét megjelent a képén.

- Majd én! - ugrott Niall, mielőtt bármit is mondhattam volna. Hálásan pillantottam rá, ahogyan kiállt a többiek elé. Régen ő volt az esetlen tag az alakulatban, mára felnézek rá, hogy mennyire összeszedett egyén lett belőle. Kezébe vette az asztalon lévő levelet, amely már kicsit meg volt viselve a sok újraolvasás miatt, majd kihúzva magát olvasni kezdte tartalmát a többiek előtt.

- FREE, Szövetségesünk, Bajtársaink...

- Ugorj a közepére - dőlt előre Luke szemforgatás közepette. Niall eleget tett utasításának.

- ...Mindazonáltal tudatjuk veletek, amennyiben nem kapjuk meg a fent említett összeget, illetve az adathordozó pendrive-ot, módunkban áll oda szúrni, ahol a legjobban fáj. A hozzátartozóitokkal kezdjük, bármelyik pillanatban lecsapunk szó nélkül. A szövetségnek ezennel vége, magatartásotok, az utóbbi időben megsínylett hírnevetek miatt nem engedhetjük meg magunknak, hogy innentől kezdve egy ilyen társasággal kezdjünk. Ezúttal fölényben vagyunk, és bármennyire is vágtok rá, nem szabadultok meg tőlünk addig, amíg meg nem kapjuk azt, amit követelünk!...

Gombóccal a torkomban pislogtam magam elé. Vissza kellett zökkennem a régi énembe, muszáj volt ismét egy kicsit a régi Harrynek lennem, mert ha azt mutatom a többiek előtt, hogy elnyom a gyengeség, akkor Luke rajta kap az alkalmon és a végén még ő is lecsap rám. Ezt pedig nem tehettem meg. Azt se engedhettem meg magamnak, hogy ismét rám szegeződjön mindenki figyelme, hiszen továbbra is az össze FREE tag hozzátartozója veszélyben volt. Az csak hab volt a tortán, hogy az én egyetlen szerettemet hálózták be először.

- Milyen részleteket birtoklunk eddig? - fordultam körbe megtörve a ránk telepedett csendet.

- A Desire nem alku képes - dobta be Irwin.

- A FREE amúgy se alkudozna - ráztam meg fejemet, s többeknél láttam ugyanezt a cselekedetet. - Mennyit követelnek?

- Szerinted ha ki tudnánk fizetni, akkor most itt ülnénk, nagyokos? - csattant fel Luke. A körülményekhez képest higgadt maradtam, fájt nyugtáznom magamban, de igaza volt.

- Az adathordozó pendrive pedig... - motyogtam magam elé. Élesen keresgéltem elmémben, hogy mit követelhetnek.

- Tartalmazza minden eddigi titkunkat, amivel egyszer már majdnem elbuktunk. - Payne fejezte be helyettem a mondatot.

- Még mindig áll az, hogyha feloszlik a FREE, akkor békén hagynak minket? - félve kérdezte meg Cal, jogosan, egyszerre ugrottunk Luke-kal.

- Olyat nem teszünk! - Furcsa pillanat volt, hogy ketten fogtuk ugyanazt a pártot, de mindkettőnk számára sokat jelentett az alakulat.

- Ez nem csak egy szimpla szövetség, hosszú ideje a FREE a családom. Nem fogom hagyni, hogy csak úgy a semmibe vesszen. Még ha tettük is azt, amit, és ha fel is hagytunk vele, a lényeg, hogy embereket kovácsolt össze, barátságokat, és egyeseknek többet is hozott... - a kapcsolatomra céloztam. Sophie-ra...

- Styles, ez ocsmányul nyálas, főként tőled - sziszegte Luke. A pumpát ismét elindította bennem.

- Nem mindenkinek adatik meg, hogy a megkívánt nőt elérje - kacsintottam, mire a szőke felállt és hevesen megindult felém. Nem féltem, vártam a pillanatot és készen álltam arra, hogy kiütöm.

- ÉS... - kiáltva állt meg Louis kettőnk között, pont a legjobb pillanatban. Szemeit összehúzva nézett rám. - ...ha továbbra is így folytatjuk, egyikünknek sem lesz több lehetősége elérnie a megkívánt nőt. - Igaza van, ezzel tisztában voltunk. - Nem tehetünk róla, hogy pont téged szemeltek ki először Harry. Valahogyan meg kell mentenünk Sophie-t, és ha onnantól leállítjuk a Desire-t, mindannyian megmenekülünk.

- Mi a terv? - lehunyt szemekkel préseltem ki magamból a szavakat. Tudván, hogy ez a küldetés nekem fog a legjobban fájni, de számítanak rám a többiek.

- Távoli megfigyelés - közölte Louis hidegen.

- Az kizárt - megráztam fejemet. - Lehetetlen, hogy én ismét a közelébe férkőzzek...

- Akkor meg ne sírj amiatt, hogy elveszíted őt, Styles - morgott Luke. - Megvan a terv, a te bajodon pedig nem tudunk mi segíteni. Most szerinted mennyivel vagyunk közelebb a megoldáshoz, ha engem küldenek oda? Sőt, a drágalátos szerelmed azt hiszi még mindig az életfogytiglanomat töltöm.

- Tölthetnéd gyökérarc - vetettem oda. Ettől ismét elvigyorodott, kezdtem megijedni, hogy esetleg gerjed ezekre a beszólásokra.

- Ezt ismét bóknak veszem és elkönyvelem annak, hogy beismered igazam van.

Ugyan nem mondtam, de igen, tudtam. Luke-nak igaza volt. Nekem kellett ezt a csatát megvívnom, persze némi segítséggel, de főként nekem kellett beleállni. Tisztában voltak az erősségemmel, a tapasztalatommal és, hogy nem állíthat meg semmi.

- Mit kell tennem? - sóhajtottam, többeken, legfőképpen Louis-n megkönnyebbülést láttam.

- Ez a beszéd - biccentett.

- Első sorban, kérjük vissza a régi Styles! - kíváncsian fürkésztem Payne-t. Ez mégis mit jelentsen? - Kémeink lenyomozták, hogy a következő helyszín, ahol a Desire lecsapni készül az a Buddha lesz. Szóval vesd bele magad, jó szórakozást! 

Ledermedve nyugtáztam, hogy az előttem álló társaság egy szórakozóhelyre küld engem, hogy szem előtt tartsam ellenségünket. És most kellett csak igazán megküzdenem a bennem lakozó démonokkal. Számítottak rám, és legbelül én is számítottam magamra. 

- Van még abból a piából, amit a múltkor kínáltál nekem? - fordultam Louis felé. A srác szó nélkül ellépett, majd visszatérve a kezembe nyomott egy pohár Jacket. 

- Üdvözöllek újból a FREE-ben, Harry Styles.

A keserű itallal leöblítettem torkomat. Belül fortyogtam, mindennél jobban meg akartam menteni Sophie-t, de ehhez az kellett, hogy visszanyerjem a régi énem. A sötét énem, azt aki készen áll a legmocskosabb dolgokat is végrehajtani. Még egy pohár whiskyt kértem. 

- Állok elébe... mindennek - emeltem fel, s míg a terem üdvrivalgásban tört ki, én már javában a harmadik poharat ürítettem ki. Egy idő után már az üveg volt a kezemben, a bennem lévő vihar egyre csak nőtt, s a falon lévő tükörből az elsötétedett képű, méregzöld szemű Harry köszön vissza rám. Visszatértem. 

Régen, már az idejét sem tudom mikor volt az, hogy új résszel szolgáltam. Megint jöhetnék a szokásos szöveggel, hogy sajnálom... DE! nem teszem. Helyette elmondom az igazságot. Nem ment az írás. Azóta nem megy, hogy középiskolás vagyok. Szeptemberben kezdem a végzős évemet, ez pedig elég hosszú idő. Az életemben is történt néhány változás, elvesztettem embereket, barátokat, és kaptam is újakat. Ez inspirált. Nem feledkeztem meg a blogról, hiszen megígértem, hogy méltóképpen be fogom fejezni. Ehhez továbbra is tartom magam. Egyszerűen csak nehezebben megy az írás. A One Direction szünetre menetelekor is elvesztettem egy részemet, a suli miatt is és az életem miatt is. A mostani rész egy kicsit hajazni is fog arra, hogy mindezek ellenére sem fogom feladni. Ezt a részt majdnem egy évig írtam. Igazából hónapokig olykor csak megnyitva állt. Ma azonban leültem, és befejeztem.

Várom a megjegyzéseket!

All the love, L. xXx